FőképELSŐ FEJEZET

Hogyan került Senki a temetőbe

Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt.
A kés nyele csiszolt fekete csontból készült, pengéje bármely borotvánál finomabb és élesebb volt. Ha megvág, talán nem is veszed észre, legalábbis nem azonnal.
A kés már elvégzett szinte mindent, amiért abba a házba hozták, a penge és a nyél is egyaránt nedves lett.
Az utcai ajtó még nyitva állt, bár alig-alig, ott surrant be a kés meg a férfi, aki fogta, s a résen át az éjszakai köd pászmái csúsztak-tekeredtek be a házba.
A Jack nevű megtorpant a lépcsőfordulón. Bal kezével fekete kabátja zsebéből előhúzott egy nagy fehér zsebkendőt, s letörölte vele a kést és amivel fogta, kesztyűs jobb kezét; aztán eltette a zsebkendőt. A vadászat majdnem véget ért. A nőt az ágyon hagyta, a férfit a hálószobában a földön, az idősebbik gyereket rikító színű szobájában a játékok és félkész modellek között. Csak a porontyot kell elintéznie már, a babát, aki még alig totyog. Még ez az egy, és a feladat befejezve.
Megmozgatta az ujjait. A Jack nevű mindenek fölött profi volt, legalábbis ezt mondogatta magának, ezért csak akkor engedélyezi magának a mosolygás luxusát, ha a munkát elvégezte.
A haja sötét volt, a szeme sötét, és a vékonynál is vékonyabb báránybőrből készült fekete kesztyűt viselt.
A legkisebb gyerek szobája a ház legtetején volt. A Jack nevű felballagott a lépcsőn, lába nem keltett neszt a szőnyegen. Benyitott és belépett a padlásszobába. Fekete bőrcipője úgy ki lett suvickolva, hogy fénylett, akár a sötét tükör: látszott benne a parányi, félig telt hold.
Az igazi hold a szárnyas ablakban látszott. Fényét ugyan eltompította a köd, de a Jack nevűnek nem volt szüksége sok fényre. Megteszi a holdfény is. Éppen elég.
Látta a gyerek körvonalát a bölcsőben: a fejét, kezét-lábát és törzsét.
A bölcső oldala magas és rácsos volt, hogy a gyerek ne tudjon kimászni. Jack fölé hajolt, felemelte jobb kezét, a késes kezét, és a baba mellkasára célzott…
…aztán leengedte a kezét. A bölcsőben fekvő alak egy mackó volt. A gyerek sehol.
A Jack nevű szeme megszokta már a sötétet, nem óhajtotta felkapcsolni a villanyt. És a fény amúgy sem olyan fontos. Voltak még más képességei is.
A Jack nevű a levegőt szimatolta. Nem törődött azokkal a szagokkal, amelyek vele jöttek be a szobába, nem figyelt azokra a szagokra, amelyektől nyugodtan eltekinthetett, csak annak a szagára összpontosított, amiért jött. Érezte a gyerek szagát: tejes illat, akár a csokoládés teasütemény, és mellette a nedves, eldobható éjszakai pelenka csípős szaga. Érezte hajának babasampon illatát, és azét a kis gumi valamiét – egy játék, gondolta, majd azt, hogy nem, valami, amit a szájába vehet –, ami a gyereknél volt.
A gyerek itt volt. Csak most már nincs. A Jack nevű az orrát követve lement a lépcsőn, átvágott a magas, keskeny házon. Megvizsgálta a fürdőszobát, a konyhát, a szellőző szekrényt és végül a földszinti folyosót, ahol nem látszott egyéb, mint a család kerékpárjai, egy halom üres bevásárlószatyor, egy elejtett pelenka és a kóbor ködpászmák, amelyek az utcára nyitott ajtón át furakodtak be.
A Jack nevű ekkor halk hangot hallatott, egy nyögést, amely egyszerre árulkodott bosszúságról és elégedettségről. Kését a tokjába csúsztatta, hosszú kabátja belső zsebébe, majd kilépett a házból. Volt holdfény, voltak utcai lámpák, ám a köd mindenre rátelepedett, elfojtott fényt és eltompított hangot, árnyékossá és álnokká téve az éjszakát. Lenézett a dombon a bezárt boltok fényeire, majd felfelé az utcán, ahol az utolsó magas házak kapaszkodtak fel a dombon a régi temető sötétje felé.
A Jack nevű beleszimatolt a levegőbe. Aztán minden sietség nélkül sarkon fordult és elindult felfelé a dombon.

Amióta csak a gyermek megtanult járni, édesapja és édesanyja boldogsága és bánata volt, mert nem volt még egy fiú, aki így tudott csavarogni, felmászni dolgokra, belekeveredni dolgokba, vagy éppen kikeveredni belőlük. Aznap éjjel arra ébredt, hogy odalent valami a padlóra zuhan. Felébredve hamar elunta magát, és elkezdte keresni, hogyan tudna kijutni a bölcsőből. Magas volt az oldala, akárcsak a lenti járókának, de ő biztos volt benne, hogy át tud jutni rajta. Csak kell valami, amire fellép…
Nagy, aranyszín mackóját a bölcső sarkába húzta, apró kezével megmarkolta a korlátot, egyik lábával fellépett a mackó ölébe, a másikkal a mackó fejére, és álló helyzetbe húzta magát, majd félig átmászott, félig átesett a bölcső tetején.
Tompa puffanással landolt egy kis rakás szőrös-bolyhos játékon, némelyiket rokonoktól kapta az első születésnapjára, ami még fél éve sem volt, másokat nővérétől örökölt. Meglepődött, amikor földre huppant, de nem sírt: ha sírsz, jönnek és visszatesznek a bölcsőbe.
Négykézláb kimászott a szobából.
A felfelé tartó lépcső ravasz dolog, annak még nem sajátította el a csínját-bínját. Ellenben a lefelé tartó lépcső, mint azt már felfedezte, meglehetősen egyszerű. Most is ülve skálázott le rajta, pazarul párnás popóján zöttyent lépcsőről lépcsőre.
A cumiját szívta, a gumidudlit, amiről édesanyja újabban egyre többször mondta, hogy túl nagy baba már hozzá.
A pelenka kioldozódott a hosszú és kimerítő fenekezésben a lépcsőn lefelé, és az utolsó fokra érve, amikor a kis folyosón felállt, a pelenka leesett. Kilépett hát belőle. Csak egy szál hálóing volt rajta. A szobájába és a családjához felvezető lépcső meredeken tornyosult fölé, viszont az utcai ajtó hívogatón tárva állt…
A gyermek kissé tétovázva lépett ki a házból. A köd rég látott barátként ölelte körül. Aztán, eleinte bizonytalanul, majd növekvő sebességgel és önbizalommal, a fiú totyogva elindult felfelé a dombon.

A domb teteje felé közeledve a köd egyre ritkult. A félhold világított, persze nem adott nappali fényt, messze nem, de ahhoz eleget, hogy lásd a temetőt, ahhoz éppen eleget.
Nézd.
Látod az elhagyatott kápolnát: a vasajtót lelakatolták, tornyának oldalát repkény futotta be, a tető szélén a csatornából egy kis fa nőtt ki.
Látod a sírköveket, sírhalmokat, sírboltokat és emléktáblákat. Látsz egy-egy iparkodó vagy osonó nyulat, pockot, menyétet, ahogy az aljnövényzetből kióvakodva átsurrannak a gyalogúton.
Láttad volna a holdfényben mindezt, ha ott vagy azon az éjszakán.
Viszont talán nem láttad volna azt a sápadt, molett nőt, aki a kapu közelében baktatott, és ha mégis láttad volna, egy második, alaposabb pillantás után úgy döntesz, hogy csupán holdfény, köd és árny. Pedig a molett, sápadt nő ott volt. Azon a gyalogúton ment, ami egy félig ledőlt sírkövekkel teli részen át kivezetett a kapuhoz.
A kaput bezárták. Mindig bezárták, télen délután négykor, nyáron este nyolckor. Tüskés tetejű vaskerítés futott körbe a temető egy részén, magas téglafal a többin. A kapu rácsai sűrűn sorakoztak egymás mellett: egy felnőtt bizony nem fért át rajtuk, még egy tízéves gyerek sem…
– Owens! – szólt a sápadt nő olyan hangon, ami lehetett a szél susogása a hosszú fűben. – Owens! Jöjjön, ezt nézze meg!
Leguggolt és valamit bámult a földön, miközben az árnyékból egy folt kilépett a holdfénybe, és átalakult őszes, jó negyvenes férfivá. Lenézett a feleségére, majd arra, amit felesége nézett, és megvakarta a kobakját.
– Owensné – mondta, merthogy olyan korból való volt, amikor sokkal többet adtak a formaságokra, mint manapság –, ez az, aminek gondolom?
Ebben a pillanatban az a valami, amit szemlélt, észrevehette Mrs. Owenst, mert kinyitotta a száját, az eddig cumizott cuclit a földre pottyantotta, és nyújtotta parányi, dundi öklét, mintha Mrs. Owens sápadt ujját szeretné megfogni, de nagyon.
– Bambuljak meg, ha ez nem egy gyerek – vélekedett Mr. Owens.
– Persze, hogy egy gyerek – erősítette meg a felesége. – A kérdés az, hogy mi legyen vele?
– De még micsoda kérdés, Owensné – hagyta rá a férje. – Csakhogy ez a kérdés nem nékünk szól. Mivelhogy ugyebár ez a gyermek tagadhatatlanul életben van, ennélfogva tehát semmi köze hozzánk, nem része a világunknak.
– Nézze, hogy mosolyog a szentem! – álmélkodott Mrs. Owens. – Nem láttam még ennél édesebb mosolyt – és egyik anyagtalan kezével megsimogatta a gyermek ritkás, szőke haját. A kisfiú boldogan kuncogott.
Jeges szellő lebbent át a temetőn, szétszórva a ködöt lenti lankákon (ugyanis a temető a domb egész tetejét elfoglalta, a gyalogutak fel-le tekeregtek, önmagukba torkolltak). Csörgés: valaki a temető kapuját rángatta-rázta, megcsörgetve a régi kapuszárnyakat és rajtuk a súlyos lakatot meg a láncot.
– Tessék – mondta Owens –, a baba családja, jöttek, hogy visszavigyék az anyai kebelhez. Hagyja azt a kisembert békében – tette hozzá, mert Mrs. Owens anyagtalan karjába vette a gyereket, csitítgatta, simogatta.
– Nem úgy néz ki szegénykém, mint akinek családja van – replikázott Mrs. Owens. A sötét kabátos férfi közben abbahagyta a kapu rázását, s most az oldalsó kiskaput vizsgálgatta. Azt is alaposan bezárták. Előző évben történt, hogy vandálok randalíroztak a temetőben, és a tanács Lépéseket Tett.
– Jöjjön már, Owensné. Hagyja aztat békében. Úgy ni, szépen – mondta Mr. Owens, ám ekkor kísértetet látott, leesett az álla, és képtelen volt szavakat találni.
Azt gondolhatnád – és igazad lenne –, hogy Mr. Owensnek nem kellett volna ennyire izgatnia magát a kísértet láttán, tekintve, hogy Mr. és Mrs. Owens maguk is halottak voltak pár száz éve már, és tekintve, hogy társasági életüket egészében, vagy majdnem, olyanok között töltötték, akik szintén halottak voltak. Csakhogy volt egy különbség a temető népei és eme dolog – nyers, villódzó, ijesztő alak, szürke, akár a televízió sztatikus zöreje – között, a belőle sugárzó pánik és meztelen érzelem úgy árasztotta el az Owens házaspárt, mintha a sajátjuk lenne. Három alak, két nagy, egy kisebb, de csak az egyik volt fókuszban, csak az volt körvonalnál vagy derengésnél több. És ez az alak azt mondta, A kisbabám! Bántani akarja a kisbabámat!
Csikorgás. A férfi az utcán egy súlyos fém szemetesládát vonszolt át a sikátoron a magas téglafalhoz, amely a temető ama részén fogta körül.
– Védjék meg a fiamat! – kérte a szellem. Mrs. Owens nőnek vélte látni. Persze, hát a baba anyja.
– Mit tett magával? – kérdezte Mrs. Owens, de nem volt benne biztos, hogy a szellem hallja őt. Nemrég halt csak meg szegény, gondolta. Mindig könnyebb szelíden meghalni, aztán idővel felébredni ott, ahová eltemettek, megemészteni a halálod tényét, megismerkedni a többi bennlakóval. Ez a lény azonban rettegve féltette gyermekét, és rémülete, amelyet az Owens házaspár mély tónusú sikolyként érzékelt, már mások figyelmét is kezdte magára vonni, sápadt alakok közeledtek szerte a temetőből.
– Ki vagy te? – kérdezte az alakot Caius Pompeius. Az ő sírkövét mára idomtalan kőlappá koptatta az idő jövése-menése, ám kétezer évvel ezelőtt azt kérte, a márványszentély melletti halom legyen a nyughelye, ne küldjék vissza testét Rómába, és ezzel ő a temető rangidős lakója. Roppant komolyan vette az ezzel járó felelősséget. – Itt temettek el?
– Hogyan temették volna! Látszik szegényen, hogy mostan halt meg! – Mrs. Owens átkarolta a női alakot, és nyugodt, józan hangon, halkan beszélni kezdett hozzá.
A sikátor melletti fal felől puffanás és csörrenés hallatszott. A szemetes eldőlt. A férfi felkapaszkodott a fal tetejére, sötét körvonalként rajzolódott ki a köd mosta utcalámpák előtt. Egy pillanatot kivárt, majd lemászott ezen az oldalon, a fal tetejébe kapaszkodva, lába a levegőben kalimpált, aztán azt a kis távolságot úgy ugrotta meg, és a temetőben ért földet.
– De kedvesem – mondta Mrs. Owens a sápadt alaknak, aki a temetőben megjelent hármasból még maradt. – Ő él. Mi nem. El tudja képzelni, hogy…?
A gyermek értetlenül bámult fel rájuk. Egyszer egyikükért nyúlt, másszor a másikukért, de csak levegőt markolt. A női alak gyorsan halványodott.
– Igen – felelte Mrs. Owens valamire, amit senki más nem hallott. – Ha tudjuk, megtesszük. – A férjéhez fordult. – És maga, Owens? Lesz apja ennek a kis lurkónak?
– Hogy mije leszek? – szaladtak össze a ráncok Owens homlokán.
– Nekünk nem volt gyerekünk. És ez az asszony arra kér, hogy védjük meg az övét. Igent mond rá?
A fekete kabátos férfi megbotlott és elesett a repkényindák és csorba sírkövek között. Feltápászkodott és óvatosabban indult tovább, felijesztve egy baglyot, ami némán kapott szárnyra. Meglátta a babát, szemébe diadal ült ki.
Owens pontosan tudta, mire gondol a felesége, amikor ilyen hangon beszél. Végeredményben házasok voltak kétszázötven éve jóban-rosszban, életükben és halálukban. – Biztos benne? Ezt akarja?
– Soha nem voltam biztosabb még semmiben – válaszolta Mrs. Owens.
– Akkor igen. Ha maga lesz az anyja, akkor én leszek az apja neki.
– Hallotta? – kérdezte Mrs. Owens a villódzó alaktól a temetőben, akiből már csak egy körvonal maradt, akár egy női alakot ábrázoló távoli nyári villám. Felelt valamit Mrs. Owensnek, amit senki más nem hallott, majd szertefoszlott.
– Nem jön többet ide – mondta ki Mr. Owens. – Legközelebb már a saját temetőjében ébred, vagy ott, ahová tart.
Mrs. Owens lehajolt a babához, és karját nyújtotta. – Gyere csak – mondta meleg hangon. – Gyere a mamához.
A Jack nevű, aki késsel a kezében tartott feléjük a temetőn keresztül, úgy látta, mintha egy ködfolt tekeredett volna a gyerek köré, ott a holdfényben, aztán a baba nem volt sehol: csak nyirkos köd, holdfény és imbolygó fű.
Pislogott, beleszagolt a levegőbe. Valami történt, de fogalma sem volt, micsoda. Torka mélyén morgás kélt, dühös és bosszús, akár a prédázó vadnak.
– Hahó! – kiáltott a Jack nevű. Arra gondolt, hátha a gyerek bement valami mögé. Hangja sötét és durva volt, furcsán éles is, mintha meglepné vagy zavarná, hogy hallja a saját hangját.
A temető nem árulta el titkait.
– Hahó! – kiáltott ismét. Abban bízott, hogy a baba felsír vagy nyög egyet, netán megmozdul. Arra viszont nem számított, amit hallott, a selymes hangra, amely azt kérdezte:
– Segíthetek?
A Jack nevű magas volt. Ez a férfi magasabb. A Jack nevű sötét ruhát viselt. Ez a férfi még sötétebbet. Akik észrevették a Jack nevűt dolga végezte közben – és nem szerette, ha észreveszik –, azok zavarba jöttek, feszengtek vagy maguk előtt is érthetetlen okból félni kezdtek. A Jack nevű felnézett az idegenre, és most ő maga jött zavarba.
– Kerestem valakit – felelte a Jack nevű, jobb kezét visszacsúsztatva kabátja zsebébe, hogy a kés ne lássék, de ott legyen, ha szüksége támadna rá.
– Egy bezárt temetőben? Éjszaka? – mondta az idegen.
– Csak egy kisbabát – magyarázta a Jack nevű. – Erre jártam, sírást hallottam, és a kapun benézve megláttam egy babát. Mit tehet ilyenkor az ember?
– Dicséretes ez a közösségi szellem – mondta az idegen. – De árulja el, ha megtalálja ezt a gyereket, hogyan gondolta kivinni? Egy babával a kézben nem lehet átmászni a falon.
– Addig kiabáltam volna, amíg valaki ki nem enged – felelt meg a Jack nevű.
Hangos kulcscsörgés. – Nos, az én lettem volna – mondta az idegen. – Nekem kellett volna kiengednem magát. – A karikáról kiválasztott egy hatalmas kulcsot. – Kövessen.
A Jack nevű elindult az idegen mögött. Zsebéből előhúzta a kést. – Szóval maga itt a gondnok?
– Én-e? Tulajdonképpen mondhatjuk.
A kapu felé tartottak, és – a Jack nevű úgy vélte – el a babától. De a gondnoknál volt a kulcs. Kés a sötétben, csak ennyi kell, és akár egész éjjel keresheti a gyereket, ha muszáj.
Felemelte a kést.
– Ha egy gyereket hallott – folytatta az idegen hátra sem nézve –, az nem itt lehetett. Talán tévedett. Mert hát nem valószínű, hogy egy gyerek idejönne. Talán egy éjszakai madarat hallott, és látni talán macskát látott, vagy rókát. Tudja, hivatalosan is természetvédelmi területnek nyilvánították ezt a helyet harminc éve, az utolsó itteni temetés körül. Gondolja csak meg jobban, és mondja, hogy biztos benne, hogy gyereket látott.
A Jack nevű meggondolta.
Az idegen kinyitotta a kiskaput. – A róka nagyon különös hangot ad – mondta –, ami hasonlít a síráshoz. Nem, nem, tévedésbe esett, amikor bejött ide, uram. Valahol vár magára a gyerek, akit keres, de nem itt. – Egy pillanatig hagyta, hogy a gondolat letelepedjen a Jack nevű fejében, majd széles mozdulattal kitárta a kaput. – Örülök, hogy megismertem. Remélem, hogy odakint megtalál mindent, amire szüksége van.
A Jack nevű kint állt a temető kapuja előtt. Az idegen a kapun belül állt, újra bezárta és eltette a kulcsot.
– Hová megy? – kérdezte a Jack nevű.
– Vannak még ilyen kapuk – magyarázta az idegen. – A kocsim a domb túloldalán áll. Ne is törődjön velem. Nem is kell emlékeznie a beszélgetésünkre.
– Nem – értett egyet a Jack nevű –, nem kell. – Emlékezett rá, hogy felhágott a dombra, hogy amit gyereknek hitt, arról kiderült, hogy róka, és hogy egy segítőkész gondnok kikísérte az utcára. Kését visszacsúsztatta titkos tokjába. – Hát akkor jó éjszakát.
– Magának is – mondta az idegen, akit Jack gondnoknak hitt.
A Jack nevű elindult lefelé a dombról a gyermek után.
Az idegen az árnyékból figyelte Jacket, amíg el nem tűnt szem elől. Akkor ő is elindult az éjben, egyre csak felfelé, arra a lapos részre a domb gerince alatt, amely helyet egy obeliszk és egy földbe állított lapos kő uralt Josiah Worthington helyi szeszfőző, politikus és később nemesember emlékének szentelve, aki háromszáz évvel korábban megvásárolta a régi temetőt meg a földet körülötte, és örökre a városnak adományozta. Magának lefoglalta a legjobb helyet a dombon – egy természetes amfiteátrumot, kilátással az egész városra és még azon is túl –, és gondoskodott róla, hogy a temető bizony temető is maradjon, amiért a temető lakói hálásak is voltak neki, habár nem egészen annyira hálásak, amennyire nemes Josiah Worthington elvárta volna.
Összesen olyan tízezer lélek nyugodott a temetőben, legtöbbjük azonban mélyen aludt, vagy csak nem érdekelték a hely éjszakai életének ügyei-bajai, így aznap éjjel még háromszázan sem jöttek el a holdfényben fürdő amfiteátrumba.
Az idegen olyan némán ért oda, mint maga a köd, aztán az árnyékból nézte az eseményeket, nem szólt semmit.
Éppen Josiah Worthington beszélt. – Drága hölgyem. A megátalkodottsága olyan… valóban nem látja be, mennyire nevetséges ez?
– Nem, nem látom be – felelte Mrs. Owens.
Törökülésben ült a földön, az élő gyermek az ölében aludt. Sápadt kezével dajkálta a kis fejét.
– Owensné aztat akarja mondani, uram, már elnézést – szólt közbe a felesége mellett álló Mr. Owens –, hogy ő nem ígyen lássa. Úgy lássa, hogy a kötelessége ez neki.
Mr. Owens ismerte a hús-vér Josiah Worthingtont még amikor mindketten életben voltak, több bútort is készített a Worthington udvarházba, kint, Inglesham közelében, és még mindig tisztelettel tekintett rá.
– Kötelessége?! – ingatta nemes fejét Josiah Worthington, mintha egy pókháló egy szálát akarná lerázni. – Ön kötelességgel a temetőnek tartozik, asszonyom, és ama közösségnek, amelyet eme testetlen szellemek, kísértetek és hasonszőrű flótások alkotnak együttesen, és ennélfogva kötelessége ezt a lényt visszajuttatni természetes otthonába… ami nem itt van.
– A mamája adta nekem a fiút – szögezte le Mrs. Owens, mintha ez megmagyarázna mindent.
– Drága asszonyom…
– Én nem vagyok a maga drága asszonya – kászálódott talpra Mrs. Owens. – Igazából azt se értem, minek is vagyok itten, minek beszélek magukkal üresfejű tökfilkókkal, amikor ez a lurkó nemsokára felébred és éhes lesz… és hun találok én neki eleséget ebben a temetőben, azt szeretném én tudni!
– Pontosan ez a lényeg veleje – mutatott rá mogorván Caius Pompeius. – Mivel fogja etetni? Hogyan viseli gondját?
Mrs. Owens szeme felizzott. – Annyira én is tudom, amennyire a saját mamája. Úgyis nekem adta. Tessék: a karomban fogom, nem? Megérintem.
– Térjen észhez, Betsy – győzködte Mészáros Anya, egy aprócska szerzet hatalmas kalapban és köpenyben, amiben életében járt és a koporsójában feküdt. – Hol fog lakni?
– Itt – mondta Mrs. Owens. – Megadhatjuk neki a Temető Szabadságát.
Mészáros Anya szája parányi O-ra kerekedett. – De – mondta. Majd bővebben: – De azt soha.
– Miért ne? Nem mostan adnánk meg először a Temető Szabadságát kívülállónak.
– Ez igaz – mondta Caius Pompeius. – De ő nem volt életben.
És ezzel az idegen megértette, hogy tetszik vagy sem, bevonták a vitába, így hát kénytelen-kelletlen kilépett az árnyékból, úgy vált el tőle, akárha a sötétség egy darabja szakadt volna le. – Nem, nem voltam – ismerte el. – De értem, Mrs. Owens mit akar mondani.
– Tényleg érti, Silas? – nézett rá Josiah Worthington.
– Értem. Akár jó vége lesz, akár rossz – és én hiszem, hogy jó –, Mrs. Owens és a férje védelmükbe vették ezt a gyermeket. Azonban egy jószívű házaspárnál több kell a felneveléséhez. Egy egész temető kell.
– És az étel? Meg a többi?
– Én ki tudok menni a temetőből, majd én hozok neki ételt – ajánlotta Silas.
– Ezt könnyű mondani – hőbörgött Mészáros Anya. – Csakhogy maga állandóan jön-megy, senki nem tartsa számon, merre viszi a nyugtalanság. De ha egy hétre eltűnik, a fiú belehalhat.
– Maga bölcs asszony – bókolt Silas. – Értem, miért tartják olyan nagyra. – A holtak elméjét nem tudta úgy befolyásolni, mint az élőkét, de a hízelgés és meggyőzés összes eszközét ugyanúgy be tudta venni, mivel arra a holtak sem immúnisak. Aztán döntésre jutott. – Legyen hát. Ha Mr. és Mrs. Owens lesznek a szülei, én leszek a gyámja. Itt maradok, és ha netán mégis el kell mennem, gondoskodom róla, hogy valaki átvegye a helyem, ételt hozzon a gyereknek, és vigyázzon rá. – Hozzátette: – Használhatjuk a kápolna kriptáját.
– De… de… – méltatlankodott ékesszólón Josiah Worthington. – Egy embergyerek. Egy élő gyerek. Na de hát… Úgy értem, hogy… Mármint… Ez egy temető, nem bölcsőde, a teremtésit.
– Pontosan – bólintott Silas. – Nagyon jó észrevétel, Sir Josiah. Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban. És éppen ezért, ha másért nem is, létfontosságú, hogy a gyerek felnevelése ne zavarja meg a temető, bocsánat a kifejezésért, életét. – Azzal odament Mrs. Owenshez, és lenézett a karjában alvó csecsemőre. Felvonta egyik szemöldökét. – Van neve, Mrs. Owens?
– Az anyja nem mondta.
– Nos, a régi nevének már amúgy sem venné hasznát – vélte Silas. – Egyesek odakint ártani akarnak neki. Válasszunk neki mi nevet, nem igaz?
Caius Pompeius odalépett és megszemlélte a gyermeket. – Kicsit hasonlít a tartományi helytartómra, Marcusra. Hívhatnánk Marcusnak.
– Jobban hasonlít a főkertészemre, Stebbinsre – tűnődött Josiah Worthington. – Bár a Stebbins nevet nem javallom. Ivott, akár a gödény.
– Hasonlít Harry unokaöcsémre – pedzegette Mészáros Anya, és akkor úgy tetszett, az egész temető beszáll a keresztelésbe, minden lakó hasonlatosságot vélt felfedezni a csecsemő és egy rég elfeledett ismerőse között. Ám Mrs. Owens közbevágott:
– Nem hasonlít senkire, csakis tenmagára – jelentette ki határozottan. – Nem hasonlít senkire.
– Akkor legyen Senki – mondta Silas. – Senki Owens.
És mintha hallgatna a nevére, a gyermek ekkor nyitotta ki a szemét, tágra, éberen. Körbenézett, megbámulta a holtak arcát, a ködöt, a holdat. Aztán Silasra nézett. Tekintete meg sem rebbent. Komolyan nézett.
– Milyen név az a Senki? – méltatlankodott Mészáros Anya.
– Az ő neve. És jó kis név. Biztonságos név.
– Nem akarok bajt – mondta Josiah Worthington. A csecsemő felnézett rá, és mert éhes volt, fáradt volt, vagy csak hiányzott neki az otthona, a családja, a világa, pici arca ráncba szaladt és sírni kezdett.
– Most távozzanak – mondta Caius Pompeius Mrs. Owensnek. – A továbbiakat maguk nélkül beszéljük meg.

Mrs. Owens a temető kápolnája mellett várakozott. Negyven évvel korábban határozat született, miszerint az épület, amely egy tornyos kis templomnak nézett ki, felkerül a történelmi emlékhelyek listájára. A városi tanács arra jutott, hogy túlságosan költséges lenne renováltatni ezt a kis kápolnát ebben a gazos temetőben, amelybe amúgy sem jár senki, hát lelakatolták és várták, hogy összedőljön. Befutotta a repkény, de jól megépítették, ebben az évszázadban nem dől le.
A gyermek elaludt Mrs. Owens karjában. Az asszony gyengéden ringatta, egy régi dalt dúdolt neki, amit még a saját anyja énekelt őneki kisbaba korában, azokban a napokban, amikor a férfiak először kezdtek viselni rizsporos parókát. A dal úgy szólt:

Aludj, édes kicsikém
Álom, amíg átjár
Ha felnősz, világot látsz,
Nem is kellek én már.
Ropd a táncot,
Csókot ne bánj,
Leld meg neved,
S kincset találj…

Mrs. Owens egész eddig eljutott, amikor rá kellett döbbennie, hogy elfelejtette a dal végét. Derengett neki egy olyan utolsó sor, hogy „és a szőrös szalonna”, de ez lehetett egy teljesen másik dal is, úgyhogy inkább abbahagyta, és énekelt a Holdbéli Emberről, aki túl hamar jött le, és ezután a maga meleg, vidékies hangján énekelt egy frissebb dalt egy legényről, aki a hüvelykujját dugta be és egy szilvát húzott ki, és éppen elkezdett egy hosszú balladát egy ifjú vidéki úriemberről, akit barátnője minden különösebb ok nélkül megmérgezett foltos angolna húsával, amikor Silas fordult be a kápolna sarkán, kezében egy kartondobozzal.
– Tessék, Owensné – mondta. – Sok jó holmi egy növésben lévő fiúnak. Tarthatjuk a kriptában, nem igaz?
Megfogta a lakatot, ami egyszerűen ott maradt a kezében, majd kitárta a vasajtót. Mrs. Owens belépett, kétkedve sandított a polcokra és az egyik falhoz hordott régi padokra. Az egyik sarokban penészes dobozok álltak régi egyházmegyei iratokkal, a másikban nyitott ajtón át viktoriánus öblítős vécé látszott, és egy mosdó csak hidegvíz-csappal.
A csecsemő kinyitotta a szemét és bámult.
– Itt tarthatjuk az ennivalót – vélte Silas. – Hűvös van, tovább eláll. – A dobozba nyúlt és kivett egy banánt.
– És azt minek ismerik a hazájában? – szemlélte gyanakodva a sárgás-barnás dolgot Mrs. Owens.
– Ez banán. Trópusi gyümölcs. Ha jól tudom, le kell húzni a héját, így.
A gyermek – Senki – tekeregni kezdett Mrs. Owens karjában, aki letette a járókövekre. A fiú sietősen odatotyogott Silashoz, és megfogta a nadrágszárát.
Silas odaadta neki a banánt.
Mrs. Owens nézte, ahogy eszik. – Ba-nán – ismételte kétkedve. – Sose hallottam róla. Milyen az íze neki?
– Halvány sejtelmem sincs – felelte Silas, aki egyetlen egyfajta étket evett, és az nem banán volt. – Tudja, csinálhatna fekvőhelyet a fiúnak itt is.
– Szó se lehet róla. Owensszel van egy szép kis sírunk a nárciszágyás mellett. Van ott bőven hely a kicsinek. Különben meg – tette hozzá, nehogy Silas azt gondolja, hogy elutasítja a vendégszeretetét – nem akarom, hogy a lurkó teher legyen magának.
– Nem lesz.
A kisfiú végzett a banánnal. Amit nem evett meg, azt magára kente. Maszatos, üde pofikája ragyogott a boldogságtól.
– Anán – gagyogta vidáman.
– Milyen eszes kis jószág – mondta Mrs. Owens. – És hogy összekente magát! Gyere, te kis szurtos… – azzal lecsippentette a banándarabkákat a fiú ruhájáról és hajáról. Hirtelen azt kérdezte: – Maga szerint hogyan döntenek?
– Nem tudom.
– Nem mondhatok le róla. Megígértem a mamájának.
– Sok minden voltam már a magam idejében – mondta Silas –, anya azért még nem. És nem tervezem most elkezdeni. De én el tudok menni innen…
– Én meg nem – mondta egyszerűen Mrs. Owens. – A csontjaim itt vannak. És Mr. Owensé is. Én már sose megyek el innen.
– Jó érzés lehet, hogy tartozik valahová. Hogy van otthona. – Silas egyáltalán nem sóvárogva mondta ezt. Hangja szárazabb volt a sivatagnál, és úgy mondta, mintha kijelentene valamit, ami vitathatatlan tény. Mrs. Owens nem is vitatkozott.
– Maga szerint sokáig kell várnunk?
– Nem sokáig – vélte Silas. Ám ebben tévedett.
Az amfiteátrumban a domb oldalán tovább folyt a vita. Sokat számított, hogy Owensék keveredtek bele ebbe a badarságba, nem valami szeleburdi, későn érkezett senkiháziak, ugyanis az Owens házaspár nemcsak méltó volt a tiszteletre, de meg is kapta azt. Szintén nyomott a latba, hogy Silas önként jelentkezett a gyermek gyámjának – Silast a temetői népek óvatos áhítattal kezelték, mivel a jelenlegi világuk és az elhagyott világuk közti határon élt. Csak hát, csak hát…
Egy temető általában nem demokrácia, a halál viszont a nagy demokrácia, és így minden halottnak volt szavazata és véleménye arról, hogy az élő gyermek maradhat-e, és mind el is tökélték, hogy hallatják hangjuk még aznap éjjel.
Ősz vége felé járt, a pirkadat későn érkezett. Noha az ég még sötét volt, már hallani lehetett lentebb az autókat, és ahogy az élők lassan munkába indultak a ködös, éjfekete hajnalban, a temetői népek még nagyban azt vitatták, mi legyen a közéjük csöppent gyermekkel. Háromszáz hang. Háromszáz vélemény. Nehemiah Trot, a költő a temető ápolatlan északnyugati feléből éppen elkezdte deklamálni gondolatait a kérdésről, noha a hallgatók közül senki ki nem tudta ókumlálni, miről beszél, amikor történt valami; valami, ami elnémította az összes véleménytől csiklandó szájat, valami, ami példátlan volt a temető történetében.
Egy hatalmas fehér ló baktatott fel a domboldalon, az a fajta, amit a lóbarátok „szürké”-nek neveznek. Patája dobogása adta hírül jöttét, valamint a csörgés-zörgés, ahogy átcsörtetett a kis bokrokon és zanótoson, a domboldalon növő szederjésen, repkényesen és rekettyésen. Hatalmas termetű jószág volt, tizenkilenc markos ló, vagy még több. Elbírt volna egy teljes vértezetű lovagot, de csupasz hátán csupán egy nő ült, tetőtől talpig szürke öltözetben. Hosszú szoknyáját és stóláját akár vénséges vén pókhálóból is szőhették.
Az arca nyugodt, békés volt.
Ismerték őt a temetői népek, hiszen mind találkozunk életünk végén a Szürkén ülő Hölggyel, és elfelejteni őt nem lehet.
A ló megállt az obeliszk mellett. Keleten már világosodott az ég, gyöngyházfényben foszforeszkált, amitől a temetői népek fészkelődni kezdtek, szerettek volna visszaindulni kényelmes otthonukba. Ennek ellenére senki nem mozdult. A Szürkén ülő Hölgyet nézték, félig izgatottan, félig ijedten mindahányan. A holtak nem babonásak, mégis úgy figyelték, ahogy egy római madárjós figyelhette a köröző szent varjakat, bölcsességet keresve, jelet keresve.
És megszólította őket.
Olyan hangon, mint száz apró ezüstcsengő, csak annyit mondott: – A holtakhoz illene a jótékonyság. – És mosolygott.
A ló, mely eddig elégedetten tépkedte és rágcsálta a füvet, most abbahagyta az evést. A nő megérintette a ló nyakát, mire az megfordult. Több hatalmas, kopogó lépés után elemelkedett a domb oldalától, és már az égen vágtatott könnyedén. Patáinak döngéséből távoli mennydörgés lett, és a jelenés pillanatok alatt eltűnt szem elől.
Legalábbis ezt állították a temetői népek, akik aznap éjjel ott voltak a dombon.
A vita véget ért, a döntés megszületett, még karfelemelés sem kellett. A Senki Owens nevű gyermek megkapja a Temető Szabadságát.
Mészáros Anya és nemes Josiah Worthington elkísérték Mr. Owenst a régi kápolna kriptájába, és elújságolták Mrs. Owensnek a hírt.
Az asszony nem lepődött meg a csodán. – Helyes. Sokuknak nincs egy csöpp észmagja se, de neki van. Neki bizony van.

Mire felvirradt a mennydörgéses, szürke reggel, a gyermek mélyen aludt Owensék remek kis sírjában (ugyanis Owens gazda a helyi műbútorasztalos céh fejeként hunyt el, és a céhtagok gondoskodtak méltó nyughelyről).
Silas még elment egy utolsó útra napkelte előtt. Megtalálta a magas házat a domboldalon, és megvizsgálta a három testet, amit ott talált, és alaposan megnézte magának a késnyomokat. Amikor eleget látott, kilépett a sötét reggelbe, s miközben fejében kellemetlen lehetőségek kavarogtak, visszatért a temetőbe, a kápolna tornyába, ahol általában átaludta-kivárta a nappalokat.
A kisvárosban a domb lábánál a Jack nevű mind dühösebb és dühösebb lett. Oly rég várta ezt az éjszakát, több havi, több évi munkája csúcspontját jelentette. És olyan ígéretesen is kezdődött – három embert simán elintézett, még kiáltani sem jutott idejük. És akkor…
Akkor minden őrjítően elromlott. Mi a rossebnek is ment fel a dombra, amikor a gyerek teljesen nyilvánvalóan lefelé mehetett? Mire leért a domb tövébe, a nyom persze már kihűlt. Valaki biztos megtalálta a gyereket, befogadta, elrejtette. Nincs más magyarázat.
Megdördült az égbolt, hirtelen és hangosan, akár egy ágyúlövés, és az eső igazán rákezdett. A Jack nevű módszeres ember volt, elkezdte megtervezni a következő lépését: hogy kiket kell felkeresnie a városiak közül, akik majd az ő szeme és füle lesznek a városban.
Nem muszáj elmondania a Zsinatnak, hogy kudarcot vallott.
Amúgy meg nem vallott kudarcot, mondta magának, ahogy egy bolt eresze alatt araszolt a reggeli esőben, ami úgy záporozott, akár a szapora könnyek. Még nem. Még évek állnak a rendelkezésére. Még bőven van ideje. Még van ideje lezárni ezt a befejezetlen ügyet. Elvágni az utolsó szálat.
Rendőrsziréna jajdult fel, majd felfelé a dombnak elhúzott mellette előbb egy rendőrautó, aztán egy mentő, majd egy szirénázó jelzés nélküli rendőrautó. A Jack nevű vonakodva felhajtotta kabátja gallérját, leszegte fejét, és elindult a reggelben. Kése a zsebében lapult, biztonságban és szárazon a tokban, védve az ártalmas elemektől.

A kiadó engedélyével.