FőképA bérházat 1898-ban építették agyagos talajra, amely egy parányit nyugat felé lejtett, így aztán a padló is ferde lett egy kissé, és a küszöb fölött átfolyt a víz. Végigcsordult a hálószobán, nedves csíkot festve a tölgyfa padlóra. Egy kis mélyedésben egy pillanatra megpihent, majd a mögötte felgyülemlett vízcseppek tovább billentették, és a vízpatak megriadt patkány módjára iramodott tovább a fal tövében fekvő szegélyléc felé. Beszimatolt alá, s rábukkant egy résre a fal és a padlódeszka között, ahol egy ötkoronás lapult, amelybe Olav király profilját és az 1987-es évszámot vésték. Ez volt az az év, amikor az érme kigurult az asztalos zsebéből. Akkoriban rohamtempóban alakították ki az ehhez hasonló tetőtéri lakásokat a régi bérházak felső szintjein, így a mester nem fecsérelte az idejét a keresgélésre.
A víz hamarosan utat talált magának a parketta alatt. Megépülése óta ugyanis a ház deszkái egyre csak száradtak és zsugorodtak. A repedésen keresztül a víz az egyik gerendára csöpögött, ami aztán továbbvezette, egyenesen a külső falba, ahol befúrta magát a vakolatba, amit jó száz évvel korábban Jacob Andersen kőművesmester – egyébiránt ötgyermekes családapa – kevert ki. A korabeli oslói kőművesekhez hasonlóan Andersennek is megvolt a maga habarcsreceptje, amelynek a mész, homok és víz sajátos keverési arányán túl volt még két különleges összetevője: a lószőr és a disznóvér. Jacob Andersen úgy vélte, e két adalék különleges szilárdságot kölcsönöz a keveréknek. Mint azt fejüket csóváló kollégáinak mesélte, az elgondolás valójában nem a saját fejéből pattant ki, ugyanis már skót apja és nagyapja is használta ezeket az összetevőket, jóllehet ők a birkára esküdtek. S bár Andersen rég elhagyta skót családnevét, semmi okát nem látta annak, hogy hatszáz év tapasztalatától is megváljon. Kő­mű­vestársainak egy része rosszallotta ezt a különcködést, sőt, néhányan egyenesen úgy vélték, hogy a mester az ördöggel cimborál, a többség azonban csak nevetett rajta. S talán utóbbiak voltak azok, akik révén az alábbi legenda megvetette lábát az egyre terjeszkedő városban, melyet akkoriban még Kristianiának neveztek.
Egy grünerlokkai fuvaroslegény feleségül vette egyik värmlandi kuzinját, és a Seilduksgata egyik bérházának szoba-konyhájába költöztek. A házat Andersen építette. A szőke hajú, kék szemű házaspár első gyermeke, igen szerencsétlen módon, sötét fürtökkel és barna szempárral jött a világra. Emiatt a férj, aki természeténél fogva meglehetősen féltékeny alkat volt, egy késő éjjel hátrakötötte felesége kezét, levonszolta a pincébe, és befalazta. Az asszony sikolyait elnyelték a vastag téglafalak, melyek minden oldalról szorosan körülzárták. Az ura feltehetőleg abban bízott, hogy úgyis gyorsan megfullad, azzal viszont nem számolt, hogy ezek a falak valamit nagyon jól tudnak: mégpedig levegőzni. A szerencsétlen asszony végül egyszerűen kirágta magát a falból. Ebben alighanem segítségére volt az is, hogy a skót Andersen, hogy spóroljon a drága mészen, vért és szőrt használt a habarcshoz, így aztán a porózus fal megadta magát az erős, värmlandi fogak támadásának. Az élet utáni mohó vágyában azonban az asszony túl nagy falatokat szakított a malterből és a téglából, melyeket aztán nem tudott sem megrágni, sem kiköpni, így a homok, az apró kő- és agyagdarabkák eltömítették a légutait. Az arca elkékült, a szíve egyre lassabban vert, és végül nem lélegzett tovább. Bárki halottnak mondta volna. A szóbeszéd szerint azonban a disznóvér íze azt a képzetet keltette a boldogtalan asszonyban, hogy még mindig életben van, így egyszer csak kiszabadult mind a kötélből, mind a falból, és nekiindult. A Grünerlokka idősebb lakói közül néhányan még ma is jól emlékeznek gyermekkorukból a disznófejű asszonyról szóló történetre, aki késsel a kezében járkált, hogy levágja azoknak a gyerekeknek a fejét, akik este későn odakinn vannak az utcán. Mert amíg a vér ízét érzi a szájában, soha nem tűnhet el egészen.
A legendában megörökített kőműves nevére azonban alig emlékezett valaki, így a mester továbbra is gond nélkül keverhette különleges habarcsát. Andersen, három évvel a jelenleg beázó ház felépülte után, kétszáz koronát és egy gitárt hagyva utódaira, lezuhant egy állványról. Halála után még csaknem száz évre volt szükség ahhoz, hogy az építőiparban mesterséges, szőrszálhoz hasonlító rostot kezdjenek használni a cementkeverékekben, valamint hogy egy milánói laboratóriumban felfedezzék, hogy Jerikó falait vérrel és teveszőrrel erősítették meg.
A víz nagy részét nem szívta magába a fal, hanem egyre csorgott lefelé. Mert a víz, a gyávaság és a vágy mindig a leggyengébb ellenállást keresi. Az első cseppeket elnyelte a gerendák közötti rögös, szemcsés agyag, egy idő múlva azonban megtelt, így a nedvesség átszivárgott rajta és feláztatta a szigetelésbe begyűrt Aftenposten 1898. július 11-i számát, amely arról számolt be, hogy a kristianiai építőipar fellendülése minden valószínűség szerint elérte a csúcsot. A harmadik oldal egyik cikke szerint a rendőrség továbbra sem talál egyetlen nyomot sem a fiatal varrónő halálának ügyében, akit az előző héten találtak meg agyonszúrva a fürdőszobájában. Májusban egy hasonló módon meggyilkolt és megcsonkított lány hullájára bukkantak az Aker folyóban, a rendőrség azonban egyelőre nem kívánt nyilatkozni, hogy van-e összefüggés a két ügy között.
A víz átáztatta az újságot és a tartógerendák között lefolyt a plafon olajszínűre mázolt textilborításának belső oldalára. Mivel ez utóbbi egy 1968-as beázás következtében lyukacsos maradt, a víz akadálytalanul átjutott rajta, s a vízcsöppek remegve várakoztak, míg elég súlyosak nem lettek ahhoz, hogy lepottyanjanak és három méter nyolc centiméteres távolságot megtéve végre megérkezzenek. A vízbe.

Vibeke Knutsen mélyet szippantott a cigarettából, majd kifújta a füstöt a negyedik emeleti nyitott ablakon. Délután volt, a hátsó udvar napégette aszfaltja felől forró levegő áramlott felfelé, egy darabon magával emelte a cigarettafüstöt, ami végül a világoskék homlokzat előtt szétoszlott. A ház túloldaláról jelenleg csak egy-egy autó zúgása szűrődött át a máskor mindig forgalmas Ullevalsveiről. Most, a vakáció kellős közepén, a város szinte teljesen elnéptelenedett. Az ablakpárkányon egy légy feküdt, hat lába a levegőbe meredt. Neki nem volt elég sütnivalója hozzá, hogy elmeneküljön a hőség elől. A lakás Ullevalsvei felőli túlsó része hűvösebb volt, Vibeke azonban nem kedvelte a Var Frelser temetőre nyíló kilátást. Tele volt hírességekkel. Csupa halott hírességgel. A ház földszintjén lévő boltban az ajtó fölötti tábla szerint  „emlékműveket” árultak, vagyis sírköveket. Úgyszólván kihasználták a piac közelségét.
Vibeke a hűvös ablaktáblához támasztotta a homlokát.
Boldog volt, amikor végre megérkezett a meleg, öröme azonban gyorsan alábbhagyott. Már most vágyakozott a hűvös éjszakák és az emberekkel teli utcák után. Ma mindössze öten fordultak meg a galériában ebéd előtt, délután pedig csupán hárman. Másfél doboz cigarettát szívott el pusztán unaloműzésből, a szíve majd kiugrott a helyéről, a torka pedig annyira égett, hogy alig bírt válaszolni a főnökének, amikor az rátelefonált, hogy megkérdezze, hogy megy az üzlet. Mégis, alighogy hazaért és feltette főni a krumplit, azonnal rátört a cigaretta utáni vágy.
Vibeke két évvel ezelőtt szokott le a dohányzásról, amikor Anderssel megismerkedett. Pedig a férfi sosem kérte rá. Sőt. Első találkozásukkor Gran Canarián Anders cigarettát lejmolt tőle. Egyszerűen csak szórakozásból. Amikor pedig mindössze egy héttel azután, hogy visszatértek Oslóba, összeköltöztek, a férfi volt az, aki szinte azonnal leszögezte, hogy némi passzív dohányzást igazán elviselhet a kapcsolatuk. És hogy a rákkutatók bizonyára túloznak. Valamint, hogy idővel a ruhái füstszagával is biztosan megbarátkozik majd. Vibeke fejében másnapra megszületett az elhatározás. Amikor a férfi néhány nappal ezután a vacsoránál megemlítette, hogy milyen régen nem látta már cigarettázni, Vibeke azt válaszolta, hogy tulajdonképpen soha nem volt igazi dohányos. Anders elmosolyodott, áthajolt az asztal fölött, és megsimogatta az arcát:
–  Tudod, Vibeke, valójában mindig is ez volt az érzésem.
Hallgatta, ahogy a háta mögött a fazékban bugyogni kezd a víz, és a cigarettára pillantott. Még három szippantás. Lássuk az elsőt. Semmi íze.
Már nem emlékezett rá, hogy mikor kezdett újra dohányozni. Talán tavaly történt, akkoriban, amikor a férfi üzleti útjai kezdtek egyre gyakoribbá válni. Vagy újévkor, amikor Anders szinte minden este túlórázott? Azért tette, mert boldogtalan volt? Az lett volna? Soha nem veszekedtek. Viszont szinte már le sem feküdtek egymással, de ezt Anders a túl sok munka számlájára írta, és ezzel a téma le is volt zárva. Nem mintha különösebben hiányzott volna neki. Amikor időnként mégis tettek egy-egy lagymatag kísérletet, a férfi mintha ott sem lett volna. Így aztán Vibeke végül arra jutott, hogy valójában neki sem kell ott lennie.
De sosem veszekedtek. Anders nem szerette, ha valaki felemeli a hangját.
Vibeke az órára pislantott. Negyed hat. Hol lehet már? Azt azért szokta jelezni, ha későn ér haza. Elnyomta a cigarettát, a csikket a hátsó kertbe pottyantotta, és visszafordult a tűzhelyen fővő krumplihoz. Beledöfött egy villát a legnagyobba. Mindjárt készen van. A főző­vízben néhány apró, fekete rögöcske bukkant fel. Különös. A krumpliról származhatnak vagy a fazékból?
Éppen azon gondolkodott, mire használta legutóbb az edényt, amikor kinyílt a bejárati ajtó. A folyosóról zihálás és a lerúgott cipő koppanása szűrődött be. Anders belépett a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.
–  Nos? – tudakolta.
–  Húsgombóc.
–  Oké… – A szó vége jól hallhatóan kérdőjellé kunkorodott, és Vibeke nagyon jól tudta, miért. Már megint hús? Nem lehetne kicsit gyakrabban hal?
–  Biztosan finom lesz – tette hozzá Anders színtelenül, és a fazék fölé hajolt.
–  Mit csináltál, hogy ennyire le vagy izzadva?
–  Nem volt időm edzeni az este, úgyhogy feltekertem a Sognsvannhoz és vissza. Mik azok a csomók a vízben?
–  Fogalmam sincs – válaszolta Vibeke. – Én is csak az előbb vettem észre őket.
–  Hogyhogy nem tudod? Azt hittem, már igazi szakácsnő vagy.
Anders villámgyorsan két ujja közé csippentett egy rögöcskét, és a szájába dugta. Vibeke a férfi tarkójára meredt. A vékony szálú, barna hajra, amit annak idején olyan finomnak talált. Ápolt volt, rövidre nyírt. Oldalválasztékkal. Anders olyan rendesnek nézett ki. Olyannak, akivel az ember hosszabb távra tervez. Nem csupán egyetlen éjszakára.
–  Milyen íze van? – kérdezte.
–  Semmilyen – válaszolta a férfi még mindig a tűzhely fölé hajolva. – Tojás.
–  Tojás? De hát én rendesen elmostam...
Vibeke hirtelen elhallgatott.
–  Mi az? – fordult hátra Anders.
–  Valami… csöpög – mutatott a férfi fejére.
Anders homlokát ráncolva a tarkójához emelte a kezét. Azután, mintegy vezényszóra, mindketten hátrahajtották a fejüket és a plafonra meredtek. A fehér mennyezeten két vízcsepp függeszkedett. Vibeke, aki egy kissé rövidlátó volt, valószínűleg észre sem vette volna őket, ha átlátszóak lettek volna. De nem voltak azok.
–  Úgy tűnik, Camillánál árvíz van – állapította meg Anders. – Menj fel és csengess be hozzá, én megpróbálom elérni a házmestert.
Vibeke a plafonra hunyorgott, aztán lepillantott a fazékban úszkáló csomókra.
–  Uramisten – suttogta, és érezte, hogy újra zakatolni kezd a szíve.
–  Most meg mi van? – kérdezte Anders.
–  Menj és hozd ide a házmestert, aztán együtt csöngessetek be Camillához. Én hívom a rendőrséget.

Második fejezet
Péntek. Szabadságlista

Az oslói rendőrség központja a Gronland városrészben feküdt egy magaslaton, a belváros keleti negyedére nyíló kilátással. A csupa üveg és acél épület 1978-ban épült. Nem volt itt egyetlen hanyag, ferde vonal sem, az utolsó szögig minden tökéletesen állt – a Telje-Torp-Aasen építészeti iroda kitüntetést is kapott érte. Az a telefonszerelő ellenben, aki a hetedik és a kilencedik emelet hosszú irodaszárnyainak vezetékeit elhelyezte, a biztosítási összeg mellé egy alapos atyai fejmosást kapott, amikor lezuhant az állványzatról, és eltörte a gerincét.
–  Hét generáció óta mindenki kőműves volt a családban. Egyensúlyoztunk ég és föld között, amíg a nehézségi erő mindenkit le nem rántott a földre. Nagyapám megpróbált elmenekülni az átok elől, de az az Északi-tengeren át egészen idáig követte. Így aztán aznap, amikor világra jöttél, megfogadtam, hogy te nem jutsz erre a sorsra. És egészen a mai napig azt hittem, hogy sikerült is. Telefonszerelő. Mi a nyavalyát keres egy telefonszerelő hat méterrel a föld fölött?
Ezen a napon éppen a fiú által felszerelt vezetékben megbújó réz vitte a jelet a riasztási központból a gyári betonból készült emeletek között, Bjarne Moller, a gyilkossági csoport osztályvezetőjének hetedik emeleti irodájába. Moller éppen azon tűnődött, hogy örüljön-e vagy rettegjen az előtte álló családi hétvégétől, amit egy faházban készülnek eltölteni a Bergen közelében fekvő Osban. Os júliusban nagy valószínűséggel egyet jelent a pocsék idővel. Alapvetően semmi kifogása nem lett volna az ellen, hogy az Osló területére jósolt hőséget egy kis szitáló vidéki esővel váltsa fel. Csakhogy, ha végig esni fog, igazi művészet lesz két meglehetősen energikus fiúgyermeket lekötni mindössze egy pakli kártya segítségével, amiből ráadásul hiányzik a kôr király.
Bjarne Moller a füle tövét vakargatva kinyújtotta hosszú lábait, miközben a jelentést hallgatta.
–  Hogy fedezték fel? – kérdezte.
–  Az alsó szomszéd szivárgást észlelt – hangzott a válasz a központból. – A házmester és a szomszéd hiába csöngettek, aztán mivel az ajtó nyitva volt, végül bementek a lakásba.
–  Rendben. Odaküldök két embert.
Letette a kagylót, és mélyet sóhajtva végigfuttata ujját a szolgálatban lévők névsorán, ami egy műanyag tokban hevert az íróasztalán. Az osztály fele üresen kongott, mint mindig a nyári szabadságolások idején. Szerencsére júliusban általában a város rosszfiúi is nyaraltak. Ebben az időszakban mindig jelentős visszaesés mutatkozott a bűncselekmények számában, legalábbis ami a gyilkossági csoport munkáját érintette.
Moller ujja Beate Lonn neve mellett torpant meg. Beütögette a telefonba a bűnügyi technikusok Kjolberggatán lévő épületének a számát. Nem vették fel a kagylót. Megvárta, míg a hívást átirányítják a központba.
–  Beate Lonn a laborban van – válaszolta kérdésére egy magas hang.
–  Moller vagyok a gyilkosságiaktól. Kerítse elő, legyen szíves.
Várt. Beatét Karl Weber, a technikusok frissen nyugdíjazott vezetője helyeztette át a rablási csoporttól a bűnügyi technikusokhoz. Moller ezt úgy tekintette, mint az újdarwinista elmélet bizonyítékát, mely szerint az egyén egyetlen ösztöne saját génjeinek a továbbörökítése. Weber pedig láthatóan úgy vélte, hogy Beate nem szenved hiányt technikusi génekből. Jóllehet Karl Weber és Beate Lonn első pillantásra meglehetősen különbözött egymástól. Weber mogorva volt és indulatos, míg Beate csendes, szürke egérke, aki, amikor kikerült a rendőrtiszti főiskoláról, már attól elvörösödött, ha valaki hozzá szólt. Rendőrösztöneik azonban teljes mértékben megegyeztek. Azon szenvedélyes nyomozók közé tartoztak, akik ha szagot fognak, képesek mindent kizárni, és egyetlen technikai nyomra, bűnjelre, videofelvételre vagy egy bizonytalan személyleírásra összpontosítani, míg végül valamilyen formában minden apróság értelmet nem nyer. Rossz nyelvek szerint Weber és Lonn valójában a laboratóriumban éltek, és nem az emberek között, ahol a nyomozó emberismerete mégiscsak fontosabb, mint egy lábnyom vagy egy kabátból származó szövetfoszlány.
Weber és Lonn a labort illetően egyetértettek volna a véleménnyel, a lábnyom és a szövetfoszlány kérdésében viszont nem.
–  Lonn.
–  Halló, Beate, itt Bjarne Moller. Zavarok?
–  Persze. Mi a helyzet?
Moller röviden felvázolta az esetet, és megadta a lánynak a címet.
–  Kiküldök két srácot az én embereim közül is – tette hozzá.
–  Kiket?
–  Mindjárt meglátom, kit találok. Tudja, mindenki szabadságon van.
Moller letette a kagylót és továbbvezette mutatóujját a listán.
Tom Waaler nevénél megállt.
A tervezett szabadság idejére vonatkozó rubrika üresen állt, ami egyáltalán nem lepte meg Bjarne Mollert. Az embernek olykor az az érzése támadt, hogy Tom Waaler főtiszt soha nem megy szabadságra, sőt, még csak nem is alszik. Nyomozóként ő volt az osztály két legerősebb ütőkártyájának egyike. Mindig a helyén, mindig bevetésre készen, és szinte mindig remek eredményeket felmutatva. És a másik szuperzsaruval ellentétben Tom Waaler megbízható volt, makulátlan személyi aktával bírt, továbbá minden kollégája tiszteletét kivívta. Egyszóval: a beosztottak gyöngye. Ráadásul kétségbevonhatatlan vezetői képességeit ismerve az is benne volt a pakliban, hogy idővel ő veszi majd át Moller osztályvezetői munkáját.
A telefoncsörgés áthasította a vékony falakat.
–  Waaler – válaszolt egy érces hang.
–  Moller. Kaptunk…
–  Egy másodperc, Bjarne, csak befejezek egy másik hívást.
Bjarne Moller várakozás közben az asztalon dobolt. Tom Waaler lehet a gyilkossági csoport eddigi legfiatalabb osztályvezetője. Vajon csupán Tom kora volt az, ami miatt Mollert olykor kétségek töltötték el azzal kapcsolatban, hogy éppen neki adja át a stafétát? Vagy inkább az, hogy kollégája kétszer is lövöldözésbe keveredett? A főtiszt mindkét esetben letartóztatás közben rántott fegyvert, és a testület egyik legjobb lövészéhez méltóan mind a két alkalommal végzetes találatot produkált. Moller persze azzal is tisztában volt, hogy bármily furcsa, mindent összevetve éppen ez a két eset lehet az, ami Tom javára dönthet az új osztályvezető kinevezésekor. A SEFO belső nyomozása semmi olyasmire nem derített fényt, ami kétségbe vonná, hogy Tom Waaler önvédelemből lőtt, sőt, épp arra a következtetésre jutottak, hogy mind a két esetben kitűnő helyzetfelismerő készségről és kockázatos helyzethez illő, páratlan cselekvőképességről tett tanúbizonyságot. Kell ennél jobb indok ahhoz, hogy valaki vezetői beosztáshoz jusson?
–  Elnézést, Moller, mobilon beszéltem. Miben lehetek a segítségedre?
–  Van egy ügyünk.
–  Végre!
A beszélgetés további része nem nyúlt hosszabbra tíz másodpercnél. Most már csak egy második ember hiányzott.
Mollernek Halvorsen jutott az eszébe, ám a lista tanúsága szerint a fiatal rendőrtiszt éppen a szabadságát töltötte Steinkjerben.
Továbbfuttatta az ujját a listán. Szabadságon van, szabadságon van, beteg.
Az osztályvezető mélyet sóhajtott, amikor a mutatóujja a mellett a név mellett pihent meg, amelyet szíve szerint leginkább elkerült volna.
Harry Hole.
Különc. Alkoholista. Az osztály fenegyereke. És egyébiránt – Tom Waaler mellett – a hatodik szint legkiválóbb nyomozója. Az osztályvezető nem is ez utóbbi tény miatt volt gondterhelt. Inkább amiatt, hogy ha az évek során nem fejlesztett volna ki magában valamiféle különös perverziót az irányban, hogy a saját bőrét kockáztassa e miatt a hórihorgas, alkoholista nyomozó miatt, Harry Hole már régen repült volna a testülettől. Normál esetben Harry lett volna, akit elsőként riadóztat egy ilyen üggyel kapcsolatban, a helyzet azonban jelenleg minden volt, csak normális nem.
Vagy még pontosabban: még a szokásosnál is kevésbé volt normális.
Az események négy héttel ezelőtt tetőztek. Mióta Hole a télen újra belevágott a régi ügy, Ellen Gjelten meggyilkolásának felgöngyölítésébe, minden egyéb eset iránt elvesztette az érdeklődését. A fiatal nyomozónőt, aki Harry legközelebbi kollégája volt, az Aker folyó mellett verték agyon. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy bár az Ellen-ügyet már régen lezárták, Harry annyira a dolog megszállottjává vált, hogy Moller kezdett komolyan aggódni kollégája ép eszéért. Az események tetőpontja az volt, amikor Harry egy hónappal ezelőtt beviharzott az irodájába, és előadta neki hajmeresztő összeesküvés-elméletét, de semmit nem tudott felmutatni, ami bizonyította vagy legalább valószínűsítette volna a Tom Waaler ellen felhozott képtelen vádakat.
Harry ezután egyszerűen eltűnt. Moller néhány nappal később felhívta a Schroder éttermet, ahol pontosan azt a felvilágosítást kapta, amitől a leginkább tartott: Harry újra visszaesett. Moller, hogy fedezze a távolmaradását, kiírta szabadságra. Aztán újra. Harry rendszerint úgy egy hét elmúltával szokott életjelet adni magáról. Most viszont már a negyedik hét is eltelt. A szabadságnak vége.
Moller egy ideig a telefonkagylót bűvölte, aztán felállt és az ablakhoz lépett. Fél hat volt, a kapitányság előtti park mégis szinte teljesen elnéptelenedett, csupán néhány, a fővárosban ragadt napimádó dacolt a hőséggel. A Gronlandsleireten a zöldségesek magányosan üldögéltek üzletük napellenzője alatt, árujuk mellett. Még az autók is lassabban vánszorogtak, pedig most igazán nem volt forgalom. Moller hátrasimította haját koponyáján. Régi szokása volt ez, amivel a felesége szerint ideje lenne végre felhagynia, mert az emberekben azt az érzést kelti, mintha kopaszodását akarná rejtegetni. Tényleg nincs más ötlete Harryn kívül? Moller pillantása egy férfit követett, aki a Gronlandsleireten dülöngélt. A fickó alighanem bepróbálkozik majd a Ravnenben, ahová feltehetőleg nem fogják beengedni, és végül a Boxenben köt majd ki. Azon a helyen, ahol az Ellen-ügynek egyszer és mindenkorra pontot tettek a végére. És egyúttal talán Harry Hole rendőri pályafutásának is. Moller nyomás alatt volt, hamarosan el kell döntenie, hogy mihez kezdjen a Harry-kérdéssel. No de az momentán még várhat, előbb ezzel az üggyel kell kezdeni valamit.
Moller felemelte a kagylót, miközben az zakatolt a fejében, hogy éppen Harryt és Tom Waalert készül ugyanarra az ügyre ráállítani. Ez az egész nyári szezon egy rakás szar. Az elektromos impulzus annak rendje és módja szerint elhagyta a Telje-Torp-Aasen által jegyzett építészeti remeket, és kicsengett egy helyen, amelyet a teljes káosz uralt. Egy lakásban, a Sofies gatén.

A kiadó engedélyével.