Főkép

Egyetlen frázison, egyetlen hangon belül megszólaló crescendók és decrescendók, édesen áradó, kibomló dallamok, játékosság és kiapadhatatlan invenció. A németes szigornak és kimértségnek még csak az árnyát sem érezhetjük Joseph Haydn csembalóra és hegedűre komponált versenyműveiben, és ez csak részben köszönhető a ragyogó olasz kamaraegyüttes, az Accademia Bizantina interpretációjának.
 
Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy az Ottavio Dantone vezette zenekar ne emelkedne ki a régi zenét autentikus hangszereken megszólaltató előadók közül. Sőt, manapság mintha nem lenne már akkora divatja a historizáló előadásoknak, hiszen a felfogás több-kevesebb elemét mára bevett gyakorlatként átvette szinte minden magára valamit is adó nagyzenekar és kamaraegyüttes, és így nem is számít olyannyira különlegesnek a szigorú korszakkövetés.
 
Az album Haydn legérettebb és egyben legnépszerűbb concertójával indul. Az eredetileg csembalóra vagy zongorára komponált D-dúr concertót Dantone a napjainkban kevésbé népszerűbb hangszeren adja elő, ami rendkívüli bensőségességet kölcsönöz a darabnak, és sokkal határozottabban érződnek rajta a lant- vagy inkább gitárszerű megoldások. A csembaló hangzása ugyanakkor kifejezetten férfias, keményen csengő és határozott a felvételen, Dantone játéka pedig kizárólag a legnagyobbakéhoz mérhető.
 
Külön érdekessége a concertónak az eredeti magyar témára készült rondó, amely így nem csupán szilajsága és életvidám hangulata miatt lehet kedves a számunkra.
 
A G-dúr hegedűversenyt Haydn az Esterházy udvari zenekar virtuóz vezetőjének, Luigi Tomasininek ajánlotta, a mű pedig mindenekelőtt az olasz barokk concertók jellegzetes jegyeit viseli magán. A két szélső tétel napfényes, már-már önfeledt hangulatú, a Vivaldi óta a műfajban tipikus szekvenciális menetekkel, és virtuóz szólórészekkel váltakozó ritornellókkal.
 
A versenymű gravitációs pontja a lélegzetelállítóan gyönyörű Adagio, melyben minden frázis, minden hang önálló életre kel Stefano Montanari vonója alatt. Nehéz eldönteni, vajon Haydn zsenijét tudná-e más is ugyanilyen csodálatos, átélt játékkal előhívni, mint Montanari, az azonban egyértelmű, hogy ennél finomabban, ihletettebben és értőbben nehéz lenne bárkinek is megszólaltatni ezt a nagyszerű darabot.
 
Az F-dúr kettősverseny az egyedüli hosszabb hasonló mű Haydn fennmaradt életművében. A csembaló és a hegedű hangjának és játékmódjának egyértelmű kontrasztja kiváló terepet biztosít a zenei ötletek könnyed, szórakoztató, mégis invenció-dús kidolgozásához. A darab csembalószólamát eredetileg vélhetően maga Haydn játszotta, míg a hegedűre írt melódiák Tomasini számára készülhettek, s virtuozitásukat – akárcsak ezen a felvételen – a kettős kadenciákban bizonyíthatták.
 
Rengeteg kiváló Haydn-felvételt hallottam már, de Ottavio Dantone és az Accademia Bizantina lemezéről rögtön, ténylegesen már első hallás után éreztem, hogy a kedvencek közé fog tartozni, és az újbóli meghallgatások pedig csak erősítették bennem ezt a meggyőződést. Önmagunk elleni vétek kihagyni ily roppant élvezetet.
 
Előadók:
Stefano Montanari – hegedű
 
Accademia Bizantina
Ottavio Dantone – csembaló, zenekarvezető
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Harpsichord Concerto in D major, Hob. XVIII:11
4-6. Violin Concerto in G major, Hob. VIIa:4
7-9. Concerto for violin and harpsichord in F major, Hob. XVIII:6