Koncert: String Theory - 2010. június 9., Filter klub

Mivel korábban még nem hallottam erről a formációról, most is úgy gondoltam, hogy nem változtatok a bevett formulán, vagyis mindenféle előzetes utánajárás nélkül vetem bele magam egy zenekar élő produkciójába, és hagyom, hogy szimplán hasson az élmény.
Persze annyira képben voltam, hogy egy instrumentális zenét játszó brigád hangerdejébe fogok bepillantást nyerni, de a szokásos youtube-os, myspace-es köröket mellőztem annak érdekében, hogy kizárólag az alapján tudjak véleményt formálni, amit az audiovizualitás eredményez.
 
Ezen a kora nyári estén, melyen a legmelegebb évszak bontogatni kezdte „hősítő” szárnyait, valószínűleg sokan gondolták úgy, hogy a szabadtéri lét kellemesebb, mint egy klub gyomrának vendégszeretete, de már most szeretném kijelenteni, hogy én személy szerint egyik izzadságcseppet sem bántam meg, amit a fülledtség eredményezett.
A Filter egy igazi alter hely, ami nem azt jelenti, hogy kiábrándítóan „lelakott”, hanem azt, hogy az atmoszférája kiváló arra, hogy bensőséges hangulatú beszélgetéseknek, illetve koncerteknek adjon otthont. Mellesleg a roséjuk is finom, ami nem egy utolsó szempont egy fülledt nyári esten.
 
A koncertterembe lépve örömmel fedeztem fel, hogy a leghátsó sarokban van egy még nem elfoglalt fotel kettős, amely bár „távol” volt a színpadtól, kellemes mozi feelinget kölcsönzött a happeningnek. Tudom, kicsit tatás dolog egy koncerten ülni, de saját vélekedésem szerint az ilyen jellegű zenéknél engedélyezett a kényelem.

9 óra után egy hajszálnyival beindult a muzsika, és már az első dalnál kikristályosodott a színpadon lévő 5 zenész segítségével, hogy miről is fog szólni ez a koncert. Letisztult, érzéshalmozásokban bővelkedő muzsika ez, pszichedelikus, jazzrockos beütésekkel, ének nélkül.
Én személy szerint teljesen a zene hatalmába kerültem, és örömmel fedeztem fel, hogy a csapat mindegyik tagja ura a hangszerének, és láthatóan élvezi azt, amit csinál. A klasszikus felállást (dob-basszus-billentyű-gitár) az bolondítja meg, hogy egy viszonylag szokatlan instrumentum is jelen van a bandában, mégpedig a didgeridoo.

Amikor először megláttam a méretes fahangszert a színpad közepén, azonnal kikerekedett a szemem, és roppant nagy kíváncsisággal vártam, hogy ebből mi fog kisülni. A didgeridoo az észak-ausztrál őslakosok tradicionális fúvós hangszere, fából készül, különlegessége pedig, hogy a körlégzés révén folyamatosan lehet megszólaltatni. Hangja kellemes, mély búgásra emlékeztet, ami monoton, meditatív hatású.

Eleinte nem igazán állt össze a kép, hogy miként fog belefolyni a közös zenei tengerbe ennek az eszköznek a hangjegyfolyama, de jelentem, egyáltalán nem volt kirívó, sőt kifejezetten érdekes volt ez a kombináció.
 
A második nóta után, ami a hetet lezáró nap utolsó óráit és a hétfő reggeli borzadalmakat elevenítette fel, azon kezdtem el gondolkodni, hogy hány olyan tehetséges zenész élhet még a világon, akiknek kötelező lenne mutogatni tudásukat, mert a színpadról áradó összeszokottság és profizmus olyan szinten lejött, hogy képtelenség volt kiszállni a zenei hajóból.

Kifejezetten tetszett, hogy nem az a fajta jazzi önmegvalósítás jellemezte a nótákat, ahol minden zenész egymást elnyomva próbálja meg a lehető legtöbbet kihozni a hangszeréből, hanem kellő alázattal viseltettek egymás iránt a hangszeresek, és az igazán fontos szólórészeknél a fókuszban lévő intsrumentum kellően alá volt támasztva a többi tag muzsikálása által.
Eleinte fura volt, hogy a dobos nem őrültködi magát szét a hangszerén, ahogy ez normális lenne egy ilyen zenei stílusban mozgó csapatban, de 3-4 szám után abszolút megértettem, hogy itt a kevesebb több.

Ha őszinte akarnék lenni, akkor minden tagról kéne írnom legalább 10 sor dicséretet, mert mindenki kitett magáért, és látszik, hogy itt senki sem két hete kezdett el megismerkedni a muzsikálás fortélyaival.
Külön tetszett a Prodigy „Smack My Bitch Up” című örökbecsűjének újraértelmezése, de a Kudlik Julival fémjelzett, Delta című, annokori tudományos tv műsor zenéjének sajátos feldolgozása is rendesen arra késztetett, hogy elismerő bólogatással és tapssal jutalmazzam a produkciót.


A plakáton szerepelt egy „előzenekar” is, amelyről kiderült, hogy egy egyszemélyes produkció, és nem a fő műsorszám előtt, hanem a főzenekar koncertje közben kerül bemutatásra.
A Defa művésznevű beatboxer egy őrületes produkciót nyomott, amiben bemutatta, hogy miként lehet elégséges egy száj és egy mikrofon ahhoz, hogy becsukott szemmel elhiggyük, hogy egy diszkó nevű szórakozóhely kellős közepén vagyunk, ahol ömlik a hangfalakból a jófajta hip-hop alapú zene.

Először fura volt a String Theory elvont pszichedeliáját megtörő előadás, de amikor a főbanda két tagja, a gitáros Jozzy és a didgeridoo-n és dorombon közreműködő Balázs is beszállt jammelni, hihetetlen jó performance vágtatott végig a színpadon.
 
Stringék titkos fegyvere a hatodik tag, aki ugyan nem a színpadon állva vesz részt a produkcióban, de mégis kell ahhoz, hogy az előadás különleges mivolta minél jobban kiérdemelje a csillagot az ötös mellé.
Az amúgy is eklektikus előadás másik erőssége, hogy a hangok armadája mellett a szem sem unatkozik, ugyanis egy kivetítő segítségével olyan rajzok, animációk jelennek meg a háttérben, amik kéz a kézben járnak az éppen elhangzó zenével.

A zenekar VJ-je, Tamás saját készítésű rajzait jeleníti meg a mozgóképeken, amik pörgése-forgása olyan érzést kölcsönöz, mintha egy cső magába szippantana minket (Jamie és a csodalámpa esete), majd kidobna minket egy színekben és hippi érzésvilágban egyáltalán nem szegénykedő út közepén, amin addig tudunk haladni, amíg a zene tart.

Nagyon jó az összhatás, és igazából csak azt tudom sajnálni, hogy a Filter adottságai miatt annyira nem érvényesült ez az animációfergeteg.
Kíváncsi lennék, hogy egy nagyobb helyen, nagyobb vászon segítségével milyen lenne a produkció, mert a képek hangulatosan voltak összeválogatva, és tökéletesen illettek a muzsikához. Nekem speciel a „Tap Funk” című dal alatt forgó, színeiket váltogató Fender Stratocasterek tetszettek a legjobban.
 
Örülök, hogy ott lehettem ezen a koncerten, mert minden érdekesnek tűnő zenei színfolt olyan élményekkel tudja gazdagítani az embert, ami inspiráló erejű, pláne, ha magas szintű az előadás. Nem hiszem, hogy ez lett volna az utolsó String Theory buli, amin részt vettem.
 
A zenekar tagjai:
Jozzy – gitár
Balogh Balázs – didgeridoo, doromb
Szebenyi Dániel – billentyű
Szuna Péter – basszusgitár
Varjú Attila – dobok
 
Hegedűs Tamás – VJ