Interjú Lakatos Istvánnal – 2010. június

Lakatos István képregényalkotó sosem tanult rajzolni, 2007-es „indulása” óta mégis népes rajongótábort sikerült maga mögé állítania különleges történeteinek és képi világának köszönhetően. Készített már steampunkba oltott Isten-értelmezést, illusztrálta Ljudmila Ulickaja mesekönyvének hazai kiadását, a 2010. májusi, 6. Magyar Képregényfesztiválon pedig egyszerre két díjat is begyűjtött, miközben frissen megjelent albumát, a Lencsilányt dedikálta. Interjúnkat elsősorban ennek apropóján készítettük, de a hosszú beszélgetés során más egyéb dolgok is szóba kerültek.
 
Tavaly a honi képregényszakma legfontosabb kitüntetésének számító Alfabéta-díj Kép-novella kategóriájának győzteseként azt nyilatkoztad, hogy az esemény megváltoztatta az életed - több ajánlatot is kaptál, ráadásul a Lencsilány-kötethez is jelentkezett kiadó. Idén ismét te lettél a legjobb ebben a kategóriában Vasárnap című ötoldalas munkáddal. Most ez mit jelent számodra, mi változott?
 
Hogy változott valami, azt még korai lenne kijelenteni, hiszen még csak rövid idő telt el azóta. De piszok nagy dolog volt ismét megnyerni, már csak azért is, mert évről évre durvább a mezőny, évről évre erősebb. Tavaly összesen három díjazási kategória volt, idén pedig már nyolc vagy tíz. De ez is csak azt jelzi, hogy most már van mit díjazni.
 
Az Év képregényrajzolója díjat is neked osztották ki, ami egy újonnan létrehozott kitüntetés. A zsűri elmondása szerint elsősorban az egész éves szorgalmat kívánták jutalmazni. Megérdemeltnek érzed a díjat?
 
Lehet erre úgy válaszolni, hogy ne hangozzon szarul? Nos, nagyon sokat dolgoztam ezért.
 
Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy addig nem tartod magad igazi képregényrajzolónak, amíg össze nem hozol egy Lencsilány-kötetet. Ez most megvalósult - azon kevesek egyike vagy, akik önálló albumot tudhatnak magukénak itthon. Hogy vélekedsz ezek után a dologról?
 
Múltkor elkezdtem számolgatni, szerintem olyan négy-öt ember jelentkezett eddig saját, album méretű képregénnyel. Léteznek kisebb kiadványok, de olyan, ami könyvesbolti forgalomba is kerül, nincs túl sok.

Különben ez egy jó kérdés, mert a saját megítélésemet most a fogadtatástól is függővé teszem. Mert azért az, hogy vártak a kötetre, meg hogy a fesztiválon marha sokan odajöttek dedikálásra - azért ez nyomás, nagyon nagy nyomás. És remélem, hogy nem mondják azt ezek után, hogy fölösleges volt az egész, mert a végeredmény nem olyan lett, mint amit vártak. Mondjuk én beleadtam mindent - utána eléggé ki is készültem, még most is beteg vagyok -, de ez tényleg csak a kritikákon fog múlni. Vannak terveim, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
 
Egy újabb Lencsilány-kötet mennyire valószínű? Mert az utolsó történet, amiben Lencsilány és a Fekete Csönd találkoznak, elég jó lezárásának tűnik a dolgoknak. Mintha azt jelezné, hogy itt véget érnek a kalandok.
 
Azt szerettem volna, hogy olyan legyen, mint a Mátyás király és az okos lány című mesében hogy végérvényesen be is van fejezve, ugyanakkor ott van a végén ez a „S ha meg nem haltak, ma is élnek, ma sincs vége a mesének” zárómondat. Tehát hogyha kudarc lesz, akkor ez így le van zárva, viszont ha nem, akkor ott van ez a kis egérút.

Gondolkoztam egyébként a dolgon, és szerintem egy Lencsilány-kötetet még megrajzolnék. Két mese például nem került bele a könyvbe időhiány miatt - nem sikerült befejeznem őket. Viszont utólag arra jutottam, hogy talán nem is baj, mert hasonló felépítésűek, mint egy-két mese ebben. És a kötetben mind a négy történet picit másmilyen, ami jó.
 
Tehát végül is az olvasó képzeletére van bízva, mit történt a Lencsilányékkal, és így nyugodtan beleférhet egy folytatás.
 
Igen. Meg tulajdonképpen úgy is lehet értelmezni a dolgot, hogy ezt a könyvet a Lencsilány anyukája meséli a Lencsilánynak, ahogy az első oldalon látjuk. Úgy is föl lehet fogni, hogy ezek - elég nyomasztóak, de - esti mesék.
 
Eléggé szomorú mesék. Tudva levő, hogy ezt annak idején egy lány miatt kezdted el, amiről azonban már nem szeretsz beszélni.
 
Nem, mert hál` isten úgy érzem, hogy most már talán lezártam.

Mikor tavaly fölvetődött az ötlet, hogy készüljön ezekből a történetekből egy kötet, akkor már egy ideje nem nagyon rajzoltad őket. Milyen volt hozzájuk visszatérni?
 
Rossz, nagyon rossz. Húztam-halasztottam, ezért sem sikerült befejeznem azt a két mesét. Gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban láttam hozzá a rajzoláshoz, és az elején elég lassan is haladtam, mert hát... Fájt, rossz volt nagyon.

Emellett rá is görcsöltem, úgyhogy egy olyan másfél hónapnak el kellett telnie, míg belerázódtam. És akkor kényszerűségből már annyi ideje voltam együtt a figurával, hogy bár maga a karakter megmaradt, minden más elkopott. Egy ideig kínoztam magam, hogy lencsilányos hangulatba kerüljek, de végül már arra sem volt szükségem.
 
Tehát ahhoz, hogy Lencsilányt tudj rajzolni, feltétlenül rossz állapotban kell lenned?
 
Ezt hittem az elején. De aztán rájöttem, hogy nem. És A csúnya óriás című történetet rajzoltam meg utoljára - annak a mesének a végén a Lencsilány már nem úgy viselkedik, mint a többiben, mert akkor már annyi ideje együtt voltam vele, hogy rájöttem egy ilyen szituációban, egy bizonyos ponton túl ő így viselkedne - és nem lesz hiteltelen. Egyébként ennél a történetnél jöttem rá arra is, hogy én még akarok Lencsilányt rajzolni.
 
Erősen személyes jellegűek ezek a mesék.
 
Néha azt gondolom, hogy talán túlságosan is. Sokáig úgy volt például, hogy az óriásos mesében lévő gonosz királynőt arról a bizonyos lányról mintázom. De végül úgy éreztem, szemétség lenne, ha ennyire egyértelműen beazonosítanám, mert az a királylány azért tényleg elég gonosz.

Ezután nekiálltam másfajta gonosz királylányokat rajzolni, de vagy elkezdtek hasonlítani rá - amit talán szerettem is volna -, vagy egyik sem volt az igazi. Szóval úgy döntöttem, hogy nem rajzolom meg az arcát. Odaraktam egy nagy tusfoltot, és így már mindenki azt a gonosz királylányt látja bele, akit akar. Mert azért szerintem mindenki életében van egy gonosz királylány.
 
Azt mondtad egyszer, hogy nem tartod igazi képregénynek a Lencsilányt, inkább túlrajzolt mesekönyvnek neveznéd. Vajon ez lehet az egyik oka a sikerének? Mert elég nagy rajongótábora van, sokan szeretik, és ezek közül jó néhányan a képregényes körön kívülről érkeznek, ami nem teljesen hétköznapi.
 
Ezt nem tudom. Talán az a siker oka, hogy könnyű azonosulni a figurákkal. Mert szerintem mindenki volt egyedül, mindenkinek fájtak dolgok. Viszont a másik oka meg az lehet, hogy - érdekes, ezt ma tudtam meg - sok ember nem tud képregényt olvasni. Egyszerűen fogalma sincs, hogy álljon hozzá.
Kép, szöveg, most melyiket nézze, egyszerre nézze-e a kettőt, hova nézzen - a Lencsilány viszont tényleg úgy fest, hogy hármas tagolású, valamelyest el van választva egymástól a kép és a szöveg, tehát lényegesen egyszerűbb, mint megpróbálni elolvasni például a Watchmen-t.
 
Ott azért, ha még soha nem volt a kezedben képregény, észnél kell lenned. De az is benne lehet, hogy én a Lencsilányt az Előszezon csoport tagjaként eleve a neten kezdtem publikálni, amit ugye nem képregényesek, hanem egy tucat költő alkot – meg én. Tehát rögtön adott volt, hogy kétfelől jönnek az emberek, kétfelől ismerik meg a meséket. Míg egy csomó képregényes csak a szubkultúrán belül lesz ismert.
 
A Lencsilánynak tényleg elég egyszerű a formanyelve, ellentétben néhány más munkáddal, például a tavalyi elismerést hozó Miserere homine (Ember, irgalmazz!) című tizenhat oldalas képregényeddel, ami viszont igencsak komplexre sikerült, mind képileg, mind más tekintetben.
 
Igen, az talán túlságosan is komplex lett vizuálisan. Többen mondták már, hogy a rajzaim - mivel annyira összetettek - talán jobban működnének illusztrációkként, mint képregényként.
Mert a képregényben mégiscsak benne van a dinamizmus, viszont egy olyan oldal, ami egy tucat ennyire részletgazdag képpel van tele, megtöri ezt a dinamikát. Tehát ez egy kicsit tényleg olyan, mintha kiragadott illusztrációk lennének egymás mellé téve - még fejlődnöm kell.
 
Mit szólsz ahhoz, hogy sokan a „magyar Tim Burton”-nek hívnak téged?
 
Egyrészt hízelgő, másrészt iszonyatosan dühítő. Mert az úgynevezett gyökereit senki nem tagadhatja le, ez nyilvánvaló, de - valószínűleg nem vagyok tisztában a saját értékeimmel, ezeket kívülről sokkal jobban látja bárki más - ez egy kicsit olyan, mintha én csak egy epigon lennék.
És nem akarok az lenni. Nagyon remélem, hogy azért több vagyok annál.

Vannak hasonlóságok a képi világban, de ez a hasonlóság inkább csak a Lencsilány-történetekben érhető tetten. Az Ember, irgalmazz!, az nem Tim Burton. Az Ulickaja-kötet (Történetek állatokról és emberekről) illusztrálásánál is visszafogtam magam - noha én vagyok, mert azt tudom, amit tudok, de ott azért jóval kevesebb kacskaringót vittem a rajzokba.

Meg is kértek rá, mondván, hogy a könyvet nők és gyerekek is olvasni fogják, tehát ennek megfelelően járjak el. De nagyon örültem neki, mert rá lettem kényszerítve, hogy olyan dolgokat rajzoljak, amiket alapjáraton sosem szoktam. Az egyik illusztráción például egy ló szerepel - öt napig szenvedtem vele, mire összejött, de úgy érzem, hogy sikerült, és ez marhajó dolog.
 
A Magvetőnél elvileg megjelenik egy teljesen önálló regényed is Dobozváros címen, ha majd egyszer elkészül.
 
Amitől még félek, mert a Lencsilány miatt jócskán lemaradtam vele. Ráadásul én még soha nem írtam regényt.
 
Mennyire vagy a képre illetve a szövegre hangolva, mennyire kezeled együtt a kettőt? Meg tudsz írni egy prózai szöveget anélkül, hogy a képi narrációra támaszkodnál?
 
A Dobozvárosnál ez egyszerű lesz, mert én illusztrálom. Ha valamit nem tudok majd szavakkal elmondani, ott lesznek a képek. Mert azért egy tekintet néha sokkal többet ér, mint három bekezdésnyi szöveg. 
A csúnya óriás végén a Lencsilány ott ül bebugyolálva, és látjuk azt a nagy képet róla, ahogy lehajtja a fejét - azt nem tudnám szavakkal leírni. Hogyha le is írnám, mesterkélt lenne.
 
Itthon a legtöbb képregényalkotó egyedül dolgozik, nem nagyon vannak író-rajzoló párosok. Te is leginkább a saját történeteidet írod és rajzolod. Kapható lennél együttműködésre valakivel, akár íróval, akár rajzolóval (utóbbi esetben íróként)?
 
Inkább íróval. Kemenes Ivánnal, a Stroboscopa és a Bábel verme egyik alkotójával megbeszéltük, hogy fogunk együtt dolgozni valamin, mert ő elképesztően sokrétűen tudja megírni egy sztori szerkezetét, ami nekem nem megy.
Amiket én csináltam eddig, leginkább úgy jellemezhetőek, hogy van elejük, közepük, végük, és kész. Nekem például a párhuzamos történetkezelés nem a terepem. Ezért is helyeztem inkább a meséket előtérbe, mert azok egyszerűek.
 
Mik a terveid a jövőre nézve?
 
Nagyon szeretném, ha magyar sztorik születnének itthon. Jó, a Lencsilány nem ilyen, meg az Ember, irgalmazz! sem - előbbi egy mese, amiben van egy hatalmas nagy stíluskeverés, az utóbbi meg valamikor a távoli jövőben játszódik, úgyhogy furcsa lenne, ha mondjuk felbukkanna benne egy János nevezetű figura -, de nagyon szeretnék egy Stroboscopához hasonló, húszas években játszódó képregényt rajzolni. Ezért is lenne jó az Ivánnal együttműködni. És - nem tudom, hogy ez meg fog-e valósulni valamikor, de - a Hany Istók legendáját szeretném feldolgozni. Inkvizítorral és boszorkányokkal, természetesen. Az inkvizítorokat valamiért szeretem.
 
A műveidben meghatározó a szenvedés, a szomorúság. De te ráadásul az életben, az interjúidban is „szenvedsz” rendesen. Sokan mondják, hogy ha ez utóbbiból visszavennél, az talán jobbat tenne a megítélésednek.
 
Én ezen vagyok. Nem akarok szenvedni. Csak évek óta ez van, ez a rutin. De tényleg elegem van már a szenvedésből, meguntam. Persze nyilván soha nem leszek egy hű de derűs ember, aki vigyorogva táncol a napsütésben, de most már valamelyest jó lenne visszatérni a világba. Az, hogy amit művelek, másoknak is tetszik, tehát hogy pozitív visszajelzéseket kapok, baromi sokat számít. És hát valahol ezért is csinálom.

Fotó: Oravecz Dénes