Főkép Egészen hihetetlen, hogy a világ zenei raktárszobája olyan kincseket képes rejtegetni a hallgatóság elől, amelyekre csak évtizedekkel később lesz alkalma a lelkes rajongónak rálelni. Természetesen ez nem baj, de akármennyire is erénynek számít a türelem, 40 év nem kevés. Semmilyen tekintetben.
 
2010-ben, kereken 40 esztendővel a világ egyik legnagyobb hatású gitármágusának halálát követően szenzációszámba menő meglepetéssel bombázta meg Földünket Jimi Hendrix húga, Janie.
Miután végérvényesen sikerült a jogi hátteret letisztázni, és a gitáros műveinek felhasználása az ő kezébe került, semmi nem állhatott annak útjába, hogy eddig nem hallott remekművek jussanak el a zenész minden ereklyéjére kiéhezett gyűjtőkhöz.

A korongot hihetetlen elánnal repítettem a lejátszóba, hiszen magam is azok közé tartozom, akiknek zenei világát jelentősen meghatározta ez a páratlan tehetséggel megáldott gitáros, és a kíváncsiságom határtalannak bizonyult, amikor tudomásomra jutott, hogy egy kiadatlan kompozíciókkal teli lemez kerül megjelenésre.
 
Első hallgatás után kicsit furán éreztem magam, mert bár ismerem Hendrix teljes életművét, nem igazán tudtam elhelyezni a lemez dalait egyik korszakában sem.
Furcsa és egyben izgalmas is volt az a játék, ami teljesen ad hoc módon szakadt ki belőlem, miszerint az egyes dalokat megpróbáltam a megjelent lemezekre odaképzelni, hangulat és stílus alapján rájönni, hogy a művész melyik korszakának terméke lehet.

Mivel szándékosan nem olvastam utána, hogy mit lehet tudni ezekről az új dalokról, hagytam, hogy a fülem vezessen, és ne tudatosan kagylózzam végig a szerzeményeket, hanem amolyan ösztönös, zenebaráti módon.
A legelső furcsaság akkor húzatta fel a szemöldökeimet, amikor a nyitódal riffjei nem okoztak újdonságot, hiszen a „Stone Free”-t már hallottuk Hendrix első lemezén. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán jóízűen elmosolyodtam, amikor rádöbbentem, hogy ez a verzió nem ugyanaz, mint az eredeti, hanem az annak továbbértelmezett, koncertekről ismerhető verziója.

A légből jött csalódottságom ennek köszönhetően hipp-hopp elillant, és természetesen nem bírtam ki, hogy ne hasonlítsam össze a dal korábbi énjével ezt az új köntösbe bújtatottat, és teljesen elégedetten léptettem arrébb a lejátszót a diszk második nótájára.
 
Nagyon kellemes, nosztalgikus érzés fogott el, amikor a lemez végére értem, mert körülbelül ugyanilyen lelkesedéssel kezdtem újra és újra meghallgatni életem első Hendrix lemezét, csak 13 évesen természetesen még teljesen másra fókuszált a fülem, de a feeling újraéledt, amit illik csodaként kezelni.
 
A harmadik kör után csak nem hagyott nyugodni a dolog, és előhúztam a digipackbe rejtett füzetet, hogy kiderítsem a dalok felvételének idejét és egyéb érdekes információkat.
Külön jó érzés, hogy nagy műgonddal figyeltek a kiadvány külcsínyére, ami egyrészt ízléses, másrészt pedig külön története van, hiszen a frontborítón Hendrix egyik festménye van ötvözve Linda McCartney egy, a gitárosról készített portréjával; a belbecs meg önmagáért beszél, és pont azon kezdtem el gondolkodni, hogy ennyire „fazon” előadót talán képtelenség is volt rosszul fotózni.

Miután feltűnt, hogy sikeresen félretájoltam magamat, és igazából a dalok mindegyike a gitárhős harmadik megjelent lemezének, az Electric Ladyland-nek polcokra kerülését követően keletkezett, kicsivel könnyebb dolgom lett.
Fura kimondani (leírni), hiszen Hendrix igazán aktív éveinek száma nem volt több négynél, de akkor is érezhetően lemezről lemezre változott a művész stílusa, és mindegyik albuma külön koncepcióként fogható fel.
 
Az „új” albumon mindössze egyetlen szerzeményt rögzítettek 1967-ben, a többi mind 1969-es keltezésű. A már említett „Stone Free” mellett szerepel még két másik olyan dal is a kiadványon, amelyiket már hallhattuk korábban is.
A „Fire” extra szólóbetéteket kapott az első albumon fellelhető változathoz képest, és jelentem, jót tett neki a „pluszosítás”. Pont annyival lett több a nóta, ami által még nem veszik el az eredeti jellege, és bár furcsa az új hosszúsága, egyáltalán nem zavaró, hogy meg lett toldva.

Ami szerintem igazán jobb ezen a diszken, az a „Red House” kellemesen fejkörzős érzéshalmozása, ami itt még több varázslattal bír, mint az elődje.
Ahogy Hendrix váltogatja (kommentálja) az énekdallamot a gitárjátékkal, az embernek akarva-akaratlanul is elindul a keze a végtelen nagyságú léggitáron, hogy párhuzamosan játsszon a művésszel. Az amúgy alig 4 perces dal itt bőven 8 perc fölé csúszott, de olyanról, hogy unalmasság, még csak távolról sincs szó.

Érződik, hogy élőben lett felvéve a darab, és szinte látható a lelki szemek révén, ahogy a híres hendrixi improvizáció kacsintásokkal és egyéb mimikai eszközökkel kommunikálja a dal menetét a két másik zenész számára.
Ez egy tipikusan olyan nóta, amit jó időben, jó helyen (és mondjuk jó állapotban) kell hallgatni ahhoz, hogy megtaláljuk benne azt az érzést, amit közvetíteni akar, de amint egyszer rabjává válunk, onnantól kezdve nincs menekvés.
 
Nem okozott meglepetést a Cream zenekar „Sunshine of Your Love” című nótájának jelenléte, hiszen Hendrix „best of” és egyéb kalózkiadványokon már össze lehetett találkozni ezzel az instrumentális átirattal (hadd ne mondjam, hogy mennyire jó végre normális minőségben hallgatni).
Jimit nem hagyta nyugodni ez a dal, és interjúkban is említette, hogy olyan hatással volt rá a tétel, hogy mindenképpen szerette volna a hallgatóság elé tárni a saját szájíze szerint.

Nagy kár, hogy egy másik átirat, amit egy néhai másolt kazettán őrzök, nem került fel erre a lemezre. Ez nem más, mint a „Hound Dog”, ami Elvis Presley révén vált világszinten ismertté, de virtuózunk olyan hihetetlenül jól átfestette a saját zenei palettája segítségével, hogy öröm hallgatni.

Számomra a legkedvesebb „új” dal az album címével megegyező „Valleys of Neptune”. Minden Hendrix albumnak volt minimum egy olyan dala, ami elsőre elém varázsolta a korabeli amerikai életérzés foszlányait, és ennél a darabnál ugyanez történt.
Minden nehézség nélkül táncol bele a hallójáratba, majd a fejbe történő megérkezés után azonnal egy kabrió Cadillac-ben találjuk magunkat, amelynek szélvédőjén át egy olyan rózsaszín világ tárul elénk, ami elsőre azt a hatást kelti, mintha vízfestékkel lenne rácsempészve az üvegre, aztán a dal második percénél már egyre jobban eltűnik a festményhatás, és ha csak pillanatokra is, de feltűnik a valóság.

A másik, hasonló élmény akkor ért, amikor a lézerfej a lemez aljának azt a sávját vette kezelésbe, amely a „Hear My Train a Comin’” című klasszikust rejti.
Az „éneklő gitár” közismert fogalom, és ha egyszer példálózni kellene egy dallal, ami ezt a fogalmat rejti, akkor biztos benne lenne ez a szerzemény is az első tízben, amit nagy hirtelen felsorolnék. A zenének ereje van, amely szárnyakat kölcsönöz a hallgatónak, és Hendrix tökéletesen ismerte a receptet, hogy miként aggassa ránk ezeket az angyali testrészeket.

A muzsikaszerető univerzum ismét kinyithatja a „hála” feliratú fiókját, amiért eme kiváló zenei elme rejtegetett művészi termékei nem porosodnak időtlen időkig a feledés valamely bugyrában.
Hendrix hírnevét nem fogja befolyásolni ez a lemez, mert amíg létezik villanygitár, addig ő lesz az egyik non-plus ultra kezelője ennek a hangszernek, ugyanakkor egy újabb kapu nyílt meg abban a „mágikus spanyol kastélyban”, amiben az alkotásait őrizte. Köszönet érte!
 
Az albumon közreműködő zenészek:
Jimi Hendrix – ének, gitár
Mitch Mitchell – dobok
Noel Redding – basszusgitár
Billy Cox – basszusgitár
Rocki Dzidzornu – ütős hangszerek
Roger Chapman – vokál
Andy Fairweather Low – vokál
Juma Sultan – ütős hangszerek
Rocky Isaac – dobok
Chris Grimes – tamburin
Al Marks – maracas
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Stone Free
2. Valleys of Neptune
3. Bleeding Heart (Elmore James feldolgozás)
4. Hear My Train a Comin
5. Mr. Bad Luck
6. Sunshine of Your Love (instrumentális Cream feldolgozás)
7. Lover Man
8. Ships Passing Through the Night
9. Fire
10. Red House
11. Lullaby for the Summer (instrumentális)
12. Crying Blue Rain
 
Diszkográfia:Are You Experienced (1967)
Axis: Bold as Love (1967)
Electric Ladyland (1968)
Band of Gypsys (1970) koncert
First Rays of the New Rising Sun (1997)
Valleys of Neptune (2010)
The Jimi Hendrix Anthology: West Coast Seattle Boy (2010)

Kapcsolódó írás:Charles R. Cross: Tükörszoba - Jimi Hendrix élete