Metalfest Open Air Hungary – Második nap – 2010. május 22.
Írta: Mezei Attila | 2010. 05. 24.
A második nap sem maradtunk eső és nagyon jó koncertek nélkül. Persze megint azzal indult a napom, hogy a cuccomról pucoltam le a sarat. Simán „dagonyafesztiválnak” keresztelhetnénk az eseményt, olyan mennyiségű víz jött le az égből és a belőle keletkezett „mocsár” szinte járhatatlanná tette a Hammerworld Stage előtti területeket.
Persze nem így indult a nap. Ragyogó napsütésben indultam Csillebérc felé, azt remélve, hogy végre nem fogok az este megfagyni és nem ázom el. Mindez szép és jó volt egészen a Normafáig, onnan ugyanis már csúf feketeséget lehetett látni a város felett.
Persze a busz, ami a bejáratig vitt volna, már dugig volt, így maradt megint a gyaloglás. Kicsit kapkodni is kezdtem a csülkeim mondván, a fene tudja mikor szakad le az ég.
Sikerült megúsznom a dolgot és örömmel láttam, hogy a tegnapi sártenger eltűnt és normális körülmények között jutok el a Dalriada koncertjére. Ők epikus folk metalban utaznak alapvetően, ezeket egészítik ki különféle középkori zenei elemekkel.
A sátorban lévő tömeget elnézve biztos voltam benne, hogy a mai nap sokkalta keményebb lesz testmozgásilag, mint a tegnapi. Szinte az első pillanattól kezdve együtt mozdult, énekelt, élt a közönség a zenekarral.
Természetesen felcsendült az Arany János költeményének feldolgozásából íródott „Walesi bárdok” is.
Azért tartom kiemelkedő a teljesítménynek a Dalriada munkáját, mert évek óta ők a legsikeresebb magyar banda, akik a magyar népzenei hagyományokat örökítik át zenéjükbe. És ez meg is látszott a közönség hozzáállásán is.
A következő zenekar a német Brainstorm volt, akik power metal zenéjükkel próbálták fokozni a jelenlévők hangulatát.
Ez sikerült is nekik, noha leginkább középtempójú számokat játszottak, ami a Dalriada után egy kicsit furcsán hatott: túl lassúnak tűntek, és néhol már-már erőtlenséget is felfedeztem bennük. De valószínű, ezt csak én vizionálhattam, mert a közönséget egy cseppet sem zavarta meg az éles ritmusváltás.
Az igazán csak a Brainstorm koncertjén tudatosult bennem, hogy minden nagyon jól szól hátul is, sokkal jobban, mint tegnap. Ráadásul kezdtünk egyre többen és többen lenni: részint egyre-másra érkezetek kifelé a még nálam is későbben kelők, másrészt elérte Csillebércet az esőfelhő.
A németek után a holland Legion of The Damned thrash/death formáció következett volna, de leszakadt az ég. Majdnem szó szerint. Az egyik villám a közvetlen közelünkben csattant, így a rendezők azonnali kikapcsolást rendeltek el a sátorban. És közben ömlött az eső…
Annyira ömlött, hogy a koncerthelyszín melletti teniszpálya tíz perc alatt víz alá került, valamint a sátorról lezúduló víz kezdett befolyni hozzánk, felvillantva előttünk egy kisebb árvíz rémképét.
A közönség egy népesebb – legkevésbé sem szomjas – csoportja a Kossuth-nótával és a „Süss fel nappal” próbálta feldobni a zuhanó morált. Volt, aki elérkezettnek látta az időt egy égi zuhanyra, mások fittyet hányva az esőre, megcsappan sörkészleteiket pótolták, zuhannyal egybekötve.
A vihar elvonulta után aztán végre beindulhatott a Legion of The Damned irgalmat nem ismerő agyzúzó gépezete.
A srácok nem vicceltek, az első pillanattól kezdve kőkeményen törekedtek arra, hogy zeneileg megsemmisítő csapást mérjenek a közönségre. Ez szerintem többé-kevésbé sikerült is nekik, a koncert végén csak elismerően tudtunk egymásra nézni az időközben felbukkant ismerőseimmel és mindössze az ominózus kötőszót tudtuk ismételgetni.
Az tény, hogy nagyon profin és nagyon keményen szólt a banda, viszont afelett nem tudtunk szó nélkül elmenni, hogy egy-két nóta nagyon is hasonlít a műfaj szülőatyjának tartott Slayer dalaira. Igaz, viszonylag fiatal csapatról van szó – 2004-ben alakultak – reméljük hamar kinövik ezt a „gyermekbetegségüket”.
Finntroll. Hogy őszinte legyek, őket az eredeti énekes kilépése után már temettem. Ám az idén napvilágot látott Nifelvind album megcsillantotta a reményt, hogy mégis képes lesz ez a csapat visszatalálni arra az vonalra, amely a leginkább fekszik nekik és amellyel legnagyobb sikereiket alkották.
Ez a koncertjükön is meglátszott, hiszen több számot is játszottak az új korongról, illetve visszanyúltak a régi slágerekhez, így természetesen felcsendültek például a „Trollhammaren” vagy a „Jaktens Tid” taktusai is.
A közönségnek egyébként nem nagyon kellett bíztatás: bár a Legion of The Damned nem kegyelmezett, úgy tűnik simán vették az akadályt és rátettek még egy lapáttal az első sorokban.
A Finntroll után kimenőt adtam magamnak, és így már csak a HammerFall maradt hátra, mint tervezett program. Hogy őszinte legyek, nagyjából azt kaptam, amit vártam: egy igazi, hamisítatlan és feledhetetlen koncertet.
Azt már a Szigeten tapasztaltam pár éve, hogy hangosítás ügyében a HammerFall nem igazán ismeri a tréfát, így itt is kitelt az a fél órás lyuk, amit az átszerelésre és beállásra szántak.
Az eredmény meg is látszott: az összes hangszer a lehetőségekhez képest szépen és tisztán hallatszott, és még Joacim Cans éneke is kivehető volt a keverő mellett.
Mindezek mellett a gitárosok koreográfiai tevékenysége a színpadon már csak hab volt a tortán. Nem tudom hogy mennyit gyakorolták az együtt fejrázást, de mindegy hol voltak éppen a deszkákon, takkra ugyanakkor álltak neki mindhárman.
A Finntroll-hoz hasonlóan a svédek is egy „best of” jellegű műsort hoztak nekünk, így az újabb szerzemények mellett felcsendültek a régi klasszikusok is (a teljesség igénye nélkül: „Crimson Thunder”, „Hearts on Fire”, „Let the Hammer Fall”), amik során természetesen szépen meg is lettünk énekeltetve, így egy zeneileg igazán eredményes nap után, boldog mosollyal az arcunkon térhettünk nyugovóra.
Persze nem így indult a nap. Ragyogó napsütésben indultam Csillebérc felé, azt remélve, hogy végre nem fogok az este megfagyni és nem ázom el. Mindez szép és jó volt egészen a Normafáig, onnan ugyanis már csúf feketeséget lehetett látni a város felett.
Persze a busz, ami a bejáratig vitt volna, már dugig volt, így maradt megint a gyaloglás. Kicsit kapkodni is kezdtem a csülkeim mondván, a fene tudja mikor szakad le az ég.
Sikerült megúsznom a dolgot és örömmel láttam, hogy a tegnapi sártenger eltűnt és normális körülmények között jutok el a Dalriada koncertjére. Ők epikus folk metalban utaznak alapvetően, ezeket egészítik ki különféle középkori zenei elemekkel.
A sátorban lévő tömeget elnézve biztos voltam benne, hogy a mai nap sokkalta keményebb lesz testmozgásilag, mint a tegnapi. Szinte az első pillanattól kezdve együtt mozdult, énekelt, élt a közönség a zenekarral.
Természetesen felcsendült az Arany János költeményének feldolgozásából íródott „Walesi bárdok” is.
Azért tartom kiemelkedő a teljesítménynek a Dalriada munkáját, mert évek óta ők a legsikeresebb magyar banda, akik a magyar népzenei hagyományokat örökítik át zenéjükbe. És ez meg is látszott a közönség hozzáállásán is.
A következő zenekar a német Brainstorm volt, akik power metal zenéjükkel próbálták fokozni a jelenlévők hangulatát.
Ez sikerült is nekik, noha leginkább középtempójú számokat játszottak, ami a Dalriada után egy kicsit furcsán hatott: túl lassúnak tűntek, és néhol már-már erőtlenséget is felfedeztem bennük. De valószínű, ezt csak én vizionálhattam, mert a közönséget egy cseppet sem zavarta meg az éles ritmusváltás.
Az igazán csak a Brainstorm koncertjén tudatosult bennem, hogy minden nagyon jól szól hátul is, sokkal jobban, mint tegnap. Ráadásul kezdtünk egyre többen és többen lenni: részint egyre-másra érkezetek kifelé a még nálam is későbben kelők, másrészt elérte Csillebércet az esőfelhő.
A németek után a holland Legion of The Damned thrash/death formáció következett volna, de leszakadt az ég. Majdnem szó szerint. Az egyik villám a közvetlen közelünkben csattant, így a rendezők azonnali kikapcsolást rendeltek el a sátorban. És közben ömlött az eső…
Annyira ömlött, hogy a koncerthelyszín melletti teniszpálya tíz perc alatt víz alá került, valamint a sátorról lezúduló víz kezdett befolyni hozzánk, felvillantva előttünk egy kisebb árvíz rémképét.
A közönség egy népesebb – legkevésbé sem szomjas – csoportja a Kossuth-nótával és a „Süss fel nappal” próbálta feldobni a zuhanó morált. Volt, aki elérkezettnek látta az időt egy égi zuhanyra, mások fittyet hányva az esőre, megcsappan sörkészleteiket pótolták, zuhannyal egybekötve.
A vihar elvonulta után aztán végre beindulhatott a Legion of The Damned irgalmat nem ismerő agyzúzó gépezete.
A srácok nem vicceltek, az első pillanattól kezdve kőkeményen törekedtek arra, hogy zeneileg megsemmisítő csapást mérjenek a közönségre. Ez szerintem többé-kevésbé sikerült is nekik, a koncert végén csak elismerően tudtunk egymásra nézni az időközben felbukkant ismerőseimmel és mindössze az ominózus kötőszót tudtuk ismételgetni.
Az tény, hogy nagyon profin és nagyon keményen szólt a banda, viszont afelett nem tudtunk szó nélkül elmenni, hogy egy-két nóta nagyon is hasonlít a műfaj szülőatyjának tartott Slayer dalaira. Igaz, viszonylag fiatal csapatról van szó – 2004-ben alakultak – reméljük hamar kinövik ezt a „gyermekbetegségüket”.
Finntroll. Hogy őszinte legyek, őket az eredeti énekes kilépése után már temettem. Ám az idén napvilágot látott Nifelvind album megcsillantotta a reményt, hogy mégis képes lesz ez a csapat visszatalálni arra az vonalra, amely a leginkább fekszik nekik és amellyel legnagyobb sikereiket alkották.
Ez a koncertjükön is meglátszott, hiszen több számot is játszottak az új korongról, illetve visszanyúltak a régi slágerekhez, így természetesen felcsendültek például a „Trollhammaren” vagy a „Jaktens Tid” taktusai is.
A közönségnek egyébként nem nagyon kellett bíztatás: bár a Legion of The Damned nem kegyelmezett, úgy tűnik simán vették az akadályt és rátettek még egy lapáttal az első sorokban.
A Finntroll után kimenőt adtam magamnak, és így már csak a HammerFall maradt hátra, mint tervezett program. Hogy őszinte legyek, nagyjából azt kaptam, amit vártam: egy igazi, hamisítatlan és feledhetetlen koncertet.
Azt már a Szigeten tapasztaltam pár éve, hogy hangosítás ügyében a HammerFall nem igazán ismeri a tréfát, így itt is kitelt az a fél órás lyuk, amit az átszerelésre és beállásra szántak.
Az eredmény meg is látszott: az összes hangszer a lehetőségekhez képest szépen és tisztán hallatszott, és még Joacim Cans éneke is kivehető volt a keverő mellett.
Mindezek mellett a gitárosok koreográfiai tevékenysége a színpadon már csak hab volt a tortán. Nem tudom hogy mennyit gyakorolták az együtt fejrázást, de mindegy hol voltak éppen a deszkákon, takkra ugyanakkor álltak neki mindhárman.
A Finntroll-hoz hasonlóan a svédek is egy „best of” jellegű műsort hoztak nekünk, így az újabb szerzemények mellett felcsendültek a régi klasszikusok is (a teljesség igénye nélkül: „Crimson Thunder”, „Hearts on Fire”, „Let the Hammer Fall”), amik során természetesen szépen meg is lettünk énekeltetve, így egy zeneileg igazán eredményes nap után, boldog mosollyal az arcunkon térhettünk nyugovóra.