Főkép Egyfajta kettősséget vélek felfedezni Hergé történeteiben. Egy részük a mai napig élvezetes, pergő kaland, amelyekben a főszereplő egzotikus helyszíneken csavarog, miközben rendre szembe kell szállnia az éppen aktuális rosszfiúkkal, miközben ha úgy adódik, emberségét is megvillantja (legjobb példa erre az eddig megjelent füzetek közül A Naptemplom).
Aztán ott vannak azok a sztorik, amelyek nyilvánvalóan a napi politika hatására születtek. Ilyen volt például az Ottokár jogara című epizód, és még pár magyarításra váró remek.
 
Ebbe a politizáló sorozatba tartozik ez a kőolajra épülő (elvégre ezt emlegetik fekete aranynak) mostani történet is. Első, nem teljes megjelenésekor (1939) Európában elkerülhetetlennek látszott a háború kitörése, s ezt a feszült, baljós hangulatot sikeresen adja vissza Hergé.
Amikor évekkel később, 1948-ban elkészült a befejezés és ezzel együtt a színes verzió, némileg változott a mese.

Az eredetileg megrajzolt ellentét (az angolok és az Irgun harca Palesztinában) azonban ekkor még marad, ez csak az 1972-es újrakiadás alkalmából megy a kukába, hogy átadja helyét egy sokkal időtlenebb arab belviszálynak a képzeletbeli Khemed földjén (a fülszövegben említett Khemkhâh csupán egy kikötőváros az országban).
Rudolf Valentino óta tudjuk, egy arab sejk mindig érdekli a nagyérdeműt, szóval ezzel a bonyodalommal már teljesen rendben van az epizód második fele. Két sejk szerepeltetése pedig garancia a sikerre.
 
A Belgium és Khemed közötti átvezetés is jól felépített, hála Tintin sosem lankadó kíváncsiságának, és a korábbi epizódokból ismerős két keménykalapos detektív kétbalkezességének.
A feladat nem kevesebb, mint a hadsereg és a hátország mozgásához szükséges benzin használhatóságának biztosítása. Ezt az ügyet hősünknek egyedül kell megoldania, mivel Haddock kapitányt a háborús veszély miatt a harmadik oldalon mozgósítják.
 
A kutakodásra főként sivatagi környezetben kerül sor, s menet közben olyan látnivalókhoz is szerencsénk lesz, mint délibáb, homokvihar és végtelen mennyiségű homok.
A kelet egzotikumát számtalan fura szereplő biztosítja, de mellettük több régi ismerős is felbukkan: a rosszfiúkat dr. Müller képviseli, aki A fekete sziget főgonoszaként tört hősünk életére; a jók nevében pedig Oliveira da Figueira kínálja portékáját, aki a magyarul még kiadatlan, jóval korábbi Les Cigares du pharaon kalandban tűnt fel.

Ráadásként, de szerencsére csak egyetlen képkocka erejéig a borzasztó énekesnő, Bianca Castafiore is beköszön (vele például az Ottokár jogara című epizódban találkozunk).
 
Igazi meglepetésként az utolsó harmadban – deus ex machinaként – felbukkan Haddock kapitány. Erre a hihetetlen fejleményre persze joggal vár magyarázatot az olvasó, azonban erre nem kerül sor, mivel a kapitány beszámolóját mindig meghiúsítja valami, így sosem derül fény ottlétének okára.
 
A humort ezúttal főként a két balga belga (Dupont és Dupond) szolgáltatja, ismét számtalan hihetetlen dolgot történik velük (példának okáért lásd borítókép). Milou ellenben alig kap szerepet, és sajnálatos módon Haddock kapitány is szerfölött ritkán káromkodik.
 
Bár A fekete arany országában nyilvánvalóan nem ér fel a sorozat legjobb pillanataihoz (A Naptemplom mondjuk), azért egyértelműen ott a helye minden rajongó polcán.