Főkép

I. Buddha érkezése

Napfényben fürdik a Föld. Vad fotonáradat, átlagosan 342 joule per négyzetméter per perc. 4185 joule, egy kalória egy Celsius fokkal emeli meg egy kilogramm víz hőmérsékletét. Ha ez a rengeteg energia mind a Föld légkörében maradna, a hőmérséklet naponta tíz Celsius fokkal növekedne.
Szerencsére a nagy része visszasugárzik az űrbe. Hogy pontosan mennyi, az az albedón és az atmoszféra pontos kémiai összetételén is múlik, és idővel mind a kettő változik.
A Föld albedójának vagy fényvisszaverő képességének nagy részét a sarok jégsapkája teszi ki. Ha számottevően zsugorodni kezdene a sarki jég és hó, több napenergia maradna a Földön. A napfény behatolna az addig jég fedte óceánokba is, felmelegítené a vizet, ettől pedig tovább olvadna a jég. Állandó pozitív visszacsatolás.
Az Északi-sark jégtömege az éves napenergia néhány százalékát sugározza vissza az űrbe. Amikor az ötvenes években először megvizsgálták az Északi-sark körül a jég vastagságát atomtengeralattjárókkal, átlagosan tíz méter vastag volt tél derekán. A XX. század végére már csak öt méter. Aztán egy augusztusban az egybefüggő jégmező nagy jégtáblákra tört szét, és sodródni kezdett az áramlatokkal. A jéghegyek egymásnak ütköztek, apróbbra törtek, széles vízsávokat hagytak szabadon a sarki nyár szüntelen napsütésében. Az ezt követő évben már júliusban széttöredezett a jég, és olykor a Jeges-tenger felületének több mint a fele nyílt víz volt. A harmadik évben már májusban felszakadozott a jég.
És ez volt tavaly.

A hétköznapok mind ugyanúgy kezdődnek. Megszólal a vekker, felver az álmodból, azonnal el is felejted. Szürkén derengő korahajnal, félhomályos szoba. Betámolyogsz a forró zuhany alá, hátha teljesen felébreszt. Érzed, ahogy a víz szinte végigégeti a tarkód, ó, ez a nap legcsodásabb pillanata, de máris múlóban, az óra kérlelhetetlen. Egy álomtöredék, teljesen elmerültél egy problémakörben, azonban az emlék most éppúgy szökik el előled, ahogy álmodban te szöktél volna a munka elől. Kiszaladt az emlékfolyosón – eltűnt. Vége. Az álmok nem akarják, hogy emlékezz rájuk.
Anna Quibler kielemezte, hogyan aludt aznap éjszaka, és arra jutott, hogy nem túl jól. Már most kimerült volt. Joe kétszer is felsírt, és bár Charlie kelt fel, hogy megnyugtassa – ez is része volt a szoktatási-nevelési tervnek, hogy megértessék Joe-val, Anyát már sosem ugraszthatja éjjel –, természetesen Anna is felébredt, és elkapott pár foszlányt Charlie nyugtatgatásából.
– Hé, Joe! Aludj csak vissza, haver, késő éjszaka van! Reggelig úgysem történik semmi, szóval akár alhatsz is. Semmi értelme itt vernyognod, mi a fenének csinálod már, jó éjt, a fenébe is!
A legnagyobb jóindulattal nézve is kurta-furcsa volt az altató, de ez is a tervhez tartozott. Anna még jó darabig forgolódott, hősiesen próbált nem gondolni a munkájára. Régebben ilyenkor A hollót szavalta Edgar Allan Poe-tól, még középiskolás korában tanulta meg, és kellemesen álomba ringatta, mígnem egy éjjel eszébe nem jutott, hogy „szólt a holló: Livermore”, mert akkoriban a munkahelyén épp volt egy kis gond pár alakkal kinn a Lawrence Livermore-ban. Innentől kezdve a vers sem segített neki elaludni, mert elég volt A hollóra gondolnia, hogy a munka jusson az eszébe. Anna gondolatai amúgy is gyakran visszacsúsztak a munka köré.
Sajnos vége a zuhanynak. Három perc alatt megtörölközött és felöltözött. Lement a konyhába, és összekészítette a nagyobbik fia ebédjét. Nick ragaszkodott hozzá, hogy minden nap pontosan ugyanazt egye, úgyhogy Annának nem esett nehezére összeszednie. Mogyoróvajas szendvics, öt sárgarépa, alma, kakaó, joghurt, löncshús, sajtrudacska, keksz. Két perc az egész, aztán be egy hűtőtasakba, hogy hideg maradjon. Ahogy kiszedte a tasakokat a mélyhűtőből, látta a szép rendben sorakozó műanyag üvegeket is, tele a tulajdon tejével. Napközben, amikor Anna nem volt otthon, Charlie ezeket olvasztotta ki és etette meg Joe-val. Erről eszébe jutott – bár amúgy sem felejthette volna el túl sokáig, amilyen teltnek a melleit érezte –, hogy indulás előtt még meg kell szoptatnia a csemetét. Visszacsattogott az emeletre, kivette Joe-t a rácsos ágyból, és leült a díványra.
– Szia, szívem, itt az ideje egy kis alvós szopinak!
Joe már hozzászokott ehhez, rácuppant Anna mellére anélkül, hogy felébredt volna. Lehunyt szemmel úgy nézett ki, mint egy kisangyal. Nőtt, mint akit húznak, de amikor Anna ölbe vette, úgy simult a kezébe, mintha csak újszülött lenne. Már elmúlt másfél éves is, rendszeresen kimerítette az anyját a kis vadóc, de most nem. A szoptatás kellemes melegségétől Anna teste újra elaludt, de az agya már dolgozott. Levette Joe-t az egyik melléről, és áttette a másikra még négy percre. Az első pár hónapban be kellett fognia a gyerek orrát, hogy valahogy elengedje, de most már elég volt megpöccintenie a nóziját. Legalábbis az első mellnél. A másodiknál Joe már vonakodott. Anna nézte, ahogy a gyerekszoba óráján körbe-körbesiklik a másodpercmutató. Tudta, hogy amint végez a szoptatással, Joe visszaalszik, és Charlie elmondása szerint békésen durmol reggel kilencig is.
Visszatette a rácsos kiságyba, begombolkozott, és óvatosan megpuszilta az összes fiú fejét. Charlie motyogott, hogy „Hívj fel, vigyázz magadra”, aztán Anna már le is ért a lépcsőn, ki az ajtón, vállán a munkába hordott, jókora táskával.
A hűvös reggeli levegő az arcán, vizes haján aznap először teljesen felébresztette. Már május volt, és a későtavaszi reggelek egy kicsit még csípősek voltak. Pompás érzés volt így, a közelgő, fülledt hőség előtt. Tömött, szürke felhők úsztak át a Wisconsin sugárútt szegélyező épületek fölött. Az úton délre dübörögtek a kamionok. A hajnali napfény felfreccsent a Bethesda metróállomás körül magasló felhőkarcolók fémeskék ablakára, és ahogy Anna sietősen lépdelt, nem először jutott az az eszébe, hogy ez a nap egyik csúcspontja. Jobban belegondolva ebből sok zavarba ejtő következtetést lehetett volna levonni, de nem törődött velük, csak élvezte a szabad levegőt, a város fölött gomolygó felhők látványát.
Elment a metróhoz vivő lift mellett, ötven további méterrel megtoldotta az útját, elfordult, és ledobogott a kis lépcsőcskén a buszmegállóhoz. Aztán le a nagy mozgólépcsőn, be a metróállomás hatalmas, félhomályos hengerébe. A kártya a beléptető kapuba, katt, a háromszögletű korlát visszacsusszan a szerkezetbe, kártya ki, aztán le a következő mozgólépcsőn a sínekhez. Nem állt benn a szerelvény, nem is jött azonnal (jóval azelőtt lehetett már hallani és érezni a szelet, mielőtt a peronba süllyesztett lámpák villogni kezdtek volna), nem kellett hát sietnie. Leült az egyik betonpadra: tudta, hogy innen nyílegyenesen sétálhat be a metróajtón, úgy, hogy aztán a Metro Centernél a keleti narancssárga vonalhoz vezető mozgólépcsőkhöz legközelebb szálljon le.
Ilyenkor még nagy valószínűséggel kap ülőhelyet a beérkező metrón, kinyitotta hát a laptopját, és tanulmányozni kezdte az egyik dossziét; még mindig így hívták a Nemzeti Tudományos Alaphoz beérkezett, évente mintegy ötvenezer támogatási pályázatot. A palindrom kodonok gén fehérjekifejezésben játszott szerepének matematikai és algoritmikus elemzése. A projekt a tervek szerint továbbfejlesztene egy egyelőre ígéretesnek tűnő algoritmust, ami segítségével meg lehetne jósolni, az emberi DNS egyes szakaszait mely fehérjék építik fel. A géneket rengetek különféle fehérje építette föl eladdig ismeretlen módon, eladdig megfejtetlen változatokban, úgyhogy egy ehhez hasonló művelet nagyon is hasznos lett volna – már ha meg tudják oldani. Anna kételkedett benne, de a genomika nem tartozott a szakterületei közé. Tovább kell adnia Frank Vanderwalnak. Fel is írta, és továbbküldte a férfinak, majd megnyitotta a következő dossziét.
A metró érkezése, a felszállás, a helykeresés, az átszállás a Metro Centerben, a leszállás Virginiában, Arlingtonban, a Ballston megállónál: mind-mind tudatos gondolkozást nem igénylő rutinfeladat volt, ami közben nyugodtan olvashatott vagy elemezhette a laptopra összegyűlt pályázatokat. Az aznap reggeli adagból még mindig a legelső tűnt a legizgalmasabbnak. Kíváncsi volt rá, Frank mit szól majd hozzá.

A metrómegállóból előbukkanni a világon nagyjából mindenütt egyforma: fel a hosszú mozgólépcsőn, fel a szürke ég ovális ablaka, fel a forró tavaszi nap felé. Hirtelen berobbansz a zsibongó városi létbe.
A Ballston megálló annyiban különbözött a többi metrómegállótól, hogy a mozgólépcső jókora üvegkalitkába ért fel, ahol üvegajtók vezettek egy épületbe. Anna körbe sem nézett, belépett az épületbe, egyenesen ahhoz a kis nyitott oldalú büféhez sietett, ahol az átlagosnál jobb szendvicseket és süteményeket lehetett kapni, és vett magának valamit, amit az asztala mellett bekaphat ebédre. Aztán újra kiment, és betért a szokásos kávéjáért az út túloldalán lévő Starbucksba.
Ebben a kávézóban a személyzet volt különleges: mániákusan ügyeltek a gyorsaságra és a pontosságra, úgy végezték a dolgukat, mint egy felhúzható masina. Anna imádta nézni, ahogy dolgoznak. Bárhol nagyra becsülte a hatékonyságot, minél idősebb volt, annál inkább, lenyűgözőnek és szívhez szólónak tartotta, hogy egy csapat fiatal képes volt egy nagy eséllyel halálosan unalmas munkakörből is valamiféle hosszú távú atletikus előadást fejleszteni. Még jobb kedvre került, ahogy a hosszú sorban előre araszolva látta, amint a számítógépnél ácsorgó nő felnéz, amikor még ketten álltak előtte, és hátrakiáltott a társainak.
– Nagy latte, fél koffein, zsírszegény, hab nélkül!
Amikor Anna sorra került, már csak annyit kérdezett, kér-e még valamit aznap. Nem esett nehezére mosolyogni, miközben megrázta a fejét.
Aztán ismét kinn volt, kezében egy dupla falú papírpohár, és át a NSF -épület nyugati bejáratához. Odabenn felmutatta az azonosítókártyáját a biztonsági őrnek, és átvágott az átriumon a déli liftekhez.
Anna szerette a NSF-épület belsejét. Üreges szerkezet volt, óriási központi átriummal. A jókora nyolcszögletű tér a földszinttől a tizenkettedik emeleti tetőablakig magasodott. A jókora űrt – nagyobb volt, mint egynéhány különálló épület – az NSF-irodák üveges belső ablakai szegélyezték. A felső részét az alapszínekre festett, hatalmas, hajlított fémrudakból komponált függődísz foglalta el. A földszinten sokféle üzletecske nyílt az átriumra – pizzéria, fodrász, utazási iroda, bankfiók egyaránt volt köztük.
Anna kavarodást vett észre a szeme sarkából. Az átrium túlsó bejáratánál bordó színűben kezdett el örvényleni valami, sárgaréz fénylett fel, és hirtelen rezonáns, mély hang harsant. A vibrálás betöltötte a hatalmas teret, mintha az egész átrium valamiféle óriási kürt lett volna.
Egy csapat tibeti – első ránézésre legalábbis annak tűntek – vonult be az átriumba. A férfiak és a nők egyaránt bordó ruhát viseltek és szárnyas sárga kalapot. Néhányan régies, egyenes kürtöket fújtak, mások doboltak vagy füstölőket lengettek. Felhőkben szállt fel a szantálfa illata. Mintha csak véletlenül tévedt volna be egy parádé az utcáról, kántálva vágtak át az átriumon, ugrálva léptek, pörögtek, forogtak fenséges lassúsággal.
Az utazási iroda felé tartottak, és Anna egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy talán a hazautat akarják épp lefoglalni. Aztán látta, hogy az utazási iroda kirakata üres.
Egy pillanatra megfájdult a szíve, mert a kirakat mindig tele volt színes poszterekkel, trópusi tengerpartokkal, európai várkastélyokkal, havonta változtak, mint a naptárképek, és Anna gyakorta megállt előttük az ebédjét majszolva, gondolatban utazgatva, hiszen a valódi utazást ő is, Charlie is feladták, amikor Nick megszületett. Néha eszébe jutott, hogy figyelembe véve, micsoda fertőzésveszély és politikai villongások rejlenek egy-egy gusztusosabb poszter idilli képe mögött, talán még gondolatban utazgatni volt a legbiztonságosabb.
De most a kirakat üresen állt, akárcsak az üveg mögött rejlő üzletecske. A tibeti kompánia az ajtó előtt gyülekezett, a kántálás és a rézfúvósok éles hangja egyre magasabbra hágott, az elképesztően mély hangok szinte láthatóan remegtek a levegőben, mintha csak a képzelet világának rajzfilmváltozatában jártak volna.
Anna közelebb lépett, nem hagyta, hogy tovább sajnálkozzon az utazási iroda eltűntén. Új bérlők, ráadásul tömjénfüstbe burkolják az épületet, és tiszta szívükből kántálnak vagy fújják a kürtöket: ez érdekesnek tűnt.
Az ünneplők közepén egy öregember állt, barna arcán ráncok útvesztője sötétlett. Elmosolyodott, és Anna már látta is, hogy az útvesztők egy élet mosolyait összegzik. A férfi felemelte a jobb kezét, és a zene megakadt, elhalt. A legmélyebb basszus még ott remegett Anna gyomrában.
Az öregember kilépett a csoportból, és meghajolt az átrium négy fala felé, a két kezét összezárva maga elé emelte. Meghajtotta a fejét és énekelt, a hangja éppolyan mély volt, mint a kürtöké, és két hangot használta rezonáns fejhang egyértelműen elvált a tiszta, mély basszustól. Meglepő volt egy ilyen törékeny fickótól. Énekelve lépett az utazási iroda ajtajához, és mindkét oldalon megérintette az ajtó fogantyúit. Élesen felkiáltott közben.
– Rig jal ba! Csosz min gon pa!
A többiek egy emberként válaszoltak.
– Dzsetszün Gyatszo!
Az öregember meghajolt feléjük.
Aztán mind felkiáltottak, hogy „om”, és libasorban bevonultak az aprócska irodába. A kürtösöknek forgatniuk kellett egy ideig hosszú hangszereiket, hogy bejussanak az ajtón.
Egy fiatal szerzetes újra kijött. Bő ruhaujjából előhúzott egy kis négyszögletes kártyát, a kártya hátán lévő ragacsos részekről leügyeskedte a védőfóliát, és gondosan felragasztotta a lapot az ajtó mellé a kirakatra. Aztán visszament az irodába.
Anna a kirakathoz sétált. A táblácskán a következő állt:
Khembalungi Nagykövetség
Nagykövetség! Ráadásul egy olyan országé, amiről még csak nem is hallott, bár ez önmagában nem lepte meg, egyfolytában újabb és újabb országok születtek, ez volt az ENSZ kedvenc megoldása a vitás helyzetekre. Talán végre megegyeztek Ázsia egy viszály sújtotta szegletében, és így jött létre ez a Khembalung is.
De akárhogy jött is létre az ország, ez módfelett különös hely volt egy nagykövetségnek. Nagyon messze volt a Massachusetts sugárút valószerűtlen építészetű, ismeretlen zászlójú, drágán tereprendezett nagykövetségi övezetétől, és nem volt Georgetown, Dupont Circle, Adams-Morgan, Foggy Bottom, East Capitol Hill sem, nem lógott bele a tiszteletreméltó nagykövetségek egyik közkedvelt környékébe sem. Nemcsak hogy kinn volt Arlingtonban, de egyenesen az NSF épületében!
Talán tudományos országról volt szó.
Annának tetszett a gondolat, és tetszett az is, hogy valami új van az épületben. Még közelebb ment. Megpróbálta elolvasni az új tábla alján felsejlő, apró betűs írást is.
Újra előbukkant a fiatalember, aki kitette a táblát. Kerek arca volt, kopaszra borotvált feje, mozgékony kis szája, mint Betty Boopnak. Kifejező fekete szemével egyenesen Anna szemébe mélyedt.
– Segíthetek? – kérdezte leginkább talán az indiaira emlékeztető akcentussal.
– Igen – válaszolta Anna. – Láttam az érkezési ceremóniájukat, és felkeltette az érdeklődésemet. Meg szeretném kérdezni, hogy honnan jöttek?
– Köszönöm az érdeklődést – válaszolt fiatalember udvariasan. Gyorsan fejet hajtott, és elmosolyodott. – Khembalungból jöttünk.
– Igen, azt láttam, de...
– Ó! Egy szigetországról érkeztünk. A Bengáli-öbölben élünk, nem messze a Gangesz torkolatától.
– Értem – lepődött meg Anna némileg; eddig azt hitte, valahonnan a Himalájából érkeztek. – Még sosem hallottam róla.
– Nem valami nagy sziget. Úgy is mondhatnánk, hogy viszonylag friss fejlemény, hogy önálló nemzetnek számítunk. Még csak most alapítjuk meg a külképviseleteinket.
– Jó ötlet. Bár ha engem kérdez, meglep, hogy épp itt nyitottak követséget. Sosem jutott volna eszembe, hogy épp ez lenne rá a megfelelő környezet.
– Hosszas mérlegelés után választottuk – válaszolta a fiatal szerzetes.
Alaposan végigmérték egymást.
– Nohát – mondta Anna. – Nagyon érdekes! Sok szerencsét a költözéshez! Örülök, hogy itt vannak.
– Köszönöm. – A fiatalember újfent biccentett.
Anna is bólintott, és épp csak megfordult, hogy elinduljon, de valamiért visszanézett. A fiatal szerzetes még mindig ott állt az ajtóban és a szemközti pizzériát bámulta. Az arcán halvány, elkeseredett fintor futott át.
Anna azonnal felismerte ezt az arckifejezést. Amikor a nagyobbik fia, Nick született, otthon maradt vele, és a gyerek életének első hónapjai egészen összemosódtak előtte. Hiányzott neki a munkája, de nem tudott volna otthon dolgozni. Mire véget ért a szülési szabadság, láthatóan nagy szükség volt rá a munkahelyén is, úgyhogy újra dolgozni kezdett, és Nickre megosztva
vigyázott Charlie-val és a bébiszitterekkel, de végül kerestek egy bölcsődét valahol Bethesdában, nem messze a metrómegállótól. Nick eleinte elkeseredetten zokogott, ahányszor csak Anna magára hagyta. Anna nagyon rosszul viselte a dolgot, de aztán a fiú mintha lassan megszokta volna az anyja távollétét. Aztán Anna is megszokta, elfogadta a mindennapos elválás apró fájdalmát, akárcsak minden más szülő. Ez volt a dolgok rendje.
Aztán egy nap ő vitte le Nicket a bölcsődébe – addigra már a rutin része volt –, és a kölyök nem sírt, amikor elbúcsúzott tőle, mintha észre sem vette volna, vagy nem is érdekelné. De valamiért Anna megtorpant és visszanézett a bölcsőde ablakán, és észrevette Nick arcán a boldogtalan, sztoikus elszántságot, hogy nem sír, hogy átküzdi magát ezen a hosszú, magányos és unalmas napon is – és ez az arckifejezés egyszerűen szívszaggató volt egy ennyire pici gyereken. Nyílvesszőként hasított Annába a fájdalom. Önkéntelenül is felkiáltott, meg is indult, hogy visszarohan a bölcsődébe, és felkapja a fiát, hogy megvigasztalja. Aztán végiggondolta, hogy miként hatna Nickre egy újabb búcsúzás, és bár sajgott a szíve, bár az egész világ bánata rászakadt, elment.
És most ugyanezt az arckifejezést látta a fiatalember vonásain. Anna megtorpant. Ismét belehasított az a mérhetetlen fájdalom, ami öt éve. Ki tudja, miért utaztak át ezek az emberek a fél világon? Ki tudja, mit hagytak maguk mögött?
Visszasétált a fiatal szerzeteshez.
A férfi észrevette, és összeszedte magát.
– Igen?
– Ha akarja – kezdte Anna –, később, amikor önöknek is jó, megmutathatom, hogy a környéken hol lehet jót ebédelni. Már jó ideje itt dolgozom.
– Ó, köszönöm szépen – nézett rá meglepetten a férfi. – Az nagyon kedves volna!
– Van olyan nap, ami különösen jó lenne önöknek?
– Nos... azt hiszem, ma is megéhezünk – mondta, és elmosolyodott. Édesen mosolygott, majdnem úgy, mint Nick.
Anna is elmosolyodott. Elégedett volt.
– Akkor egy órakor lejövök, és elviszem önöket egy jó helyre, ha megfelel.
– Az igazán pompás volna. Nagyon kedves öntől!
Anna biccentett.
– Akkor egy órakor! – Közben már át is rendezte a napi munkabeosztását. A dobozos szendvics eláll egy ideig az irodájában lévő kis hűtőszekrényben is.
Végül csak odaért a déli liftekhez. Várakozás közben csatlakozott hozzá Frank Vanderwal is. Köszöntek egymásnak, és Anna a férfihoz fordult.
– Frank, van egy érdekes dossziém számodra!
– Van még, ami egy hozzám hasonló, kiégett vénségnek is érdekes lehet? – forgatta a szemét a férfi tréfálkozva.
– Ó, azt hiszem, van! – Anna az átrium felé intett. – Láttad az új szomszédainkat? Vesztettünk egy utazási irodát, de cserébe nyertünk egy nagykövetséget, valami apró ázsiai országból.
– Egy nagykövetséget? Itt?
– Azt hiszem, nem ismerik túl jól Washingtont.
– Értem. – Frank elvigyorodott a maga csúfondáros módján. Gúnyos, sokat tudó mosolya még csak nem is emlékeztetett a fiatal szerzetes édes, ártatlan mosolyára. – Az Ígéret Földjének nagykövetei? – Az egyik felfelé mutató nyíl kigyulladt, és a mellette lévő liftajtó kinyílt. – Nohát, ránk is fér!

***

Főemlősök a liftben. Az emberek csendben álltak, a tekintetükkel követték a kijelzőn felvillanó számokat. Szokás szerint.
A jelenség láttán Frank Vanderwal szokás szerint szociobiológus üzemmódba váltott, és elemezni kezdte az emberi faj természetét. Emlősök voltak, társas főemlősök: valami szőrtelen csimpánzféleség. A testük, az agyuk, az elméjük, a társadalmuk mind-mind Kelet-Afrikában fejlődött ki nagyjából kétmillió évvel ezelőtt, amikor az éghajlatváltozásoknak köszönhetően az erdő helyét nyílt szavanna kezdte felváltani.
Ez rengeteg mindent megmagyarázott. Természetesen mindenkit nyomasztott, hogy egy aprócska, mozgó doboz foglyául esett. Ehhez a szavannán átéltek egyike sem hasonlított. A leginkább talán még arra emlékeztethetett, amikor bekúsztak egy barlangba, kétségkívül egy fáklyával felszerelkezett sámán nyomában, és mindenkit szent félelem töltött el, és nagyon valószínű, hogy pszichotrop szerek és a vallási szertartás hatása alatt is álltak. Az alvilági utazás során történt földrengés lett volna még az egyetlen magyarázat, amit az ősi szavanna-agy a modern liftutazásra fel tudott volna állítani. Nem csoda, hogy ilyen feszült csendben álltak: Isten színe előtt voltak, és a civilizáció utolsó ötezer éve közel sem volt elég ahhoz, hogy bármiféle evolúciós alkalmazkodás megváltoztassa ezeket az ösztönös reakciókat. Még mindig csak az ment nekik, amit a szavannán tanultak.
Anna Quibler megtörte a beszédre vonatkozó tabut, ahogy az emberek szokták, ha minden utazótársuk bajtárs is volt. Tovább mesélte Franknek a történteket.
– Odamentem és bemutattam magam. Egy szigetországból jöttek valahonnan a Bengáli-öbölből.
– Mondták, hogy miért épp itt béreltek irodát?
– Azt mondták, hosszas mérlegelés után döntöttek így.
– És mi alapján mérlegeltek?
– Azt nem kérdeztem. Első ránézésre azt mondanám, az NSF közelsége miatt, vagy nem?
Frank felhorkant.
– Mint abban a viccben a színésznőről és a hollywoodi íróról?
Anna erre felhúzta az orrát. Frank meglepődött a reakcióján, mert bár a nő mindig nagyon illemtudó volt, nem tűnt prűdnek. Aztán rájött: nem a vicc nem tetszett neki, hanem az az elképzelés, hogy a jövevények ennyire meggondolatlanok lennének.
– Azt hiszem, ennél összeszedettebbek – válaszolta. – Szerintem érdekes lesz, hogy itt vannak.
A Homo sapiens fajnál eltér a két nem. És nemcsak a külső megjelenésükben: a régészeti felfedezések is mintha Frank azon elképzelését támogatták volna, hogy a két nem társadalmi szerepe igen korán elvált egymástól. Az eltérő szerepek eltérő gondolkozásmódhoz vezethettek, olyannyira, hogy lehetségesnek tűnt, hogy érzékletesen körülírják, miért közelítenek meg másképp még olyan látványosan nemtől független területeket is, mint a tudomány. Ez alapján lenne egy férfi tudományos gyakorlat és egy női tudományos gyakorlat, másképp mondva két, egymástól élesen eltérő gyakorlatról lehetne beszélni.
Ez járt Frank fejében, miközben kiszálltak a liftből, és Annával körbegyalogoltak a folyosón, hogy az irodáikhoz érjenek. Anna ugyanolyan magas volt, mint ő, szép alakja volt, de a kettejüket megkülönböztető nemi eltérések egészen a gondolkozásmódjukig és a tudományos gyakorlatukig hatoltak, és ez talán megmagyarázná végre azt is, Frank miért érezte magát mindig kicsit kínosan a nő társaságában. Nem mintha teljességgel ez jellemezte volna a hozzáállását, de idegesítőnek tartotta, ahogy a nő a tudományos munkával foglalkozik. Nem mintha érzelgős és anyáskodó lett volna, ahogy azt a női gondolkozás általános jellemzői alapján várta volna az ember; épp ellenkezőleg, Anna tudományos munkássága (még mindig gyakorta írt társszerzőként cikkeket, nem temette el teljesen a bürokratikus munka) gyakran azt az aprólékos maximalizmust tükrözte, amitől alapos tudós, elsőrangú statisztikus lett – éles eszű, gyors, jó néhány szakterület kellően tájékozott szakértője, nem egy területen valóban kiemelkedő tudós. Nála jobb embert keresve sem lehetett volna találni arra a meglehetősen furcsa munkára, hogy az NSF Bioinformatikai Részlegének vezesse, szinte már túlzás is volt, mennyire jó – túl pontos, túl alapos kérdező – de épp ettől nem tudott teljes elszántsággal belevágni bármibe is. Persze lehet, hogy ez az NSF-nél kifejezetten előnynek számított.
Akárhogy is, Anna nagyon megfontoltan csinált mindent. Puritánul állt a tudományokhoz, szinte már szélsőségesen racionálisan. Persze ugyanakkor ez az egész csak a látszat volt, éppúgy, mint a korai puritánoknál; Anna egyszerre volt túl racionális és érzelmileg nyílt, lelkes, változékony, ahogy azt az amerikai nők emberi kapcsolataikban, társadalmi szerepként és paradigmaként is elvárták. Ennek megfelelően természetesen minden női tudós valamiféle Mr. Spock volt, csak kiemelték és előtérbe tolták a racionális oldalukat, érzelmi oldalukat pedig elfojtották, de ettől még mind a kettő létezett.
Persze ha így nézte, azt is be kellett vallania, hogy Anna sokkal kevésbé volt meghasadt személyiség, mint az általa ismert női tudósok többsége. Valójában egész jól kezelte a két eltérő oldalát. Az elmúlt egy évben igen sokat dolgoztak együtt, és gyakran bonyolódtak érdekes vitákba a közös munka során. Igazából Frank kedvelte. Nem a nő idegesítő szokásai zavarták, még csak nem is a sokszor már szőrszálhasogató részletesség, amiről híres volt (bár senki sem mert Anna füle hallatára viccelni a dologgal), a nő mintha nem is tehetett volna róla, hogy ilyen, mintha észre sem vette volna. Nem – inkább az idegesítette Franket, ahogy a nő szélsőségesen tudományos hozzáállása és szenvedélyes, női önkifejezése összefonódott, és a kiteljesedett tudományt, sőt a kiteljesedett emberiséget sejtette. Saját magára emlékeztette Franket.
Természetesen nem arra a társas oldalára, amit hajlandó volt másoknak megmutatni, ezt maga is tudta, hanem a saját belső életére, a saját tapasztalására. Ő is tele volt a racionalitás és az érzelmesség szélsőségeivel. Ettől érezte magát kínosan Anna jelenlétében: olyan volt, mint ő. Olyasmire emlékeztette saját magával kapcsolatban, amire gondolni sem akart, de nem tudta leállítani a gondolatait. Ez volt az egyik fő problémája.
Eljutottak a hatodik emelet túlsó felén lévő irodákhoz. Frank irodája csak egy fülke volt a több apró részre felosztott térben, de Annának igazi, külön iroda jutott Frank fülkéjével szemben, saját szobája volt, önálló előtérrel és a titkárnőjével, Aleeshával. Mindkettejük munkahelye, akárcsak a szobák, fülkék és beugrók rengetegében dolgozó, többi emberé, tele volt számítógépekkel, asztalokkal, iratszekrényekkel, zsúfolt könyvespolcokkal. Mint minden rendes tudományos iroda. Minden a legsemlegesebb bézs színű volt. A tudomány tisztasága.
A szokásos elrendezést ez esetben emberivé, sőt szinte széppé lágyította a szobák belső falán végighúzódó, mindenütt jelenlevő, hatalmas ablak. Mindenki kinézhetett az átriumba, át a többi irodába. A nyílt tér és az ötven-száz másik emberi lény látványa valahogy a szavanna kis szeletkéjét, visszhangját hozta be az épületbe. A dolgozók ennek megfelelően főemlősként kényelmesebben érezték magukat. Frank egy pillanatig sem ringatta magát abba az illúzióba, hogy bárki is tudatosan törekedett volna erre a hatásra, de tetszett neki, hogy az építész ösztönösen ráhibázott, hogyan késztethetné a leghatékonyabban munkára az épületben dolgozókat.
Leült az asztalához. Úgy fordította a számítógép képernyőjét, hogy ne egyenesen az ablakra nézzen, és ha kell, tudjon rá figyelni, de egyelőre csak ült a széken, és bámult ki az átriumba. Lassan végéhez közeledett egyéves megbízatása az NSF-nél, és a munka, bár cseppet sem apadt, egyszerűen egyre kevésbé tűnt fontosnak számára. Minden vízszintes felületen halmokban tornyozódtak a cikkek és dossziék, Frank sajátos feldolgozási folyamatának megfelelően elrendezve. Rengeteg munkája volt, de dolgozás helyett inkább kibámult az ablakon.
Az átrium felső részét betöltő, színes dísz fájdalmasan egyszerű volt: alapvető formák alapszínekben, szinte mint egy óvodás gyermek firkálmányai. Frank sok minden más mellett sziklamászással is foglalkozott, és gyakran mélázott el azon, hogy pontosan milyen mozdulatsorral lenne a legcélszerűbb megmásznia a szerkezetet. Volt rajta pár nehéz rész, így elég izgalmas mászás lett volna.
A díszen túl száznyolc másik irodába látott be, egyszer megszámolta. Az irodákban emberek gépeltek, olvastak, előadótermekben ültek papírlapokkal teli szórt asztalok körül, diavetítéseket néztek és beszélgettek párosával vagy telefonon. Főleg beszélgettek. Ha valaki a Nemzeti Tudományos Alapítvány belső terét vette volna kiindulási alapnak, könnyen arra a következtetésre juthatott volna, hogy a tudományos munka javarészt abból állt, hogy pár ember körbeül egy asztalt és beszélgetnek.
Ez persze egyáltalán nem így volt, és Frank részint ezért unatkozott annyira. A valódi tudományos munka a laboratóriumokban folyt, és bárhol máshol, ahol kísérleteket végeztek. Ami itt történt, az teljesen más lapra tartozott, valamiféle metatudomány volt úgymond; itt főképp koordinálták a tudományos tevékenységeket, vagy összekapcsolták más emberi tevékenységekkel... netán finanszírozták őket. Valami ilyesmi. Igazából nehezen tudta volna megfogalmazni.
Anna starbucksos kávéjának illata kilibegett a szomszédos irodából, és Frank hallotta, hogy a nő máris telefonon beszél valakivel. Ő is sokat telefonálgatott.
– Fogalmam sincs róla, mekkora a többi minta... Nem, nem statisztikailag elhanyagolható, az azt jelentené, hogy a számok a hibahatár alatt maradnak. Amiről ön beszél, az a statisztikailag lényegtelen. Igen, persze, kérdezze csak meg, jó ötlet!
Mindeközben Aleesha, Anna titkárnője is telefonált, türelmesen magyarázott valamit a maga lágy altján. Valami félreértést oldott meg épp. Bármilyen ritkán vallották is be, egyértelmű volt, hogy az NSF csak a környékbeli afro-amerikai nők hadának köszönhette napi fennmaradását, akik ráadásul a legtöbbször mintha egyáltalán nem lettek volna meggyőződve róla, hogy tényleg olyan egetrengetően fontos munkát végeznek, mint azt többségében fehér bőrű munkaadóik gondolják. Aleesha például a legszkeptikusabb udvariassággal viselkedett, amit Frank valaha látott – gyakran próbálta utánozni, de sejtette, hogy nem jár túl sok sikerrel.
Anna tűnt fel az ajtóban. Szokás szerint megkocogtatta a kilincset, és úgy tett, mintha Frank kis zuga valódi iroda volna.
– Frank, átküldtem neked egy dossziét egy algoritmusról.
– Nézzük, megérkezett-e! – Frissítette a beérkező e-maileket, és fel is bukkant egy az aquibler@nsf.gov címről. Imádta ezt a címet. – Megjött, mindjárt megnézem!
– Köszönöm! – Anna megfordult, aztán megállt. – Figyelj, mikor is kell visszamenned az UCSD-re?
– Július végén vagy augusztus elején.
– Sajnálom, hogy elmész. Tudom, hogy kellemes a szabad élet, de nagyon örülnénk, ha fontolóra vennéd, hogy még egy évig maradsz, netán állandó státuszt vállalsz. Persze nyilván több más vasat is tartasz a tűzben.
– Igen – válaszolt Frank semleges hangon. Szó sem lehetett róla, hogy az egyéves szerződés lejárta után is itt maradjon. – Rendes tőled, hogy megkérdezted. Jól éreztem magam itt, de talán nem ártana hazamennem. Azért persze gondolkozom rajta!
– Köszönöm. Jó lenne, ha itt maradnál!
Az NSF-ben a munka nagy részét idelátogató tudósok végezték, akik egy-kétéves időszakra hagyták csak ott az anyaintézetüket, hogy a szakterületükbe vágó NSF-programokkal foglalkozzanak. A pályázatok ezrével özönlöttek, és a Frankhez hasonló programigazgatók olvasták át és válogatták szét őket, ők állították össze a külső szakértői kart, ők vezényelték le az üléseket, ahol a szakértők kötegszám értékelték az adott területre érkező pályázatokat. Itt nyilvánult meg a referálási folyamat a leglátványosabban. Frank elvben mélységesen egyetértett a folyamattal, de egy év bőven elég volt belőle.
Anna figyelte, és most hirtelen megszólalt.
– Gondolom, ez itt igencsak mókuskerék-szerű számodra.
– Nem, nem jobban, mint bárhol máshol. Sőt, az igazság szerint otthon valószínűleg rosszabb lenne.
Mindketten felnevettek.
– És ott vannak a folyóiratos munkáid is.
– Ott bizony – intett Frank a gépelt kéziratok halmai felé. Három kupacban állt a Review of Bioinformatics és kettőben a The Journal of Sociobiology. – Mindig le vagyok maradva. Kész szerencse, hogy a többi szerkesztő nem csúszik ennyit!
Anna bólintott. Szerkesztőnek lenni kiváltság volt, megtiszteltetés, bár általában nem járt fizetéssel – sőt, a szerkesztőnek gyakran meg kellett rendelnie az újságot, ha saját példányt akart a végeredményből. Ez is a tudomány honorálatlan tevékenységei közé tartozott, része a társadalmi elismerésben mért, sajátos, kiterjedt gazdaságnak.
– Jól van – mondta Anna. – Csak megnéztem, el tudnánk-e csábítani… Tudod, mindig így csináljuk. Ha találunk egy-egy kiemelkedően jó vendégmunkást, megpróbáljuk megtartani őket.
– Persze, természetesen – biccentett Frank némileg zavartan. Akarta vagy sem, meghatódott; adott Anna véleményére. A képernyő felé gördítette a székét, mintha dolgozni akart volna. A nő megfordult és elment.
Rákattintott az Anna továbbította dossziéra. A kutatást végzők egyikének azonnal felismerte a nevét.
– Hé, Anna! – kiáltott hátra.
– Igen? – A nő újra feltűnt az ajtóban.
– Az egyik dossziés srácot ismerem. A témavezető egy calteches fickó, de a valódi munkát az egyik diákja végezte helyette.
– Igen? – Jellemző helyzet volt: egy fiatal tudós a mentora presztízsét felhasználva próbálja előremozdítani a kutatást.
– Szóval ismerem a diákot. Pár éve én voltam a külső konzulens a disszertációs bizottságában.
– Az nem elég az érdekütközéshez.
Frank biccentett, és továbbolvasott.
– Azonban dolgozott meghatározott idejű szerződéssel a Torrey Pines Generique-nél is. Az egy San Diegó-i cég, részt vettem a megalakulásában.
– Ó. És van még benne pénzügyi érdekeltséged?
– Nem. Bár… Nem tudom, a részvényeim függetlenül kezelt befektetési alapban vannak az alatt az idő alatt, amíg itt dolgozom, szóval nem lehetek benne egészen biztos, de azt hiszem, nem.
– De nem vagy benne az igazgatóságban és nem vagy tanácsadó sem?
– Nem, nem. Úgy nézem, hogy a kölyök szerződése amúgy is mostanában jár le.
– Akkor minden rendben. Ess csak neki!
A tudós társadalom egyetlen tagja sem engedhette meg magának, hogy túl szőrszálhasogató legyen az érdekütköztetések terén, máskülönben sosem találtak volna olyan embert, aki nyugodt szívvel véleményezhetett volna bármit is. Az egyre szélsőségesebb szakosodás miatt úgy leszűkültek a szakterületek, hogy mindenki ismert mindenkit. Emiatt elég volt az is, ha valakinek az adott pillanatban nem volt pénzügyi vagy intézményi kapcsolata a másikkal, és már értékelhette is a munkáját a számos referálási rendszer valamelyikében.
De Frank biztosra akart menni. Yann Pierzinski ritka tehetséges fiatal biomatematikus volt, egyike azoknak a doktoranduszoknak, akiket érdemes volt figyelemmel kísérni, mert szinte biztosnak tűnt, hogy a pályája során még hallani lehet majd róla – és most itt is volt, ráadásul olyasvalamivel, ami Franket különösen érdekelte.
– Oké – biccentett vissza Annának –, foglalkozom majd vele! – Becsukta a fájlt és elfordult, mintha valami mással kezdene foglalkozni.
Miután Anna elment, ismét kinyitotta a dossziét. A palindrom kodonok gén fehérjekifejezésében játszott szerepének matematikai és algoritmikus elemzése. A pályázat arra kért támogatást, hogy kidolgozhassanak egy olyan algoritmust, amivel meg lehet jósolni, mely gének melyik fehérjével írhatók le.
Nagyon érdekes. Az alapvető misztériumok egyikét próbálták megfejteni; egyetlen felderítetlen lépés csak a biológiában, mégis útját állta az igazán erőteljes biotechnológia kialakulásának. Az emberi genom hárommilliárd bázispárja kódolja a több százezer gént, és a gének többsége egy vagy több fehérje előállítására is tartalmaz utasításokat – ez a szerves kémia és az élet alap építőegysége. De hogy melyik gén melyik fehérjét fejezi ki, és pontosan milyen módszerrel, és hogy egyes gének miért termelnek többfajta fehérjét is, vagy a körülményektől függően más és más fehérjét – erről még vagy nagyon keveset tudtak, vagy teljesen értetlenül álltak előtte. Ha ezt a tudást megszerzik, a biotechnológia is továbbléphetett volna azon, hogy végtelen és roppant költséges barkochba legyen. A rejtély akármelyik részének kulcsa felbecsülhetetlenül értékes lett volna.
Frank gyakorlottan, gyorsan lapozta végig a dossziét. Yann Pierzinski, Ph. D. biomatematikából, a Caltechről. Továbbra is ugyanott végzi a posztdoktori munkát eddigi konzulensével, aki Frank legvisszafogottabb véleménye szerint is az illőnél jobban ékeskedett a diákjai tollával. Pierzinski elment határozott idejű szerződéssel dolgozni a Torrey Pines-ba, egy olyan bioinformatikai kutató keze alá, akiről Frank még sosem hallott – ez érdekes fejlemény volt. Talán épp a konzulensét próbálta elkerülni, de most már visszatért a szárnyai alá.
Frank belevetette magát a pályázat lényegi részébe. Pierzinski már a disszertációjában is ugyanezzel az algoritmushalmazzal dolgozott. Nagyjából a fehérjeképzés kémiai mechanizmusa mint természetes algoritmus. Műveletről műveletre végiggondolta az elképzelést. Ez volt a valódi szakterülete, ez érdekelte kisgyermekkora óta, amikor még csak egyszerű fejtörők megoldásával szórakoztatta magát. Mindig is imádta ezt a munkát, most talán minden eddiginél jobban; ha dolgozott, tökéletesen ki tudott szökni a tudatos létéből. Az lényegtelen is volt, hogy miért menekül saját magától; akárhogy érte is el, amikor visszatért ebből az állapotból, felfrissült, mintha csak végre valami ritka jó helyen járt volna.
Azt is szerette, hogy a világ látszólagos véletlenszerűsége mögül előtűnnek a mintázatok. Ezért kezdte el mostanában annyira érdekelni a szociobiológia is, remélte, hogy végre felfedezheti az emberi viselkedés rejtélyes kódját megfejtő algoritmusokat is. Egyelőre nem járt túl sok sikerrel, már csak azért sem, mert az emberi viselkedés túlnyomó részét nem lehetett kontrollált kísérletekkel megfigyelni, és anélkül sok elméletet képtelenség lett volna leellenőrizni. Kár. Jó néven vette volna, ha tisztábban látja a téma egy-két részletét.
A genom négy vegyületének szintjén, a citozin, adenin, guanin és timin hosszú táncában sokkal reálisabbnak tűnt, hogy a matematika és a kísérletek sora végül megmagyarázza a dolgok mikéntjét és hogyanját, és az eredményeket tovább lehet adni a többi tudósnak, hogy éljenek vele. Másképp mondva Pierzinski ötleteit ellenőrizni lehetett, meg lehetett fejteni, hogyan működnek.
Éhesen, feszülő hólyaggal bukkant fel a munkatranszból. Nagyon úgy érezte, hogy valódi potenciál van ebben a pályázatban. És neki is támadt tőle pár ötlete.
Elgémberedve tápászkodott fel, kiment a mosdóba, visszatért. Már délután volt. Ha nemsokára elindul, talán át tudja magát verekedni a csúcsforgalmon a lakásához, bekap gyorsan pár falatot, és kimegy a vízeséshez. Addigra alábbhagy a fojtó délutáni hőség is, és a szurdokban rohanó folyó falán alig akad sziklamászó. Bőven mászhat napnyugta utánig, és közben gondolkozhat ezen az algoritmuson ott, ahol mostanában a legjobban ment neki a gondolkozás, fenn az ősi kristálypala falon, az egyetlen helyen, ahol Washington környékén maradt még egy talpalatnyi természet.

© 2010, Metropolis Media Group Kft