FőképA Turizmus vége
2001. szeptember 10., hétfő – szeptember 11., kedd

Négy órával sikertelen öngyilkossági kísérlete után a gépe lassan ereszkedni kezdett a ljubljanai reptér kifutópályája felé. Figyelmeztető hang szólt, és a feje felett kigyulladt a biztonsági övek bekapcsolását kérő jelzés. A mellette ülő svájci üzletasszony összecsattintotta az övét, és a kék szlovén eget bámulta az ablakon keresztül - egyetlen elutasító válasz meggyőzte, hogy a mellette ülő, tikkelő szemű amerikai nem nagyon szeretne beszélgetni.
Az amerikai lehunyta a szemét, és aznap délelőtti kudarcára gondolt Amszterdamban. Puskagolyók, üvegszilánkok, szirénák hangja.
Ha az öngyilkosság bűn, tűnődött, akkor vajon az olyan embernek micsoda, aki nem hisz a bűnben? Akkor vajon mi? Valami természet ellen való dolog? Valószínűleg az, hiszen a természet egyetlen állandó törvénye, hogy igyekszünk tovább élni. Például a gyomok, a csótányok, a hangyák és a galambok. A természet minden egyes teremtménye ezt az egyetlen, közös célt tűzi maga elé: életben akar maradni. Ez a világ dolgainak egyetlen közös nevezője.
Az utóbbi hónapokban annyira sokat járt az agya az öngyilkosságon, annyi különböző nézőpontból gondolta át, hogy az egész elvesztette az erejét. Az „öngyilkosságot elkövetni" kifejezés már semmivel sem hordozott tragikusabb jelentést, mint a „reggelizni" vagy „leülni", és a vágy, hogy véget vessen az életének, gyakran éppoly erősen tört rá, mint az, hogy „aludni" akar.
Időnként passzív késztetésként jelentkezett: „hajts gyorsan, biztonsági öv nélkül!", „sétálj ki vakon a forgalmas utcára!" Bár mostanában egyre többször úgy érezte, felelősséget kell vállalnia saját haláláért. A „Nagy Hang", ahogy az anyja mondta volna: Ott a kés, tudod, mit kell tenned. Nyisd ki az ablakot, próbálj meg repülni. Aznap, hajnali fél ötkor, ahogy ott feküdt Amszterdamban azon a nőn, és a földre nyomta, míg a hálószoba ablakát szétrobbantotta a géppisztolytűz, arra érzett késztetést, hogy csak fel egyenes derékkal, büszkén, és férfiasan menjen szembe a golyókkal.
Az egész hetet Hollandiában töltötte, és a hatvanéves politikusnőre vigyázott, akit az Egyesült Allamok valamiért támogatott, bár mondott egyet s mást a bevándorlókról, és ezért vérdíjat tűztek ki a fejére. A bérgyilkos - egyes körökben csak „a Tigris"-ként ismerték - aznap reggel már harmadszor próbálta megölni a nőt. Ha sikerrel jár, a holland képviselőház valószínűleg nem szavazza meg aznap a konzervatív bevándorlási törvényt.
Azt nem tudta, hogy egy olyan politikus megmenekülése, aki rémült farmerek és megkeseredett fajgyűlölők igényeinek kielégítésével csinált karriert hogyan használ saját országának. „A birodalom megtartása - mondta Grainger előszeretettel - tízszer olyan nehéz, mint a megszerzése."
Ebben a szakmában nem számít az indoklás. Minden tett egyben önmaga oka is. De amikor ott hevert az üvegcserép-esőben, az alatta fekvő politikusnő sikítása pedig elnyomta a robbanás olajsütőre emlékeztető, recsegő hangját, arra gondolt: Mit keresek én itt? Az egyik tenyerét már le is tette a fa- és üvegdarabkákkal teleszórt padlóra, s már állt volna fel, hogy egyenesen a támadó elé állhasson. Aztán az egész hangzavarban megszólalt a telefonja vidám csengőhangja. A földre tett tenyér visszavonult, elővette a telefont, s mikor látta, hogy Grainger az, belekiáltott:
- Mi van?
- Folyómentén, el Éva - felelte Tom Grainger.
-.. .és Ádám mellett.
A művelt Grainger híres regények első soraiból válogatta az ügynökei indítókódjait. Saját joyce-i kódjából máris tudta, hogy valahol máshol van most rá szükség. De már semmi sem volt igazán „más". A városok, hotelszobák, gyanús arcok kíméletlen, hosszú sora, amelyből már túlságosan is hosszú ideje állt az élete, lassan őrületes feszültséget épített fel benne. Hát sosem lesz ennek vége?
Úgyhogy kinyomta a főnöke hívását, a sikítozó nővel pedig közölte, hogy maradjon, ahol van, aztán felállt... és mégsem halt meg. A golyózápor abbamaradt, hangját a kiváló amszterdami rendőrautók vinnyogó szirénái váltották fel.
- Szlovénia - közölte vele Grainger később, mikor a Tweede Kamerbe vitte kocsival a politikusnőt. - Portorož, a tengerparton. Egy táskányi eltűnt közpénz, meg egy hiányzó területi főnök. Frank Dawdle.
- Muszáj pihennem, Tom.
- Ez olyan lesz, mintha nyaralnál. A kontakt Angéla Yates, Dawdle részlegében dolgozik. Őt legalább ismered. Utána meg maradj ott, és élvezd a tengert.
Míg Grainger a lehető legkevesebb részlet megemlítésével dörmögve felvázolta az újabb munkát, fájni kezdett a hasa, éles, hasogató fájdalommal, ahogy még most is, a repülőn.
Ha a létezés egyetlen felbonthatatlan szabálya az, hogy „létezz!", akkor az ellentéte vajon bűnné lényegül át?
Nem! A bűnként felfogott öngyilkosság azt feltételezné, hogy a természet megkülönböztet jót és rosszat, ám a természet csak az egyensúlyt és annak hiányát különbözteti meg.
Talán épp ez a legfontosabb - az egyensúly. Eszerint ő a végletek valami hermetikusan elzárt, legtávolabbi csücskébe csúszhatott, az egyensúly teljes hiánya felé. Nevetségesen imbolygó figura. Hát hogy is mosolyogna rá a természet? Biztosan még az is a halálát kívánja.
- Uram - szólította meg a mosolygós, hidrogénszőke légikisasszony. - A biztonsági öve!
Zavartan pislogott a stewardessre.
- Mi van vele?
- Kapcsolja be, kérem. Mindjárt leszállunk. Az öv az ön biztonságát szolgálja.
Majdnem elnevette magát, de a nő kedvéért mégiscsak becsatolta az övet. Majd benyúlt a zakója zsebébe, elővett egy kis fehér borítékot, amiben a Düsseldorfban vásárolt gyógyszereit tartotta, és bekapott két Dexedrint. Egy dolog eldönteni, él-e vagy meghal; jelenleg viszont ébren akart maradni.
A svájci üzletasszony gyanakvó tekintetétől kísérve eltette a tablettákat tartalmazó borítékot.

Az összevissza karcolt, golyóálló üvegablak mögül csinos, kerek arcú, barna hajú nő figyelte. Azt gondolta, a nő már tudja is, mit szúrjon ki magának először - mondjuk, a nagy kezét. Zongorista-kéz. A Dexedrintől alig észrevehetően remegett, és ha a nő felfigyel rá, talán azt gondolja, öntudatlanul is valami szonátát játszik.
Viharvert amerikai útlevelet nyújtott át - több határon fordult az már meg, mint bármelyik diplomata. Zongorista-koncertkör-úton, talán ezt gondolja róla a nő. Kissé sápadt, elpilledt a hosszú repülés után, hisz épp most szállt le. Véres a szeme. Aviatofóbia: a repüléstől való félelem. Igen, a nő valószínűleg erre gyanakszik.
Aztán sikerült rámosolyogni, ez egy csapásra minden bürokrata-unalmat lemosott a nő arcáról. Tényleg nagyon csinos volt, és a mosollyal a férfi a tudtára is akarta adni, hogy ez a csinos arc remek fogadtatás Szlovéniában.
Az útlevélben ott álltak az adatai: százkilencven centi, született 1970 júniusában - harmincegy éves. És vajon valóban zongorista? Nem, az amerikai útlevélben nincs benne a foglalkozás. A nő felpillantott rá, és bizonytalan angolsággal szólította meg:
- Mr. Charles Alexander?
Azon vette észre magát, hogy már megint körbepillant. Tiszta paranoia. Újra elmosolyodott.
- Így van.
- Üzleti úton van, vagy turista?
- Turista vagyok.
A nő az ultraibolya fény alá tartotta a kinyitott útlevelet, és már emelte is a pecsétet az egyik üres oldal fölött.
- Meddig marad Szlovéniában?
Mr. Charles Alexander zöld szeme megpihent a nő arcán.
- Négy napig.
- Négy napig nyaral? Érdemes legalább egy hetet maradni. Sok a látnivaló.
Újra felvillant a mosoly, a férfi bólintott is a fejével.
- Hát, lehet, hogy igaza van. Meglátom, hogy mennek a dolgok.
A tisztviselőnek nem volt több kérdése. Fogta és lepecsételte az útlevelét, majd visszaadta neki.
- Érezze jól magát Szlovéniában!
Átment a csomagkiadáson, ahol az Amszterdam-Ljubljana járat többi utasa üres kézikocsikra támaszkodva bámulta az egyelőre még semmit nem forgató futószalagot. Úgy tűnt, senki sem veszi észre, úgyhogy igyekezett minél kevésbé egy paranoid drogfutárra hasonlítani. A hasfájás az oka, tudta jól, meg a Dexedrin hatásának első lökete. A vámosok két fehér asztalánál egyetlen tiszt sem ült, ő pedig elment mellettük, át a közeledtére kinyíló nagy, tükrös ajtókon. Seregnyi arcról hervadt le a lelkes várakozás, amint rájöttek, nem ő az emberük. Meglazította a nyakkendőjét.
Mikor Charles Alexander évekkel ezelőtt legutóbb Szlovéniában járt, valami más nevet használt, de éppoly hamisat, mint a mostani. Akkoriban az ország még mindig az 1991-es tíznapos háború lázában égett, amely során elszakadtak a Jugoszláv Föderációtól. Az Ausztria szomszédságában fekvő Szlovénia amúgy is mindig kakukktojásként húzódott meg ebben a sokszínű országban; inkább német volt, mint balkáni. A Jugoszlávia más részein élők általában sznoboknak tartották a szlovéneket - nem is mindig ok nélkül.
Még bentről kiszúrta Angéla Yatest, kint állt a forgalmas érkezési terminál ajtaja előtt. Kosztümnadrágot és kék, bécsi divatú blézert viselt, dohányzóit, mellén keresztbe font karral nézte a kocsikat a reptér előtt elterülő parkolóban, a kora reggel szürke fényében. Egyelőre nem ment oda hozzá. Inkább mosdót keresett, és a tükörben tanulmányozta egy kicsit az arcát. A sápadt bőrnek, hideg verítéknek semmi köze az aviatofóbiához. Hirtelen lerántotta a nyakkendőjét, vizet fröcskölt az arcára, megdörzsölte a szeme rózsaszín sarkait, és pislogott egyet-kettőt, de ettől se nézett ki jobban.
-Bocsánat, hogy korán kellett kelned miattam - mondta, amint kiért Angélához.
Angéla összerezzent, levendulaszín szemében egy pillanatra rémület jelent meg. Aztán csak vigyorgott. Fáradtnak tűnt, de hát nem is csoda. Négy órát vezetett, hogy ideérjen a géphez, ez pedig azt jelenti, úgy hajnali öt körül kellett elindulnia Bécsből.
Eldobta a félig szívott cigarettát, egy Davidoffot, belebokszolt a férfi vállába, majd megölelte. Megnyugtató dohányillat. Aztán kartávolságra tartva jól megnézte magának.
- Te nem eszel - jegyezte meg.
- Az evés túlértékelt dolog.
- És szörnyen festesz.
Vállat vont, míg Angéla a keze fejével eltakart egy ásítást.
- Menni fog? - kérdezte a lánytól.
- Nem aludtam múlt éjjel.
- Kérsz valamit?
Angéla mosolya eltűnt.
- Még mindig amfetamint zabálsz?
- Csak szükség esetén - hazudta; ezt az utolsó kettőt például pusztán azért vette be, mert be akarta venni, most pedig, ahogy az anyag már a véráramában dübögött, hirtelen erős vágyat érzett, hogy a maradékot is lenyelje. - Kérsz egyet?
- Ugyan már!
Átkeltek a terminál előtti úton, ahol ilyenkor reggel tömött sorban álltak a taxik meg a városba tartó buszok, aztán a betonlépcsőn lementek a parkolóba.
- Most éppen Charles? - suttogta Angéla.
- Már majdnem két éve.
- Hát, elég hülye név. Túl arisztokratikus. Én aztán nem szólítalak így.
- Mindig mondom, hogy kéne egy új. Egy hónapja épp Nizzában jártam, és kiderült, hogy egy orosz pasas már hallott Charles Alexanderről.
- Hű!
- Majdnem ki is csinált az az orosz.
Angéla elmosolyodott, mintha a másik csak viccelne, bár az egyáltalán nem viccelt. Túlpörgetett idegsejtjeivel ekkor azon kezdett aggódni, nem árult-e el túl sokat. A lány semmit sem tudott a munkájáról; nem is kell tudnia róla.
- Mesélj Dawdle-ról. Mennyi ideje dolgoztok együtt?
- Három éve - felelte, és elővette a kulcscsomóját, megnyomott rajta egy kis fekete gombot, és három sorral arrébb már látták is a villogó lámpájú szürke Peugeot-t. - Frank a főnököm, de elég laza főnök. A nagykövetségen csak nagyon kevéssé van jelen a Cég - kis szünetet tartott. — Egy ideig belém is volt zúgva. Képzeld csak el! Nem látott a szemétől.
Angela hangjában megjelent a hisztéria finom árnyalata. A férfi már attól félt, elsírja magát. De azért folytatta.
- És mit gondolsz, lehet, hogy ő az emberünk?
Angela felnyitotta a Peugeot csomagtartóját.
- Egészen biztosan nem. Frank Dawdle nem volt tisztességtelen ember. Talán gyáva volt kicsit. És borzasztóan öltözött. De nem volt tisztességtelen. Nem lépett le a pénzzel.
Charles bedobta a csomagját.
- Múlt időben beszélsz, Angela.
- Csak félek - válaszolta a nő.
-Mitől?
Angela mérgesen összeráncolta a homlokát:
- Hát attól, hogy meghalt. Miért, mit gondoltál?

A kiadó engedélyével.