FőképA két férfi egyike sem szólalt meg, amíg lassan és óvatosan közeledtek a céljuk felé. Tudták, hogy ez életük egyik legnagyobb pillanata, és teljes mértékig ki akarták élvezni. Mostanáig Don enyhén szkeptikusnak mutatkozott, mert azt gondolta, hogy amit találnak, nem lesz más, mint valami közismert faj képviselője. De amint a jelforrás közeledett a képernyőn, egyre különlegesebbé vált. Valami teljesen új dolgot láttak.
A hegy most már fölöttük magasodott, ők pedig egy több mint kétezer láb magas kőszirt mellett haladtak el, zsákmányuk fél mérföld távolságon belül volt tőlük. Franklin úgy érezte, viszketni kezd a tenyere, hogy ultraibolya jeleket küldjön, ami egy pillanat alatt megoldaná a tenger legősibb rejtélyét, neki pedig örök hírnevet hozna. Mennyire fontos ez számomra? – kérdezte saját magától, amint a másodpercek lassan múltak. Nem kísérelte meg azzal áltatni magát, hogy egyáltalán nem fontos. Lehet, hogy egész karrierje során soha nem lesz még egy ilyen lehetősége...
Hirtelen, a legapróbb figyelmeztető jel nélkül a tengeralattjáró megremegett, mintha kalapáccsal ütöttek volna rá. Don abban a pillanatban felkiáltott:
– Te jó isten... mi volt ez?
– Valami őrült robbantgat – válaszolta Franklin dühösen és frusztráltan, mely minden félelmét tökéletesen eloszlatta. – De hiszen mindenkit értesítettek a tengerre szállásunkról!
– Ez nem robbanás, már éreztem hasonlót ezelőtt... ez földrengés.
Egyetlen más szó sem válthatta volna ki Franklinból azt a félelmet a végtelen mélységtől, ami akkor, a tenger feneke felé süllyedésük közben átsuhant rajta. A víz mérhetetlen súlya egyszerre fizikai teherként nehezedett a vállára. Erős tengeralattjárója mintha a legtörékenyebb kagylóhéj lett volna, amelyet máris olyan erők ítéltek halálra, amelyeket az ember tudománya képtelen féken tartani.
Tudta, hogy a Csendes-óceán mélyén – ahol a sziklák és a víz súlya örökké bizonytalan egyensúlyban állt – gyakran fordul elő földrengés. Őrjárat során egyszer vagy kétszer érzett a távolból rengéseket – de ez alkalommal bizonyos volt afelől, hogy nagyon közel áll az epicentrumhoz.
– Teljes sebességgel a felszín felé! – rendelkezett. – Lehet, hogy ez csak a kezdet.
– De csak öt percre van szükségünk – ellenkezett Don. – Próbáljuk meg, Walt!
Franklin már-már kísértésbe esett... Lehet, hogy ez a rengés lesz az egyetlen, hogy a mérföldekkel alattuk húzódó földréteg lenyugodott. A képernyőre pillantott, arra a jelre, amit üldöztek. Most sokkal gyorsabban haladt, mintha ő is megijedt volna a természet szunnyadozó erejétől.
– Megkockáztatjuk – döntött Franklin. – De ha másik is lesz, akkor azonnal fölmegyünk.
– Rendben – felelte Don. – Fogadjunk tíz az egyhez, hogy...
A mondatot azonban már nem tudta befejezni. Bár ez alkalommal nem volt erőteljesebb a lökéshullám, hosszabb ideig tartott. Úgy tűnt, mintha az óceán hullámai egymérföldes másodpercenkénti sebességgel zúdulnának oda-vissza a felszín és a meder között. Franklin elkiáltotta magát: „Fel!”, és szinte merőlegesen felfelé irányította a tengeralattjáró orrát, mintha egyenesen a messzi égboltra akarna feljutni.
De az égbolt eltűnt. A hanglokátor képernyőjén a víz-levegő határt jelző, éles körvonal helyett egy csomó értelmetlen, összevissza jel volt látható. Franklin egy pillanatra azt feltételezte, hogy a készüléket a rázkódások rontották el – aztán agya interpretálta a hihetetlen, elképesztő képet, amely a képernyőn kezdett kibontakozni.
– Don – üvöltötte –, gyerünk a nyílt tenger felé... dől a hegy!
A fölöttük tornyosuló milliárd tonnás sziklák a mélybe csusszantak. A hegy meghasadt, és a sziklák vízeséshez hasonlóan, megtévesztő lassúsággal, de ellenállhatatlan erővel zúdultak a mélybe. Mintha lavina gördülne le lassan a magasból, de Franklin tudta, hogy másodperceken belül a víz, amelyen a tengeralattjáró keresztül akar hatolni, hulló szikladarabokkal telik meg.
Teljes sebességgel haladt, mégis mozdulatlannak látszott. Még a hangszórók nélkül is hallhatta a gép falán át az őrlődő kövek robaját és az óriási morajlást. A hanglokátorjelek elmosódottá váltak, egyrészt a szilárd omladék, másrészről a tengert fokozatosan betöltő hatalmas iszap- és sárfelhő miatt. A férfi egyre kevesebbet látott. Nem tudott mást tenni, mint tartani az irányt és imádkozni.
Valami tompa puffanással nekiütődött a tengeralattjárónak, mire a jármű hatalmasat nyögött. Egy pillanatig Franklin azt hitte, hogy elveszítette uralmát a gép fölött, de aztán nagy nehezen sikerült visszaállítania egyenesbe. Abban a pillanatban azonban, amikor ezt megtette, rájött, hogy egy erőteljes sodrás ragadta magával, amely feltehetően a hegyomlás nyomán keletkezett. Örömmel fogadta ezt a jelenséget, mert tudta, hogy a biztonságos, nyílt tenger felé halad, és most először reménykedni kezdett.
De hová tűnt Don? Ebben a káoszban lehetetlen volt bármilyen jelet leolvasni a hanglokátor kijelzőjéről. Franklin az adó-vevő készülékét a legmagasabb energiafokozatra állította, és hívni kezdte társát, a vaksötétben. Nem érkezett válasz. Lehet, hogy Don túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon, még ha észlelte is a hívást.
A lökéshullámok elültek, s velük együtt Franklin félelme is szűnni kezdett. Már nem fenyegetett a veszély, hogy a nyomás összeroppantja a járművet, biztonságos távolságba került a lassan leomló hegytől. A motorját hűségesen segítő áramlás egyre gyengült, s ebből tudta, hogy már elég messzire eljutott az epicentrumtól. A hanglokátor képernyője lassanként kitisztult, és az iszap és a hordalék végül leülepedtek.
Az ellentmondásos jelek ködéből lassan kiemelkedett a hegy megtépázott rajzolata. A képernyőn egyre élesebben bontakoztak ki a körvonalak, és Franklin hirtelen megpillantotta a lavina által ejtett nagy sebhelyet. A tenger medre még mindig óriási iszapfelhő alatt rejtőzött, lehet, hogy órák fognak eltelni, mire megint látható lesz, és a természet őrjöngő dühének szörnyű következményét szemügyre lehet majd venni.
Franklin csak figyelt és várta, amíg a képernyő kitisztul. A keresőjelek egyre élesebb képet mutattak. A víz még mindig háborgott, de már nem sodort köveket. Már egy mérföldnyire is elláthatott... aztán kettőre... aztán háromra.
De ebben a végtelen térben a keresőjel nem ütközött Don hajójába. Franklin reménye lassan eltűnt, ahogy egyre növekvő látótávolság mellett is üres maradt a képernyő. Újra és újra jeleket küldött ki a magányos csöndben, miközben fájdalom és tehetetlenség mart a szívébe.
Felrobbantotta a jelzőgránátokat, amelyeket észlelnek a Csendes-óceánba telepített érzékelők, hogy sürgős segítséget kaphasson vízi és légi úton. De amikor gépével spirálisan ereszkedni kezdett, már akkor tudta, hogy hiába teszi.
Don Burley elveszítette utolsó fogadását.

© 2010, Metropolis Media Group Kft