Interjú Takács Vilmossal – 2010. április

Habár Vilkó még csak 2007 óta tépi a húrokat a Hollywood Rose-ban, és a harmincat is alulról közelíti, a Wigwam közönsége szerint ő a tavalyi év legjobb gitárosa. Ennek apropóján Péter Nóri beszélgetett vele.
 
Te lettél a 2009-es év gitárosa a Wigwam Arany Nyíl gálán. Mit jelent neked ez az elismerés?
 
Sokat jelent, de ettől még nem érzem magam többnek, mint aki eddig is voltam. Ez a díj summázata az elmúlt 18 évnek, amit egy hangszer bűvöletében töltöttem el. Azt jelképezi számomra, hogy választottam magamnak egy utat, a szakma és a közönség pedig azt gondolja, hogy ez az út ténylegesen rám lett szabva.
 
Ki volt a többi jelölt?
 
Az első körben-e-mailben lehetetett szavazni bárkire, aki az év során a Wigwamban játszott. A második fordulóra hárman maradtunk versenyben: Nagy Dávid a Pokolgépből, Barbaró a Junkiesból és én.
 
Mit akarsz még elérni?
 
Egyelőre van egy kedves zenekarom, amit Hollywood Rose-nak hívnak. Ezen belül három irány is létezik. Van a Gunsos-feldolgozós énje a zenekarnak, mellette pedig saját számokat is írunk. És van a harmadik irány, amiben a Guns számokat beteges perverz módon átírjuk más zenei stílusokba, legyen szó funkyról, jazzről vagy swingről.

Ugyanazzal a bandával három különböző dolgot csinálunk, így nem ragadunk bele abba, hogy egy „haknizenekar” vagyunk és csak más számait játsszuk. Elő lehet bújtatni azt a fajta kreativitást, ami zenészként mindenkiben ott kell legyen valahol. Ezeket szeretném továbbvinni.
 
A HR-en kívül zenélsz máshol is?
 
Igazából az idő a sarkalatos pontja az én zenei fejlődésemnek. Sok más zenekarba hívtak játszani, de rengeteg az együttesen belüli elfoglaltság, ezért nem nagyon van másra időm.
Az év elején szabadabb voltam, ezért bevállaltam olyasmit, ami szélesíti a zenei spektrumomat. A Junkies basszusgitárosának bandájával nyomtam le két koncertet kisegítő gitárosként. Ez egy kicsit más, indusztriálisabb muzsika, de abban a zenei világban is megtaláltam a helyem.
 
Amikor Izzyt vagy Slasht hallgattad, soha nem érezted azt, hogy nem tudsz felnőni az ő szintjükre?
 
Dehogynem, főleg kezdetben. Én nem nagyon jártam gitártanárhoz. Egész pontosan háromszor voltam. Anyukám annak idején nem igazán támogatta a zenei pályámat, és úgy gondolta, hogy ez a 300 Ft óránként egy borzalmasan nagy összeg.
Ehelyett megvette nekem az örökbecsű Muszty-Dobay gitáriskolát, ami az elmúlt 30 évben számtalan gitáros életét változatta meg gyökerestől. Ha az ember saját magától akarja megtanulni egy hangszer kezelését, ahhoz kitartás és fanatizmus kell.
 
És édesapád mit szólt?
 
Ő volt az az ember, aki bírta ezeket a kezdeti hülyeségeimet. Amikor már le tudtam fogni két akkordot és ezeket váltogattam, akkor ő végighallgatott és megtapsolt. Utólag visszagondolva ez borzasztó lehetett neki, mert egy botfülű-botkezű kisfiú voltam minden zenei előképzettség nélkül.
Pár év után jött az első zenekar, és az egész szépen kialakult. Mindig voltak körülöttem olyan emberek, akik jobban gitároztak nálam, én meg leültem melléjük és tágra nyílt szemmel figyeltem őket. Aztán hazaérve megpróbáltam én is megcsinálni ugyanazt.
 
Mikor érezted azt, hogy a szüleid megbékéltek a döntéseddel?
 
Anyu akkor nyugodott meg, amikor meglett a diplomám. A gyerek iskolázott, van munkahelye, nagy baj nem lehet. Onnantól kezdve nem csak azért volt rám büszke, mert értelmiségi lettem, hanem mert elismert zenész is.
 
Sztárnak tartod magad?
 
Nem. Ahogy én látom, Magyarországon a bulvármédia bárkit sztárnak titulál, aki szerepel a tévében vagy ott van mindenféle rendezvényeken. Ennek a szónak itthon nincs semmi tartalma.
Nekem a sztár Michael Jackson és Paul McCartney. Őket az egész világ ismeri, és lehet őket szeretni valamiért. Ha magamat kéne definiálnom, azt mondanám, hogy egy ismert és elismert gitáros vagyok. Én ezért küzdöttem, nem azért, hogy tévéket dobálhassak ki a szállodák ablakán.
 
Azért elég tudatosan alakítod az imázsodat. A facebook profilod tele van rólad készült profi fotókkal.
 
A szerepléshez igenis kell egyfajta exhibicionizmus. Én nem tudnék úgy kiállni a színpadra, hogy az egyik sarokban a fal felé fordulva gitározom. Mindig hatást akartam gyakorolni az emberekre, energiát akartam adni nekik.
Oké hogy az embernek van egy tudása, de azért külsőleg is meg kell valahogy jelenni, mert hozzátartozik az egyéniségéhez.
Rengeteg fotó van rólam és mindig megkapom, hogy én mennyire imádom magam – ebben is van valami. De ha túlzásba vinném, akkor a környezetem jelez, hogy vegyek vissza egy kicsit.
 
Kinek a szavára adsz?
 
Engem főleg a nők alakítottak, és erre büszke vagyok. Mindenki tanácsát megfogadtam és vagy bejött, vagy nem. Sose volt olyan, hogy fejjel mentem a falnak és nem hallgattam senkire.
 
Múltkor azt mesélted, hogy utáltad magad kamaszkorodban. Miért?
 
Jó tanuló voltam, már az óvodában én olvastam mesét a társaimnak. Viszont sosem voltam erős fizikumú, ezért lehetett engem cseszegetni. Nem is értettem, hogy miért kapom a sok szívatást. Azért, mert én valamiben jó vagyok?
A zenélés miatt is rengeteg irigyem lett. Nézd már, ott az a kis hülyegyerek, nem elég hogy stréber, még ezzel próbálja itt a csajokat hódítani. (Ez nem igaz, mert nem azért kezdtem el.)
Egy dagadt kis rocker gyerek voltam, aki minden nap vitte magával a gitárját, és szünetekben nem az osztálytársaival beszélgetett, hanem kiült egy sarokba és pengette a hangszerét. Mindig voltak, akik utáltak engem, ezért nehéz volt saját magamat elfogadni.
Viszont volt bennem egy jövőkép, hogy azért is meg fogom csinálni és csak azért is jó gitáros leszek. Ez a rengeteg pofonocska nem gyengített, hanem erősebbé tett.
 
A rajongást hogy tudod kezelni?
 
Nehezen. Most már nem olyan világban élünk, amikor levelet kell írni valakinek. Annak idején én is írtam levelet a Lukács Lacinak (Tankcsapda) hogy voltam a koncerten és emlékszik-e rám. Ma bárki felmegy egy közösségi portálra és bejelöl ismerősként.
Rengetegen jelölnek be úgy, hogy én nem ismerem őket, ők viszont szeretnének engem megismerni. Tök hülyén hangzik, de én mindenkinek azt mondom, hogy gyere el egy koncertemre, igyunk meg egy sört és beszélgessünk. Ha úgy érzem, hogy ismerőseivé váltunk egymásnak, akkor majd visszajelöllek.
 
Koncertek után kimész a közönséghez?
 
Nem mindig. Ez lelkiállapottól függ. Azt nagyon utálom például, amikor koncertek után a telefonomon rengeteg SMS fogad. Szia, ráérsz? Szia, dumáljunk! Nincs mindenkire idő. Az embernek szelektálnia kell, hogy ki a fontosabb, kivel érdemesebb beszélgetni, ez meg olyan genyóság.
Ha valaki eljön egy koncertemre és megtisztel engem azzal, hogy végighallgatja a produkciót, az számomra egyformán fontos.
Ekkor szokott az lenni, hogy nagy magányomban az öltözőben egy szál gitárral múlatom az időt, és két-három óra múlva merészkedem le. Aztán másnap kapom az e-maileket, hogy lent voltam, de nem jöttél oda. Nyilván ez nem esik jól. Szerencsére az emberek megbocsátóak és nem adják fel. Eljönnek legközelebb, és majd akkor beszélünk.
 
Hogyan tudod egyensúlyban tartani a munkát, a zenélést és a magánéletet?
 
Sajnos olyan országban élünk, ahol kevés zenekar tud megélni a zenélésből. Szerencsére van egy olyan munkahelyem, ami elfogadja a másik életemet. Megteszem, amit elvárnak tőlem, a szabadidőmet pedig igyekszem maximálisan kihasználni.
Én nem megyek le minden nap tízszer kávézni és cigizni, hanem abban a negyedórában elolvasok egy rakás hírt, megfogalmazom a következő cikkemet vagy meghallgatok egy gitáros videót. Meg lehet csinálni, csak akarat kérdése.
A magánéletben pedig kell egy olyan társ, aki elfogadja, hogy van egy ilyen hippi ember a világban. Öntörvényű vagyok, nem tudok korlátok között élni és nem akarok semmilyen normának megfelelni.
 
Két végén égeted a gyertyát?
 
Ha lenne harmadik vége, azt is meggyújtanám.
 
Nem érzed úgy, hogy valami fontos kimarad az életedből?
 
Dehogynem, például a nyaralások. Ha az embernek van egy párkapcsolata, akkor vannak olyan fajta igények, hogy menjünk ide-oda. Maga a zenélés rengeteg utazással jár, külföldre, vidéki városokba. A hátam közepére kívánom, hogy beüljek egy autóba vagy felszálljak egy repülőre.

De ha erőt veszek magamon, akkor ez is belefér. Többet járnék kiállításra, fesztiválokra, de egyszerűen nem tudom megtenni, nem tudok még jobban szétszakadni. Viszont a zenéléstől annyit kapok, hogy bőven kárpótol érte.