Főkép„Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!” A nevem ott van a cikk alján, „és ti mind barmok vagytok, ha bíztok bennem.” Harmincöt éves vagyok, „vagyis nekem már túl késő. Elvesztem. Leragadtam a régimódi gondolkodásnál. Küzdök a szabadságomért, de mégis hagyom, hogy mások elvegyék tőlem.” (Átalakított idézet a könyvből, melyhez a kiadó a Könyvfesztiválon csinált egy trailert)
 
Neil Gaiman meg azt mondta (ott van a kötet hátsó borítóján), hogy szerinte csodálatos és fontos ez a regény, és hogy reméli, hogy minél több fiatalhoz eljut, „hogy terjessze az egészséges kételkedés eszméjét.” És ezzel 100%-ban egyet tudok érteni.
 
Alighanem mundane sci-finek (lásd még Geoff Ryman: Levegő), vagy 95%-ban létező cyberpunknak is nevezhető ez a történet, olyannyira valóságos, olyannyira kevés benne az, amit az írói képzelet alkotott.
Igaz, San Francisco hídját nem robbantották fel terroristák, de 9/11 után ez is simán elképzelhető. Ez az esemény, az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i terrorista támadás alapvető meghatározó eleme ennek a regénynek – de nem maga az esemény, sokkal inkább az, ahova vezetett.
 
A főszereplő egy Marcus nevű 17 éves srác, aki, mint sok hasonló, jó eszű középiskolás kölyök, előszeretettel játssza ki a rendet és a törvényest. Igaz, több oka van rá, mint mondjuk egy átlagos magyar fiatalnak: az ő San Francisco-i iskolájában ugyanis járásfelismerő kamerák figyelnek mindenkit.
Hogy ilyen létezik-e a valóságban, azt nem tudom, de nem ez lenne a legbizarrabb dolog, amit a 9/11 utáni amerikai paranoia létrehozott.

Marcus, sokadmagával együtt úgy érzi, hogy az elvileg az amerikaiak biztonságát óvó intézkedések és eszközök zöme már sérti a saját emberi méltóságát és szabadságát, és ezért igyekszik a maga eszközeivel tenni ellenük.

Aztán egy nap terroristák felrobbantják Frisco egyik hídját, Marcus pedig, három barátjával együtt, épp rosszkor van rossz helyen (egy félig netes játékot játszva lógnak az iskolából), és elfogja őket a Belbiztonsági Hivatal.
Tárgyalás nélkül börtönbe vetik őket, és különféle módszerekkel igyekeznek kiszedni belőlük a különféle meghekkelt dolgaik meg e-mailjeik jelszavait. Úgy bánnak velük, mint a terroristákkal, miközben gyerekes stikliken kívül nem sokat vétettek életében, s teszik mindezt az elvileg a saját országát védő hivatalos szervek!

Végül Marcus kiszabadul, ám az egyik barátja eltűnik, és ezt ő nem nézheti tétlenül. Pedig tudja, hogy figyelik, és ha bárkinek elmondja, hogy mi történt vele, azonnal viszik vissza a börtönbe…
 
Marcus gyakorlatilag harcba száll a nemzetbiztonságiakkal, ismét csak a maga módján: feltört játékgépek, titkosított laptopok és netes csatornák segítségével. És messze nincs egyedül: szerte a városban, az országban és a világban akadnak szimpatizánsai, sőt követői, akik szemében a fiú igazi hős.

Földalatti mozgalmuk (melyben Kis Testvéreknek nevezik magukat, utalva George Orwell 1984 című alapművére, ahol ugye a Nagy Testvér figyeli a népeket) pedig tényleg képes óriási eredményeket elérni: összezavarják a BH-t, káoszt okoznak szerte San Francisco-ban, ám azt hinniük, hogy a BH-sok teljesen hülyék, akik képtelenek feltörni az ő speciális rendszerüket, az bizony hiba…
 
Miközben a regény egyre izgalmasabb fordulatokat vesz, és Marcus és társai egyre keményebb dolgokkal néznek szembe, Doctorow egy másik szálat is behoz. Néhol a könyv olvasása közben úgy éreztem, hogy Marcus figurája csupán egy eszköz az író kezében, akinek segítségével előadhatja komor, ámde harcos gondolatait, így tanítva az olvasót az állampolgári jogokról, az ahhoz kapcsolódó mozgalmakról, illetve a különféle hacker fogásokról, hardveres és szoftveres ügyességekről.

Ám a végére egész helyre jellemrajz kerekedik belőle. Ez egyrészt a történetbe szőtt szerelmi szálnak is köszönhető (amit meggyőző őszinteség ural), másrészt annak, hogy Doctorow nem egy magát mindenáron menőnek beállító fasza csávót tett meg főszereplőnek, hanem egy olyan fiút, aki alapvetően csak jót akar, még ha az törvénybe ütközik is.

Remekül jön át az is, ami a bevezetőben leírt jelmondathoz kapcsolódik („Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!”), mert igen, bizonyos kor fölött és különféle élettapasztalatokkal a puttonyában az ember már nem rohan neki fejjel a nagybetűs Rendszernek, meg hajlamos úgy gondolni, hogy nincs kb. semmi a nevetséges kis átlagos életében, ami érdekes lehet az őt figyelőknek (mert ahhoz nem kell paranoiásnak lenni, hogy az ember tudja, a net, a mobiltelefonok, a térfigyelő kamerák kapcsán bennünket ugyanúgy megfigyelnek, mint a regény hőseit).

De egy tinédzsernek igazán van vesztenivalója, az, amit úgy neveznek, élet. Mármint, ők még élni akarnak, tapasztalni, élményeket szerezni, de a szabályokat, a kötelező dolgokat gyűlölik, alapból, mert egyszerűen ilyennek kell lenniük. Ebben a világban, ebben a Rendszerben mindenképp.
 
Az is szimpatikus, hogy Doctorow mindeközben a felelősségről is szól. Marcus kénytelen megtanulni, hogy ha valamit tesz a Rendszer ellen, azzal nem csak annak árt, de a benne élők életét is nehezebbé teheti így.
Ez olyan üzenete a könyvnek, amit lehet, hogy a Marcus-nál szerényebb agyi képességekkel bíró, mindezt egy jó bulinak tekintő ifjoncok tán nem vesznek le, de nekik kellene leginkább.

Ugyanakkor meg az is eszembe jutott, hogy a könyv azért a maga módján szintén szíthatja a paranoiát. Egy kevésbé kialakult világlátású és tapasztalt ember ettől simán gyanakodni fog az utolsó közlekedési rendőrre meg a sarki zöldséges bolti kamerájára is, mint ahogy 9/11 után egy ideig minden arab gyanús volt sokaknak…
 
Végül a magyar kiadásról is szólnom kell, és akit untat, hogy mint ostorozom x-edszerre is a Metropolis Mediát, az bátran kihagyhatja ezt a részt, a könyvet azonban nem érdemes!
Szóval. A borítóról annyit, hogy elsőre nem tetszett, de a kinti kiadások sem igazán csípik el a lényeget (bár kétségkívül divatosabbak), ellenben a metrón olvasva is érzékeltem, hogy halom ember megbámulja, mi ez a kezemben, és ez inkább hasznos.
 
A fordítás nem vészes. Vannak benne hibák, lejön, hogy a fordító egyes angol kifejezések, szólások valódi értelmével nem volt tisztában, de ennyi még beleférne.
Az mondjuk érzékenyen érintett, hogy a thrash metalt (amit az író helyesen írt) Csörgő Norbert trash metálnak írta, miközben úgy tudom, maga is egy metal zenekarban dobol. De ettől még olvasható.

Hanem a szöveggondozás, ha ugyan volt olyan, egyszerűen gyalázatos. Lehet, hogy van olyan oldal, amin nincs hiba, elütés, de nagyobb összegben fogadnék, hogy két egymást követő, hibátlan oldalt már nem találni.
Nyilvánvalóan egy nyers fordítást tördeltek be, és ezt senkinek nem nézném el, de a Galaktika Könyvektől különösen fájó. És ez már a sokadik könyvük, amiben hemzsegnek az elütések és hasonlók. Egy ilyen patinás, sőt minden túlzás nélkül legendás kiadó nevéhez méltónak kellene lenni, és ez itt nem az.

A könyv maga nagyon is, meg a kiadó legtöbb további kiadványa is, tényleg, nagyon boldog vagyok, hogy vannak, és küzdenek, de a Galaktika neve régen nem csak a kiválasztott könyvek tekintetében jelentett egyet a minőséggel, de a fordítás, a papírra nyomtatott szöveg terén is!
3000 Ft-ot kérnek ezért a könnyen törő borítójú, csúf papírra szembántóan sűrűn tördelt cuccért, és ez mind nem zavarna, de akkor már legyen az a szöveg szép, jó, rendes, hogy vinnék el a nemzetbiztonságiak!

Részlet a regényből
 
A kötet itt is megvásárolható