Főkép

„A járásban az a legjobb, hogy a dolgokat el lehet vinni egyik helyről a másikra. Az pedig azért jó, mert ilyenkor a dolgok is megváltoznak, meg a helyek is. Például az építőkocka a nappaliban egészen más, mint a mosógépben. És a cipőkanál az előszobában egészen más, mint a szemetesben. És más a nappali építőkockával és anélkül, más a szemetes cipőkanállal és anélkül.
Anya azt mondja, rendetlen vagyok. Apa szerint ez jó. Ha rendetlenség van, az azt jelenti, hogy élünk. Az élet rendetlenség. Csak az emberek általában a rendet szeretik. Apa azt mondja, azért, mert a rend hatalom. És az emberek mindig hatalmat akarnak. Ha nem sikerül más emberek felett, akkor a tárgyak felett.”
  
A Könyvhéten jelenik meg Bujdosó István első, Hal a vízben című könyve a Cartaphilus Kiadó gondozásában. A szerzővel a kötet szerkesztője, Takács M. József beszélgetett.
  
 – A Hal a vízben megírására az apaság élménye – a lányod, Regina megszületése – késztetett. Többen írtak már könyvet az apaságról, illetve a gyerek-szülő viszonyról, nekem már említetted, hogy olvastál néhány ilyet. Te azonban másképp közelítetted meg ezt a témát…

– Igen, több ilyen könyvet is olvastam, és az egyik bajom az volt velük, hogy túl sok bennük a poén és a közhely, ellenben hiányzik az érzelmi háttér. Az rendben van, hogy valaki poénra veszi az apaszerepet, de azért az nem csak erről szól. És a lényégét nem lehet egyszerű közhelyekkel megragadni. Megfigyeltem például, hogy amíg nem akartam gyereket, mindenki azt mondta: „Ó, pedig az mekkora öröm!” Aztán amikor a lányom megszületett, mindenki azzal jött: „Hát, nem lesz könnyű!”


– Ezzel együtt a humor sem hiányzik a kötetből, jóllehet valóban nem poénokra van kihegyezve. Végül is minek tartod ezt a könyvet?


– Legszívesebben a spirituális művek közé sorolnám. Mert ez nem egy gyermeknevelési tanácsadó, de félek, hogy az ilyesféle könyvek közé fogják tenni. Igazából az volna a legjobb, ha ez a két kategória egymás mellett lenne a könyvesboltban. A spiritualitás és a gyermekiség, a gyermekek megértésének kérdése azért valahol mégiscsak összeér.

– Mi a kiadóban viszont szépirodalmi műnek tekintjük, melynek az irodalmi polcokon van a helye…

– Na igen… persze az is, szépirodalom… Bár be kell vallanom, sosem voltam jó irodalomból.

– Regénynek nyilván nem nevezhető, de a szöveg jellege és igényessége miatt mégiscsak a szépirodalom kategóriájába tartozik.

– Ez jó hír.

– Írásodon erősen érezhető a keleti filozófiák hatása. Hoztam egy részletet egy másik műből, hogy szembesítselek vele: „Az én szememben jó minden, ami van, a halál is, az élet is, a bűn is, a szentség is, a bölcsesség is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiányzik; így hát nekem csak jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem árthat.” Ez Hermann Hesse Sziddhártájának a szövege. Sok rokonságot érzek a könyvedben foglalt gondolatok és a fenti idézet között. Ez nyilván nem véletlen. Mesélnél valamit arról, hogyan kerültél kapcsolatba a keleti filozófiákkal? És hogy ez miképpen szűrődött át a könyvedbe…

– Valóban nem véletlen, hogy hasonlókat írtam. Ezt most megpróbálom nem beképzelten megfogalmazni: bizonyos szint után – nem fölött: után – egyszerűen már nem lehet nagyon mást mondani. Tehát nagyon furcsa, de ahogy így olvasgatom újra meg újra a kéziratot, állandóan az az érzésem, hogy ebben bizony nem sok eredeti gondolat van. Talán akad egy-két kép, amit én találtam ki, de valóban, inkább ez a jó szó rá, hogy „átszűrődés”.
Hogyan kerültem kapcsolatba a keleti filozófiákkal? Igazából egy mesternek a művei kezdtek el hatni rám, ez Osho volt, mert lefordítottam jó néhány könyvét, melyek az Amrita Kiadó gondozásában jelentek meg. Ezek nagy hatással voltak rám, pontosabban az történt, hogy rájöttem: „Hát persze! Én is így gondolom.” Az volt a nagy élmény, hogy végre valaki úgy kimondja a dolgokat, ahogy én mindig is akartam mondani: tehát olyan lázadóan, de mégis nyomdafestéket tűrő módon. Élvezet volt ezeket fordítani, mert tényleg olyan volt, mintha a saját gondolataimat írnám, és tényleg gyorsan is ment, mert nagyon szerettem.
Mindazonáltal egy idő után az Osho-művek is egyformák, a szerző ugyanazt mondogatja. Akkor elkezdtem hallgatni más okos emberek előadásait – az interneten, mindenfélét, amit találtam. Az egyik ilyen „mester” Alan Watts volt, akire még emlékeztem kamaszkoromból, amikor a zennel kapcsolatos műveket olvasgattam a könyvtárban. Tehát vannak ezek a „mesterek”, akiket én szívesen hallgatok, és természetesen az általuk megfogalmazott gondolatok olykor visszaköszönnek a szövegben – ez tagadhatatlan, különben sem szeretném, hogy plágiummal vádoljanak. Nos, mindezt tehát már Hesse is megírta, Osho is megmondta, Alan Watts is, most pedig én is elmondom kicsit másképp, másképp szerkesztve vagy más képekkel, de igazából nincs mit tenni, aki ezt akarja, az nemigen tud mást mondani, csak ennyit.


– Ha ajánlani kellene az írásodat, mivel ajánlanád? És véleményed szerint ki volna ennek a könyvnek az ideális olvasója?


– Az Óz, a nagy varázsló című film elején van egy mondat, ami nagyon megfogott még gyerekkoromban. „Ajánljuk ezt a filmet mindazoknak, akik megőrizték gyermeki ártatlanságukat”, vagy valami ilyesmi. Nos, szerintem ez a lényeg, és igazából azoknak ajánlanám az írásomat, akik ezt újra keresik; mert aki megőrizte a szívében ezt a gyermeki ártatlanságot, annak ez a könyv nem mond semmit. „Oké, igen – mondja –, én is így gondolom.” De akik ezt keresik – és biztosan sokan vannak így –, azoknak segíthet. Nem állítom, hogy bárkit elvezethet a megvilágosodáshoz, de biztosan vannak benne olyan képek, olyan gondolatok, amelyeken érdemes eltöprengenie a harmóniát kereső embernek. Sok ember kész idegroncs, sokan szenvednek attól, hogy most válság van, nagy a stressz, meg így, meg úgy. Pedig ez mind csak a fejünkben játszódik le, és azt próbáltam elmagyarázni, hogy így, egy gyerek szemével nézve a dolgok sokkal egyszerűbbek, és hogy igazából nekünk sem kell feltétlenül agyonbonyolítanunk az életünket. Lehet ezt ártatlanul, könnyedén venni, és akkor sincs semmi, ha valami nem sikerül, ha éppen nincs munka… Tehát azoknak ajánlom a könyvet, akiknek elegük van az életükből, és nem veszik észre, hogy az milyen szép.


– Mennyire vagy elégedett az elkészült kézirattal?


– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy amikor elkészült, teljesen elégedett voltam. Azt mondtam, ez így kész, se több, se kevesebb. Itt a vége, jó. Aztán most, közel egy év távlatából már egy kicsit másképp látom a dolgot. Persze még mindig jónak érzem, nem arról van szó, hogy „úúú, felejtsük el az egészet”, inkább úgy érzem, hogy az a szelídség, az az ártatlan hang, amit én nagyon akartam vagy próbáltam megjeleníteni, a vége felé már nem sikerült eléggé ártatlanra. Úgy értem, hogy a kölcsönös tanulási folyamatban dominánssá váltak az én gondolataim, a gyermeki ártatlanság rovására, de szerencsére a szövegben erősen jelen van az önirónia is, az, hogy én is csak olyan vagyok, mint a többi ember. Végül is nem igazán látom, hogyan tudnám jobban megírni, úgyhogy azt kell mondjam: lehet, hogy nem tökéletes, de én nem tudok jobbat.


– Tervezel-e újabb könyvet?

– Nem. Most is minden a körülményeken múlott. Szinte sorsszerűen alakult: minden összejött, időm is volt, meg munkám se volt, a lányom éppen egyéves lett, otthon voltam. Igazi kozmikus nyugalom vett körül, és ebben csak úgy megíródott ez a könyv. Nem úgy ismerem az életet, hogy ez minden évben összejönne.


– Tehát önmagában az írást mint tevékenységet nem is ambicionálod?

– Bevallom, nagyon élveztem, amikor írtam. Önismereti dolog volt az egész, jöttek a gondolatok, és egyre tisztábban láttam, hogy miről mit is akarok elmondani, de még nem gondolom, hogy „na akkor én most író vagyok, és most aztán megmutatom…” Nem mondanám, hogy nem ambicionálom, csak tényleg határozatlan vagyok ebben.


– A Hal a vízben végül is arról szól, hogy végigkíséred Regina fejlődését egyéves koráig, és egy kölcsönös tanulási folyamatnak vagyunk tanúi, amennyiben a lányoddal és a lányodtól tanulsz, illetve neki tanítod a saját világlátásodat. Ennek a folytatása, mondjuk Regina későbbi életkorában... Ez sem merült fel benned?

– De igen. Könnyen lehet, hogy így hozza az élet, illetve így fogok reagálni arra, ami majd történik az életemben. Akik ismernek, tudják, hogy én soha nem akartam… racionális érveket állítottam fel, igazából attól rettegtem, hogy a ragaszkodás… az ember fél attól, hogy elveszíti... De végül annyira megváltozott minden, tehát azért is hatott meg ennyire, hogy tollat ragadtam… Annyi minden új dolgot hozott ez az egy év, amíg nekikezdtem az írásnak… Könnyen lehet, hogy a következő öt meg tíz meg húsz meg mit tudom én, hány év még több mindent tartogat számunkra. Persze jelenleg nem tudhatom, hogy ez bennem hogyan csapódik majd le. Viszont semmiképpen sem szeretnék valamiféle Rambo II-t csinálni…


– Az azóta eltelt időszakban – a kölcsönös tanulási folyamatról beszéltünk – mi az, amit tanultál a lányodtól, valami újabb dolog, és mi az, amit azóta próbáltál neki tanítani? Olyasmikre gondolok, amik nem kerültek bele ebbe a könyvbe.

– Nos, a nagy szabadelvűségem kezd kudarcot vallani a gyermeknevelésben. Biztosan más szülő is szembesül azzal a problémával, hogy kereteket kellene adni a gyereknek. Vannak, akik eleve úgy állnak hozzá, hogy na most ő ilyen vagy olyan embert farag belőle – amivel én természetesen nem értek egyet. Merthogy én a másik véglet vagyok, hagyni szeretném, hogy kialakuljon a saját egyénisége, aztán később meg lehet, meg kell találni az arany középutat. Ahogy írtam is a könyvben: a gyakorlatban ez lehetséges. Mindig csak az elméletek ilyen véglegesek vagy végletesek, de most éppen azt tanulom, hogy muszáj néha nemet mondani, és muszáj a kereteket megszabni. Szerintem még ezt is leírtam valahol a könyvben, hogy a kereten belül mindent lehet meg szabad, és ha a gyerek valami bele nem férőt csinál, akkor legfeljebb nem fog neki sikerülni, mert megakadályozom. Tehát valahogy úgy értem: mindent szabad, csak nem minden jön össze. De a keretszabás... ezt nem is tőle tanultam, inkább a kettőnk viszonya kihozta, hogy ez azért nem egészen úgy van, ahogy én gondolom, mert igenis kellenek a keretek, de hát lassan tanulok, nagyon lassan. Szóval elkényeztetem én még mindig…