Főkép Az előző kötetről szóló ajánlóm végén kifejeztem óhajomat az akkori nyomozás egyértelmű lezárásához szükséges utólagos magyarázatért, amit a következő (vagyis ebben) részben reméltem megtalálni.
 
Csalatkoznom kellett, mert ebben a történetben gyakorlatilag már senki nem foglalkozik a korábbi gyilkosság homályos részleteivel, helyette ismét egy különös, cseppet sem szabványos ügy kerül Sejer felügyelő elé, ami elsőre persze roppant egyszerűnek látszik, azonban nyomozás közben alaposan összekuszálódnak a szálak.
 
Olvasás közben nem értem rá, de utólag elfilóztam azon, vajon miért került a gyilkossági ügy mellé egy bankrablás, illetve milyen fura, hogy viszonylag sokszereplős történet helyett (lásd az előző kötetet) ezúttal az idő nagyobbik részében kamaradarabot látunk.
 
Karin Fossum alaposan kihasználja ezt a helyzetet, hiszen a csekély létszám következtében mindenkire több idő jut, s mivel az egyik főszereplő (Errki) hivatalosan is (elvégre intézetben kezelték) mentális problémákkal küzd, az ő gondolatai, háromfelé hasadt személyisége már önmagában is kellőképpen leköti az olvasót.

Látomásai, ahogyan a világot látja, s nem utolsó sorban rövid, többnyire egysoros válaszai/magyarázatai, melyek első hallásra köszönő viszonyban sincsenek a neki feltett kérdésekkel, vagy az aktuális helyzettel, de ennek ellenére mégis megállásra késztetnek, s időnként alaposan felborzolják azokat a bizonyos szőrszálakat az ember gerincén.

Errki nem csak belsőleg, hanem megjelenését tekintve is fura, első pillantásra megerősít minden előítéletet, amit a bolondokkal kapcsolatban elképzel az ember – egyszóval nem csoda, ha nem találja helyét a világban.
 
A két-három cselekményszál pont olyan tempóban váltogatja egymást, hogy mindig megmarad a bizonytalanság az adott helyzettel (no meg persze a gyilkos kilétével) kapcsolatban, s ez az állandósult feszültség rendre továbblapozásra késztet.
 
Az északi krimikre jellemző jellemábrázolás ezúttal sem marad el, valamint a korábban megismert nyomozók magánélete is gyakran szóba kerül, de most valahogy ők is zaklatottabbak.
Mondjuk ez bizonyos fokig érthető, hiszen például a címszereplő Sejer hosszú évek özvegysége után találkozik egy nővel, akinek már a látásába is beleborzong, s nem csoda, ha ezért kuszák a gondolatai – akárcsak Errkinek.
 
Fossum jól ír, bár zavarbaejtően szabadon bánik a történettel, mivel ugyan minden fontosabb kérdésre megkapjuk a választ, mégis olyan érzésünk van, hogy valamiről lemaradtunk, vagy ami még idegesítőbb, bizonyos események nélkülünk történnek meg.

Az egész olyan, mint amikor a nyitott ajtó mögött állva hallgatjuk a szomszédok beszélgetését, de amikor éppen nekilátnak, hogy megosszák egymással véleményüket rólunk, mellékesen bekapcsolják a tévét, s mi lemaradunk a legjobb részről. Na majd legközelebb...

Részlet a regényből