Főkép

1.
 
Első nap, 2009. április 21., kedd
 
ÁTHASÍTANI A TÉRIDŐT…
A CERN nagy hadronütköztetőjének vezérlésére szolgáló épület nemrég készült el – 2004-ben adtak rá engedélyt, és 2006-ban adták át. A falak között található fedetlen udvart nem is lehetett másnak nevezni, csak magnak. Az irodákat úgy tervezték, hogy ablakaik vagy a magra, vagy kifelé, a CERN hatalmas területére nézzenek. A magot körülvevő négyszögnek két emelete, a központi felvonónak viszont négy megállója volt: a két föld feletti szint, az alagsor, benne a kazánházzal és a raktárakkal, valamint a mínusz száz méteren lévő szint, amely a részecskegyorsító alagútjának huszonhét kilométeres külső kerületén végigvezető egysínű vasút beszállóterére nyílt. Az alagút parasztok földjei, a genfi reptér pereme és a Jura-hegység lába alatt húzódott végig.
A vezérlő központi folyosójának déli falát tizenkilenc szakaszra osztották, mindegyiket a CERN egyik tagállamából származó művész mozaikképe borította. A görögországi Démokritoszt és az atomelmélet létrejöttét ábrázolta, a németeké Einstein életét mutatta be, míg a dániai Niels Bohrét. Persze voltak olyan mozaikok is, amelyeknek nem a fizika volt a témájuk: a francián Párizs kontúrvonala volt látható, míg az olaszon egy szőlőhegy: az egyes fürtöket csiszolt ametisztek ezrei jelképezték.
Maga a hadronütköztető – vagy ahogy angol neve után emlegették, az LHC – tényleges vezérlőterme egy tökéletes négyzet, két oldalán, pontosan középen széles csúszóajtót helyeztek el. Két emelet magas volt, a felső felét üvegfal alkotta, hogy látogatók csoportjai beleshessenek az itt zajló ténykedésbe – a CERN háromórás idegenvezetős látogatást kínált minden hétfőn és szombaton, reggel kilenckor és délután kettőkor. Az ablakok alatt a tizenkilenc tagállam zászlaja lógott a falnak simulva – minden oldalra öt-öt jutott belőlük. A huszadik helyet az Európai Unió kék és arany lobogója foglalta el.
Odabenn tucatjával álltak a különféle műszeres pultok. Az egyik a részecske-belövellők működtetését szolgálta: ez irányította a kísérletek kezdetét. A szomszédjában volt egy másik, a felszíne ferde és tíz képernyőt építettek bele, amelyeken az ALICE és a CMS-detektorok*, a nagy hadronütközéses kísérletek során létrejövő részecskéket megfigyelő és azonosítani próbáló roppant méretű, föld alá épített rendszerek eredményei futnak majd. A harmadik pult monitorai a részecskegyorsító szelíd ívben kanyarodó föld alatti alagútjának néhány szakaszát mutatták az egysínű vasút mennyezeten függő I-profilú pályájával.
Lloyd Simcoe, a kanadai származású kutató a belövellés irányítórendszere előtt ült. A negyvenöt éves férfi magas volt, arca borotvált, a szeme barna, kefehaja pedig olyan sötét barna, hogy akár feketének is lehetett volna nevezni… kivéve a halántékánál, ahol már közel minden második szál őszre fordult.
A részecskekutatók nem éppen a ruházkodás terén mutatott kiválóságukról voltak híresek, és egészen a legutóbbi néhány hónapig Lloydnál sem állt másként a helyzet. Azonban akkor belement, hogy az egész ruhatárát az üdvhadsereg genfi kirendeltségének adományozza és hagyja, hogy a menyasszonya teljesen új ruhákat válasszon neki. Az igazat megvallva kissé csiricsárénak találta ezeket, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy még sohasem nézett ki ennyire divatosan. Ma bézs színű ing volt rajta korallvörös zakóval, barna nadrágjának zsebeit egyszerű kivágások helyett a lábra varrt szövetnégyszögek jelezték, és az egészhez – a divat hagyománya előtti tisztelgésként – olasz bőrcipőt húzott. Használt még néhány általánosan státusszimbólumnak tartott kiegészítőt is, amelyek történetesen kis helyi színezetet adtak megjelenésének: egy Mont Blanc töltőtollat tartott zakója belső zsebében, kezén pedig svájci számlapos aranyóra volt.
Jobbján, a detektorpult mellett, ott ült maga az átalakulás irányítója, a menyasszonya, Micsikó Komura mérnöknő. Harmincöt évével egy tízessel volt fiatalabb Lloydnál – kicsiny, fitos orra mellett fényes fekete haja volt legfeltűnőbb jellegzetessége, amelyet most a jelenleg divatos apródfrizurában viselt.
Mögötte Theó Prokópidisz, Lloyd kutatótársa állt. A huszonhét éves Theó tizennyolc évvel volt fiatalabb nála – nem egy mókamester hasonlította a visszafogott, középkorú Lloydot és heves görög munkatársát Crick és Watson csapatához. Theónak vastag szálú, göndör fekete haja, szürke szeme és feltűnő, előreugró állkapcsa volt. Szinte mindig piros farmert hordott – Lloydnak nem tetszett, azonban harminc alatt immár nem akadt olyan ember, aki kék farmert viselt volna –, hozzá a világ különféle tájairól származó rajzfilmfigurák valamelyikét ábrázoló pólók végtelen sorának valamelyik darabjával: ma a köztiszteletben álló Csőrike volt rajta. A többi pultnál tucatnyi másik tudós és mérnök foglalt helyet.
A kocka felemelése…
A légkondicionálás halk zúgásán és a felszereléshez tartozó ventillátorok finom suhogásán kívül teljes csend uralkodott a vezérlőhelyiségben. A kísérlet előkészületeivel töltött hosszú nap után mindenki ideges volt és feszült. Lloyd körbepillantott a szobában, és nagyot sóhajtott. Vérnyomása az egekben, úgy érezte, lepkék keringenek a hasában.
A falon számlapos óra mérte az időt, a pultján digitális. Mind a kettő gyors ütemben közeledett a 17.00-hoz… Hiába töltött el már két évet Európában, Lloyd még mindig délután öt óraként gondolt rá.
Ő volt az ALICE (A Large Ion Collider Experiment)-detektort* használó, közel ezer fizikus közreműködésével létrejött csapat vezetője. Theóval majd két éven át tervezték a mai részecskeütköztetést… Két év egy olyan munkára, amely akár két emberöltőt is igénybe vehetett volna. A most létrehozni kívánt energiaszint utoljára a Nagy Bumm utáni első nanoszekundum idején létezett, amikor a világegyetem hőmérséklete 10 000 000 000 000 000 fok volt. A folyamat során reményük szerint érzékelik majd a részecskefizika Szent Grálját, a régóta keresett Higgs-bozont, a részecskét, amelynek kölcsönhatásai tömeggel látták el a többi részecskét. Ha a kísérlet sikerrel jár, megszerzik a Higgset, és felfedezőinek minden bizonnyal odaítélik a Nobel-díjat is.
Az egész kísérlet automatizáltan, gondos időzítéssel zajlott. Nem volt semmiféle kapcsoló, amit el kell fordítani, semmiféle rúgós fedőlemez alá rejtett indítógomb. Igaz, hogy a kísérlet lényegi egységeit Lloyd dolgozta ki és Theó programozta, azonban most már minden a számítógép irányítása alatt állt.
Amikor a kvarcóra 16:59:55-höz ért, Lloyd hangos visszaszámlálásba kezdett.
– Öt.
Micsikóra pillantott.
– Négy.
Biztatóan mosolygott vissza rá. Te jó ég, mennyire szereti ezt a nőt…
– Három.
Tekintete most az ifjú Theóra, a csodagyerekre vándorolt – egykor maga Lloyd is szeretett volna ilyesféle ifjú tehetség lenni, de sohasem volt ez.
– Kettő.
A pimasz Theó hüvelykujját magasba emelve bíztatta.
– Egy.
„Kérlek, Istenem…” – gondolta Lloyd. „Kérlek”.
– Zéró.
És akkor…
 
 
 
És akkor egyszerre minden megváltozott.
A világítás azonnal megváltozott… a vezérlőhelyiség félhomályát ablakon beszüremlő napfény váltotta fel. Azonban nem kellett alkalmazkodni, nem okozott semmiféle kényelmetlenséget… és nem is érezte azt, hogy a pupillája összehúzódna. Mintha már hozzászokott volna az erősebb fényhez.
Ugyanakkor a szeme nem engedelmeskedett. Szeretett volna körülnézni, látni, mi folyik, azonban úgy mozgott, mintha önálló akarattal rendelkezne.
Ágyban hevert… méghozzá meztelenül. Érezte a bőrén végigsikló vászonágyneműt, ahogy fél könyökre támaszkodott. Mozdulata közben manzárdablakokat pillantott meg: úgy tűnt, valamiféle vidéki ház emeletéről nyílnak. Fákat látott és…
Nem, az nem lehet. A levelek megváltoztak, olyanok voltak, akár a fagyott lángnyelvek. Csakhogy ma április 21-e volt… tavasz és nem ősz.
Szeme előtt tovább mozgott a kép, és egyszerre ráébredt, méghozzá az ilyenkor szokott összerezzenés nélkül, hogy nincs egyedül. Pedig közben úgy érezte, mintha összerezzenne.
A másik egy nő volt, csakhogy…
Mi az ördög folyik itt?
A nő öreg volt, ráncos, a bőre áttetsző, a haja fehér pókháló. Az egykor arcát feszesítő kollagén bőrlebenyekben ült ki szája sarkába – most mosolyra húzódott ez a száj, a nevetőráncok elvesztek a végleges redők között.
Lloyd megpróbált arrébb gördülni, távolabb kerülni a banyától, azonban a teste nem volt hajlandó együttműködni vele.
Az ég szerelmére, mi zajlik itt?
Tavasz volt és nem ősz.
Hacsak…
Hacsak nem tartózkodott éppen a déli féltekén. Valamiképpen átkerült Svájcból Ausztráliába…
Csakhogy az nem lehet. Az ablakban juhar- és nyárfákat látott – ez biztosan Észak-Amerika vagy Európa.
Kinyúlt. A nő tengerészkék ruhát viselt. Csakhogy ez nem pizsamafelső: legombolható vállpántja és számos zsebe volt… Erős vászonból készült túraviselet, olyasféle, amilyent L. L. Beantől vagy Tilleytől vásárolhat az ember, olyasféle, amilyent egy gyakorlatias gondolkodású nő viselhet kertészkedéshez. Lloyd érezte, ahogy ujjai végigsimítanak a szöveten, megtapasztalta puhaságát, rugalmasságát. És akkor…
És akkor rátaláltak a gombra: kemény, műanyag, testmeleg, áttetsző, akár a bőre. Tétovázás nélkül megragadták, kihúzták és áttolták a gomblyuk varrott szegélyén. Mielőtt a ruhadarab kitárulhatott volna, Lloyd tekintete, még mindig a saját akaratából, ismét az idős nő arcára emelkedett és fakókék szemébe nézett: íriszét szaggatott fehér körök udvarai vették körül.
Érezte, arcán megfeszül a bőr, ahogy elmosolyodik. Tenyere becsusszant a nő felsőjébe, rátalált a mellére. Ismét csak visszaborzadt, visszarántotta volna a kezét. A mell puha volt és fonnyadt, lógott rajta a bőr… romlott gyümölcs. Az ujjak közeledtek egymáshoz, követték a mell körvonalát és ráleltek a bimbóra.
Nyomást érzett lenn. Egy szörnyűséges pillanatig azt gondolta, merevedése támadt, de nem ez volt a helyzet. Helyette egyszerre úgy érezte, tele van a hólyagja – vizelnie kellett. Kihúzta a kezét és látta, ahogy az idős nő szemöldöke kérdőn felemelkedik. A válla felemelkedett és lesüllyedt: megvonta. A nő rámosolygott: kedves volt a mosolya, megértő, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, mintha kezdetben gyakorta szabadkoznia kellene. A foga enyhén sárga – egyszerűen csak a kortól –, különben viszont remek állapotban volt.
Végül a teste is azt tette, amit ő mindvégig szeretett volna: arrébb gördült és elfordult a nőtől. Mozdulat közben szúró fájdalom hasított a térdébe. Kellemetlen volt, azonban úgy tett, mint aki nem vesz tudomást róla. Lábát lelendítette az ágyról, talpa puhán csattant a hűvös keményfa padlón. Felkelvén többet is látott az ablakon kívüli világból. Vagy késő délelőtt volt, vagy késő délután, az egyik fa éles körvonalú árnyéka rávetült a másikra. Az egyik ágon egy madár gubbasztott: a hálószobában támadt váratlan mozgás megriasztotta, és szárnyra kapott. Vörösbegy volt… a nagy testű észak-amerikai rigóféle, nem a kis óvilági szárnyas: ez egyértelműen az Egyesült Államok, esetleg Kanada. Ami azt illeti, erősen emlékeztetett New Englandre… Lloyd imádta az ősz színeit New Englandben.
Azon kapta magát, hogy lassan mozog, kis híján csoszog a padlón. Most ébredt rá, hogy ez a szoba nem egy házban, hanem egy kunyhóban van: a berendezés a hétvégi házak megszokott zagyvaléka volt. Az éjjeliszekrény… pozdorjából készült, furnérlemezzel borított, műkoptatott felszínű, alacsony bútordarab: ezt legalább megismerte. Még főiskolai diákként vette és Illionis-ban, a házban végül a vendégszobában talált neki helyet. De mit keresett itt, ezen az ismeretlen helyen?
Ment tovább. A jobb térde minden egyes lépésnél gyötörte – eltöprengett rajta, mi lehet vele a baj. A falon tükör lógott: kerete átlátszó lakkal kezelt csomós fenyődeszkából készült. Persze ütötte az éjjeliszekrény sötétebb „fáját”, de…
„Jézusom.”
Krisztus az égben!
Elhaladtában szeme saját akaratából pillantott a tükörbe és meglátta önmagát…
Egy fél másodpercig azt hitte, az apja az.
Csakhogy ő volt. A fején megmaradt kevés haj teljesen ősz volt – a mellkasán lévő szőrszálak fehérek. Bőre lötyögött és ráncok szabdalták, görnyedten járt.
Talán a sugárzás az oka? Talán a kísérlet során sugárfertőzés érte? Talán…
Nem. Nem erről volt szó. Érezte a csontjaiban… a reumás csontjaiban. Nem erről volt szó.
Lloyd öreg volt.
Mintha húsz évet vagy még többet öregedett volna…
Két évtized oda az életéből, kitörlődött az emlékeiből.
Ordítani akart, kiáltozni, tiltakozni az igazságtalanság, a veszteség miatt, magyarázatot követelni a világtól…
Csakhogy ezek egyike sem állt módjában: semmit sem irányított. Teste folytatta lassú, fájdalmas totyogását a mellékhelyiség felé.
Amikor megfordult, hogy kinyissa az ajtaját, visszanézett az ágyban lévő öregasszonyra: most az oldalán hevert, kezével támasztotta a fejét, a mosolya huncut, csábító. A szemével még mindig nem volt semmi baj: észrevette bal kezének gyűrűsujján az arany csillanását. Épp elég nagy gond volt, hogy egy öreg nővel fekszik össze, de hogy egy férjezett öregasszonnyal…
A dísztelen faajtó résnyire nyitva volt, ő pedig belökte és a szeme sarkából észrevette a saját bal kezén díszelgő hasonló karikagyűrűt.
Akkor értette meg. Ez a banya, ez az idegen, ez a nő, akit eddig még nem látott, és aki egyáltalán nem hasonlított imádott Micsikójához, ez a nő volt a felesége.
Lloyd vissza akart nézni rá, megpróbálni elképzelni, milyen lehetett évtizedekkel fiatalabban, helyreállítani egykori szépségét, azonban…
Azonban folytatta útját a mellékhelyiségbe, félig elfordult, hogy szemben álljon a csészével, lehajolt, hogy felemelje a deszkát, és…
 
 
 
… és egyszerre, elképesztő módon, de szerencsére és alig hihetően Lloyd Simcoe ismét a CERN-ben, a hadronütköztető vezérlőjében találta magát. Valamilyen oknál fogva félig lecsúszott műanyag támlájú székéről. Kihúzta magát, és megigazította az ingét.
Micsoda hihetetlen hallucináció volt ez! Persze most aztán lehet fizetni – ez a hely elméletben teljes védettséget nyújt a benne tartózkodóknak: százméternyi föld van köztük és a gyűrű között. Viszont hallott már olyasmiről, hogy a nagy energiájú kisülések hallucinációkat idéznek elő – nyilvánvalóan itt is ez történt.
Kellett egy másodperc, hogy ismét megtalálja a helyét. Nem volt semmiféle átmenet itt és ott között, semmiféle villanás, egyensúlyvesztés, még a füle sem pattogott. Az egyik pillanatban még a CERN-ben volt, a következőben aztán már valahol máshol… Mennyi lehetett?… Úgy két perc. Most pedig ugyanolyan zökkenőmentesen, mint az első alkalommal, visszakerült a vezérlőbe.
Nyilvánvalóan el sem hagyta. Nyilvánvalóan káprázat volt az egész.
Körülnézett, megpróbálta a többiek arckifejezéséből kitalálni, mi zajlik bennük. Micsikó döbbentnek látszott. Talán a hallucinációja közben épp őt figyelte? Mit művelhetett közben? Vergődött, mintha epilepsziás rohama lenne? A levegőbe nyúlt, mintha valamiféle láthatatlan mellet cirógatna? Vagy egyszerűen csak eszméletét vesztve a székébe rogyott? Ha ez utóbbi történt, akkor nem túl sokáig lehetett ilyen állapotban – meg sem közelíthette a Lloyd érzékei szerint eltelt két percet –, máskülönben Micsikó és a többiek most fölé hajolva tapogatnák a nyakát, a pulzusát keresve, miközben igyekeznének meglazítani a gallérját. A falon lévő órára pillantott: tényleg két perccel múlt délután öt.
Aztán Theó Prokópidisz felé fordult. Ő visszafogottabbnak tűnt a menyasszonyánál, ugyanakkor éppoly bizalmatlanul méregette a többieket, mint Lloyd: egyesével szemügyre vette a helyiségben tartózkodókat, és amint az illető visszanézett rá, már tovább is vándorolt a tekintete.
Lloyd kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, noha nem tudta, mit kellene. Azonban a legközelebbi nyitott ajtó felől felhangzó nyöszörgés hallatán gyorsan becsukta. Egyértelmű volt, hogy Micsikó is hallotta: egyszerre álltak fel a helyükről. A nő közelebb volt az ajtónyíláshoz, így mire ő is odaért, Micsikó már a folyosón állt.
– Te jó ég! – kiáltott fel. – Jól vagy?
Az egyik műszaki szakember – Svennek hívták – próbált valahogy talpra kecmeregni. Jobb kezét erősen vérző orrához emelte. Lloyd visszasietett a vezérlőbe, lecsatolta az elsősegélydobozt a falon lévő helyéről, és szaladt vele a folyosóra. Felpattintotta a fehér műanyag fedelet, és nekilátott kibontani egy tekercs kötszert.
Sven norvégul kezdett beszélni, de egy pillanat múlva elhallgatott és franciául folytatta.
– Va… valószínűleg elájultam.
A folyosót kőlap-burkolat borította – látta az elkenődött bíborszín foltot, ahol Sven arca a padlónak csapódott. Átadta neki a kötszert: Sven köszönetképpen biccentett, összemarkolta és az orrához nyomta.
– Micsoda helyzet! – mondta. – Mintha csak elaludtam volna járás közben. – Kurtán felkacagott. – Még álmodtam is.
Lloyd érezte, ahogy szemöldöke megrebben.
– Álmodtál? – kérdezett vissza szintén franciául.
– Soha ilyen élénk álmot nem láttam még. Genfben voltam… a Le Rozzelben. – Lloyd jól ismerte a helyet: breton stílusú cręperie volt a Grand Rue-n. – De mintha valami sci-fiben lettem volna. Autók lebegtek el mellettem és nem is értek közben a földhöz, és…
– Igen, igen! – szólalt meg egy női hang, bár nem Svennek szánta. – Ugyanez történt velem is!
Lloyd visszament a félhomályos helyiségbe.
– Mi történt, Antonia?
A túlsúlyos olasz nő két másik jelen lévővel beszélgetett éppen, most azonban felé fordult.
– Olyan volt, mintha hirtelen valahol teljesen máshol lennék. Parry azt mondta, vele is pontosan ugyanez történt.
Micsikó és Sven az ajtónyílásban álltak, közvetlenül Lloyd mögött.
– Velem is – szólalt meg a menyasszonya, hallhatóan megkönnyebbülve, hogy nincs egyedül ezzel az élménnyel.
Az Antonia mellett álló Theónak ráncba szaladt a homloka. Lloyd észrevette.
– Theó? És te?
– Semmi.
– Semmi?
A görög a fejét ingatta.
– Mindnyájan elájulhattunk – így Lloyd.
– Én biztosan – mondta Sven. Levette arcáról a gézt, majd ismét megérintette vele az orrát, hogy kiderítse, elállt-e már a vérzés. Még nem.
– Mennyi ideig voltunk eszméletlenek? – kérdezte Micsikó.
– És… Jézusom!… Mi van a kísérlettel? – nézett fel a vőlegénye. Odarohant az ALICE megfigyelőberendezéséhez, és leütött néhány billentyűt.
– Semmi – mondta. – A rossebbe!
Micsikó csalódottan fújtatott.
– Működnie kellett volna – csapott tenyérrel a pultra Lloyd. – El kellett volna kapnunk a Higgset.
– Valami történt, ez kétségtelen – válaszolta a japán nő. – Theó, a mi… látomásunk alatt nem láttál semmit?
A fiatalember a fejét rázta.
– Egyáltalán semmit. Azt hiszem… Azt hiszem, én is elveszítettem az eszméletemet. Csak nálam nem volt semmi. Figyeltem, ahogy Lloyd visszaszámolt, hogy „öt, négy, három, kettő, egy, zéró”. Aztán olyan volt, mint egy vágás, értitek, mint egy filmben. Lloyd egyszerre lecsúszott a székén.
– Láttad, ahogy lecsúszom?
– Nem, egyáltalán nem. Ahogy mondtam: az egyik pillanatban még rendesen ültél benne, a következőben már félig lecsúszva hevertél rajta, és közben nem volt semmiféle átmenet. Szerintem… tényleg elájultam. Amint észrevettem, hogy lecsúsztál a székről, már azon voltál, hogy visszaülj, és…
Szirénavijjogás hasított a levegőbe: valamiféle riadókocsi érkezett. Lloyd sietett kifelé a vezérlőből, nyomában a többiek. A folyosó túloldalán lévő helyiségben volt ablak. Micsikó ért oda elsőnek és már húzta fel a lécredőnyt: betűzött a késő délutáni napfénye. A jármű a CERN tűzoltóautója volt; három ilyen állomásozik itt. Száguldva vágott át az intézet területén a központi igazgatóság felé.
Sven orrvérzése láthatóan elállt: a véres gézcsomót most a törzse mellett tartotta, a kezében.
– Lehet, hogy valaki más is elesett? – töprengett hangosan.
Lloyd rápillantott.
– Nemcsak tüzekhez, elsősegélynél is a tűzoltóautók jönnek – magyarázta a norvég.
Micsikó ébredt rá elsőnek, mennyire súlyos dologról beszél Sven.
– Nézzük végig az összes szobát, hogy mindenki rendben van-e!
Vőlegénye bólintott és visszafordult a folyosóra.
– Antonia, te nézd meg a vezérlőben lévőket! Micsikó, Jake-kel és Svennel menjetek végig arra! Theóval végignézzük ezt a részt. – Megszólalt a lelkiismerete, amiért elküldte Micsikót, de szüksége volt egy percre, hogy helyére tegye magában, amit látott, amit átélt.
Az első helyiségben, ahová benyitottak, egy nő hevert a padlón – Lloydnak nem jutott eszébe a neve, csak az, hogy a sajtóosztályon dolgozott. Az előtte lévő lapképernyős számítógép-monitoron a Linux 2009 jól ismert háromdimenziós asztali gépe látszott. Még mindig eszméletlen volt: a homlokán lévő nagy kiterjedésű véraláfutás elárulta, hogy előrevágódott, beverte a fejét asztala vaskos fémperemébe és így ájult el. Lloyd azt tette, amit számtalan filmben látott már: a nő balját a jobb kezébe fogta, méghozzá úgy, hogy a kézháta nézzen felfelé, majd a másik kezével finoman paskolni kezdte, miközben szólongatta, térjen magához.
Végül aztán így is lett.
– Dr. Simcoe? – pillantott Lloydra. – Mi történt?
– Nem tudom.
– Volt egy… egy álmom. Egy galériában voltam éppen és az egyik festményt néztem.
– Jól van?
– Ne… Nem tudom. Fáj a fejem.
– Lehet, hogy agyrázkódása van. El kellene mennie az üzemorvoshoz.
– Mi ez a nagy szirénázás?
– Tűzoltók – pillanatnyi csend. – Nézze, most mennem kell. Lehet, hogy mások is megsérültek.
A nő bólintott.
– Jól vagyok.
Theó közben ment tovább a folyosón. Lloyd kilépett és utánaeredt. Elhagyta Theót, aki egy másik rosszul lett emberrel foglalkozott. A folyosó jobbra fordult – Lloyd végigment ezen a szakaszon is. Egy iroda ajtajához ért, ami hangtalanul kitárult, ahogy odaért, ám a bentieknek láthatóan nem volt semmi bajuk, izgatottan mesélték egymásnak a látomásukat. Hárman tartózkodtak a helyiségben: két nő és egy férfi. Az egyik nő észrevette.
– Lloyd, mi történt? – kérdezte franciául.
– Még nem tudom – felelte ugyanazon a nyelven. – Mindenki jól van?
– Kutya bajunk.
– Elnézést, de meghallottam, miről beszéltek – kezdte Lloyd. – Nektek hármatoknak is látomásotok volt?
Mindenki bólogatott.
– Valóságosnak és életszerűnek tűnt?
A másik nő, aki eddig még nem szólalt meg, most a férfira mutatott.
– Raoulnak nem. Neki valamiféle pszichedelikus élménye volt. – Úgy mondta, mintha Raoul életmódja alapján nem is lehetett volna mást várni tőle.
– Nem mondanám pszichedelikusnak. – A férfi úgy hangzott, mint aki védelmezni kénytelen magát. Szőke haja hosszú volt és láthatóan frissen mosott, vastag lófarokban hordta. – Az viszont biztos, hogy nem volt valóságos. Tudjátok, ott volt ez a fickó a három fejével…
Lloyd biccentett és elraktározta ezt az információt is.
– Ha mindnyájan jól vagytok, akkor gyertek és csatlakozzatok hozzánk… Néhányan csúnyán elestek, amikor ez az akármi történt. Meg kell találnunk azokat, akik megsérültek.
– Miért nem szólsz bele a házon belüli rádiós rendszerbe, hogy mindenki, aki tud, gyülekezzen az előtérben? – kérdezte Raoul. – Akkor tartanánk egy névsorolvasást, és kiderülne, ki hiányzik.
Lloyd belátta, hogy ez igencsak ésszerűnek hangzik.
– Ti folytassátok a keresést: elképzelhető, hogy néhány embert azonnal el kell látni. Én felmegyek az irodába. – Kiment a szobából, a többiek pedig felkeltek és követték a folyosóra. Az irodához vezető legrövidebb utat választotta, útközben elszaladt a különféle mozaikképek előtt. Megérkezvén azt látta, hogy a személyzet egy része egyik társukkal foglalkozik, aki zuhanás közben eltörhette a karját. Egy másik megégett, amikor előrebukva beleesett a saját forró kávéjába.
– Dr. Simcoe, mi történt? – kérdezte egy férfi.
Lloydnak kezdett elege lenni a kérdésből.
– Nem tudom. Tudja működtetni az interkomot?
A másik csak nézett rá – úgy tűnt, nem értette az amerikai szlenget.
– Az interkomot. A belső rádiót.
A férfi továbbra is értetlenül nézett rá.
– A hangosbeszélőt!
– Ja, persze – A német akcentus ropogtatta az angol szavakat. – Itt van. – Odavezette Lloydot az egyik kapcsolópulthoz, és bekapcsolt néhányat közülük, ő pedig felvette a vékony műanyag botot, tetején a mikrofonnal.
– Itt Lloyd Simcoe beszél. – A folyosó sarkában lévő hangszóróból visszahallotta a saját hangját, azonban a rendszerbe beépített szűrők nem engedték, hogy gerjedni kezdjen.
– Nyilvánvalóan történt valami. Jó néhányan megsérültek. Aki járóképes… – Itt elhallgatott. Az itt dolgozók nagy részének tanult nyelv volt az angol. – Aki tud járni, és a körülötte lévők is tudnak járni, vagy legalábbis magukra lehet hagyni őket, azt kérem, jöjjön azonnal az előcsarnokba! Elképzelhető, hogy valaki nehezen hozzáférhető helyre zuhant: ki kell derítenünk, hiányzik-e valaki. – Visszaadta a mikrofont a férfinak. – El tudja ismételni a lényegét németül és franciául?
– Jawohl. – A férfi fejben máris fordított. Beszélni kezdett a mikrofonba. Lloyd otthagyta a pultot, és kitessékelte az irodából azokat, akik nem sérültek meg. Az előcsarnokot hosszú sárgaréz tábla díszítette: az LHC vezérlőközpontjának építési területén állt korábbi épületek egyikéből mentették meg. A CERN betűszó eredetét jelző intézménynév állt rajta: Conseil Européene pour la Recherche Nucléaire. Mostanra önálló kifejezés lett az eredeti rövidítésből, azonban itt tisztelegtek a történeti előzmények előtt.
Az előtérben jórészt fehérek voltak, köztük elszórtan néhány… Lloyd magára szólt, hogy az Egyesült Államokban élő feketék között manapság dívó „melano-amerikai” kifejezéssel hivatkozzon rájuk. Habár ott, Peter Carter, a Stanfordról jött, a feketék nagy része egyenesen Afrikából származott. Volt itt még jó néhány ázsiai is, közöttük például Micsikó, aki a bejelentés nyomán kijött az előcsarnokba. Lloyd odament hozzá és megölelte. Hála Istennek legalább neki nem esett baja.
– Van súlyos sérült? – kérdezte menyasszonyát.
– Egy-két horzsolás és még egy vérző orr, de semmi komoly. Nálad?
Lloyd körülnézett, úgy kereste a nőt, aki beverte a fejét. Még nem került elő.
– Talán egy agyrázkódás, egy törött kéz és valaki megégette magát. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ki kellene hívnunk a mentősöket… kórházba vinni a sérülteket.
– Majd én elintézem – mondta Micsikó. Bement az irodába.
Az előcsarnokban egyre többen lettek: mostanra közel kétszáz fő gyűlt össze.
– Emberek! – kiáltotta Lloyd. – Figyeljetek ide! Votre attention s’il vous plaît! – Megvárta, amíg mindenki felé fordult. – Nézzetek körül, és keressétek meg a munkatársaitokat, a szomszédos irodában dolgozókat és a laborszemélyzetet! Ha van olyan, akivel találkoztatok ma és nincs itt, szóljatok nekem! És ha van itt olyan, akinek azonnali orvosi segítségre van szüksége, arról is nekem szóljatok! Hívtunk már néhány mentőt.
Ahogy ezt mondta, előbukkant a menyasszonya. Még a szokottnál is sápadtabb volt, remegett a hangja, amikor megszólalt:
– Nem jön egyetlen mentőkocsi se. Legalábbis most nem. A központos azt mondta, minden egység Genfben dolgozik. Úgy néz ki, az utakon az összes sofőr elájult. Még csak megbecsülni sem tudják, hányan haltak meg.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.