Főkép A Sandman képregénysorozat első kötetéről (Prelűdök és noktürnök) még azt írtuk, hogy az író Neil Gaiman és illusztrátor társai akkor még útjukat keresték, még előttük sem volt világos, mi lesz ebből az egészből.
A babaház című második kötetnél már nyoma sincs bizonytalanságnak, Gaiman biztos kézzel vezeti, vagy inkább szövi a történet ezernyi különféle szálát.
 
Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy a Sandman csak entellektüeleknek szól, akik szellemi orgazmusok sorozataként élik meg, hogy és ahogy Gaiman és a rajzolók annyi különféle stílust, műfajt, motívumot, szimbólumot, utalást kevernek össze egy lenyűgöző, varázslatos erejű külön világot alkotva.
Nyilván ezektől is olyan jó a Sandman, ezektől is lett kultikus képregény.

Ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden kötet minden fejezete önállóan is megállja a helyét.
Itt a prológusként szolgáló „Mesék a homokban” egy afrikai legenda; az „Egyszer fenn, egyszer lenn” egy zseniális külön történet egy férfiról, aki alkut kötött az Álmok urával, Morpheusszal, minek folytán minden évszázadban egy megadott napon és helyen újra találkoznak, és emberünk elmondja, mi történt vele az eltelt időben; a sorozatfüggők (valójában sorozatgyilkosok) konferenciájáról szóló „A gyűjtők” pedig saját jogán is az egyik legbetegebb, legsúlyosabb sztori, amit Gaimantől valaha olvastam, pedig ezt a címet már az első kötetben kiosztottam az egyik fejezetnek…
 
Igen, de az is tény, hogy igazán úgy lehet élvezni a Sandmant, ha minden részletre odafigyelve, elejétől végéig olvassuk. Ez a kötet amúgy is összefüggő fejezetek füzére abból a szempontból, hogy egyik központi szereplője Rosie Walker.

A lány az első részben megismert egyik mellékszereplő unokája, és, bár erről mit sem tud, egy két lábon járó álomörvény, akit a 70 évnyi rabságból kiszabadult Morpheusznak mindenképp meg kell állítania, ugyanis létével az Álombirodalmat, s vele az egész világot veszélyezteti.
Csakhogy Rosie nem gonosz, nem negatív szereplő, nem akar ő senkinek sem ártani…
 
A Sandmanben semmi nem véletlen. Minden szereplőnek, minden mondatnak fontos szerep juthat, sokkal korábbi eseményekre későbbi történések vetnek új fényt vagy adnak magyarázatot – s nem csak a képregényben zajló dolgokra, hiszen az „Egyszer fenn, egyszer lenn”-ből arra is van utalás, hogy Shakespeare honnan kapta tehetségét, meg amúgy is gyönyörűen ábrázolja az emberi történelem ívét (vagy ha úgy tetszik, azt, hogy milyen keveset változtunk az évszázadok alatt).

Teszi mindezt egyszerre szédítően és hanyag eleganciával, kifinomultan és gothic/punk-os lendülettel. Ettől is olyan élvezetes, mert sosem érzi azt az olvasó, hogy Gaiman fölös infokkal tömi a fejét, vagy túlzásba viszi a filozofálást, megmondást vagy moralizálást.
Itt a Clive Barker meg Stephen King szintjét elérő horrornak épp úgy helye van (és tényleg helye a csodás egészben, nem csak oda van cseszve), ahogy a tündérmesei vagy minden túlzás nélkül költői elemeknek.

Sok részlet alighanem csak tudat alatt hat, miközben a felszínen az olvasó tiszta erőből izgulhat, hogy Rosie megússza, vagy hogy Morpheusznak sikerüljön megfékeznie a távolléte alatt elkanászodott rémálmokat. És persze senki ne csodálkozzon, ha éjjel aztán az ő álmai is furcsábbak lesznek a szokásosnál…
 
Még ebben a részben is elég sok utalás van a DC Univerzum legkülönfélébb szereplőire és eseményeire. Ezekkel az átlag magyar olvasó nem igen tud mit kezdeni, hiszen töredéknek sem nevezhető, ami a töméntelen DC képregényből magyarul megjelent (bár a szerkesztő Bárány Ferenc által írt jegyzetek most is sokat segítenek).

Meg aztán nem ’89-et írunk, nem érzékelhetjük, hogy abban a korban mit is jelentett, mennyire forradalmi volt a Sandman. De ezeknél messze fontosabb, hogy mi mindent ad ma is az olvasónak, hogy mennyire ütős még most is.
 
Formailag, kivitelezés szempontjából is újító, kísérletező A babaház, sokkal inkább, mint az első kötet volt, szinte átérzi az ember azt az izgalmat, az ötleteknek azt a robbanás-szerű áradását, ahogy ez az egész megszülethetett.
Nem tudom, a Sandman óta volt-e olyan alkotás, amely a képregény, mint médium lehetőségeit ilyen szinten kihasználta és kitágította, s pláne úgy, hogy mind a szöveg, mind a kép, mind a történet és a beletett tartalom ennyire erőteljes lett volna.

Az az érzésem, hogy a Sandman a képregény egyik csúcsa, egy olyan irány, amerre már nem lehet tovább fejlődni, aminek a másolásával sem érdemes próbálkozni, annyira sajátos és tökéletes.
Persze, tudom, hogy akárcsak a film, a képregény is változik, a számítástechnika, az internet, a különféle mobiltechnológiák terén, illetve kapcsán biztosan várhatóak még óriási újítások, amik nem csak bővítik a képet, de a nyomtatott médiumra is visszahathatnak.

Akárhogy is, a Sandman megkerülhetetlen alkotás, nem csak a képregényen belül, s megkockáztatom, a pop-kultúrán túl is. Szépirodalmi, képzőművészeti értékei, forradalmi újításai ennél többre is méltóvá teszik. De ez valójában mellékes. Aki elolvassa és megszereti, nem ezek miatt fogja, hanem mert elvarázsolja.

Kapcsolódó írások:Tükörálarc (film)
Csillagpor (film)