Részlet Laurell K. Hamilton: Az éjfél simogatása című könyvéből

1. fejezet

Gyűlölöm a sajtóértekezleteket. Különösképp akkor, ha az igazság nagy részét el kell hallgatnom. A parancsot a Levegő és Sötétség Királynője adta ki, a faerie sötét udvarának uralkodója. Az Unseelie-vel nem tanácsos packázni, még akkor sem, ha a tündérhercegnőjük vagy. Andais Királynő unokahúga vagyok, de a családi kötelékünk soha nem volt hasznomra. A falként előttünk magasodó riporterekre néztem, és megpróbáltam mosolyogni, eltitkolni a gondolataimat.
A királynő még soha nem engedte be az Unseelie tündérdombjainak üregeibe ily sok képviselőjét az emberi tömegtájékoztatásnak. Ez a mi menedékünk, és e helyre a sajtót nem engeded be. De a tegnapi merényletkísérlet után a média jelenléte az otthonunkban még a kisebbik rossznak számít, azon elmélet alapján, hogy a tündérdombokon belül a mágiánk jobban meg tud védeni engem, mint tegnap a repülőtéren, ahol kis híján lelőttek.
Az udvar sajtófelelőse, Madeline Phelps már rá is mutatott az első riporterre, és felhangzott az első kérdés.
– Meredith Hercegnő, tegnap vér borította az arcát, de sebesülésének ma egyetlen látható nyoma a felkötött karja. Milyen sérülései voltak?
A bal karom zöld kendőben nyugodott, melynek színe majdnem tökéletesen illett a kosztümkabátomhoz. Vöröset és zöldet viseltem, a karácsony színeit. Vidámat, mert az év ezen szaka ilyennek számít. A fürtjeim vörösebbek, mint a blúzom. A hajam a legjellemzőbb Unseelie vonás rajtam, sidhe skarlátvörös, így a fekete áll inkább jól, nem az emberek arany vagy narancssárgás vöröse. A kabátka pedig az íriszem három karikájának zöldes színét emelte ki.
Az aranyszínű gyűrű néha úgy villant fel a vakuk fényében, mintha valódi fém lenne. A szemem a tiszta vérű Seelie sidhéké, az egyetlen, ami jelzi, hogy az anyám az arany fényű udvar teljes jogú tagja. Legalább is részben.
Nem ismertem a kérdést feltevő riportert. Számomra egy új arc, lehet, hogy csak tegnap kapta a megbízást. A merényletkísérlet miatt, ami a kamerák előtt folyt le, nos, emiatt vissza kellett utasítanunk számos tudósítót, mert egyszerűen nem volt elég hely számukra. Még ebben a nagy teremben sem. A sajtókonferenciák gyerekkorom óta életem részei. Eddig ez a legnagyobb, amelyen részt kell vennem, az apám megölése utánit is beleszámítva. Arra tanítottak, használjam a riporterek nevét, ha ismerem őket, de erre csak mosolyogni tudtam.
– A karomat csak megrándítottam. Nagyon nagy szerencsém volt.
Valójában a karom nem azon a gyilkossági kísérlet során sérült meg, amit a kamerák felvettek. Nem, ez a második során történt, vagy talán a harmadiknál? De ezek már a tündérdomboknál történtek, ahol elméletben biztonságban kellett volna lennem. A királynő és a testőreim csak azért gondolják úgy, hogy itt jobban meg tudnak védeni, mint az emberek világában, mert az ellenem és a királynő elleni támadások résztvevőit letartóztattuk vagy megöltük. Tegnap csaknem palotaforradalmat sikerült végrehajtaniuk, és a sajtónak sejtése sincs róla. A fey egyik ősi jelentése: rejtőzködő emberek. Rászolgáltunk.
– Meredith Hercegnő, a saját vére volt tegnap az arcán? – kérdezte egy nő, és őt már ismertem.
– Nem – feleltem, és őszintén mosolyogtam, nézve, miként nyúlik meg az arca, abban a hitben, hogy csupán egy egyszavas válaszra méltattam. – Nem, Shelia, nem az enyém volt.
– Hercegnő, kérdezhetnék még valamit? – mosolygott rám, szőkén, magasan, amilyen én soha nem leszek.
– Kérem, kérem – vetette közbe Madeline –, mindenkinek csak egy kérdés.
– Madeline, nem bánom – szóltam.
Sajtófelelősünk felém fordulva rám nézett, a derekán lévő gombot lenyomva elnémította a mikrofonját. Szándékát elértve letakartam az enyémet, és félrefordultam.
Madeline az asztal fölé hajolt. A szoknyája elég hosszú volt, hogy az alsóneműje ne villanjon ki az emelvény előtt álló riportereknek. Szegélyének hossza, ugyanúgy, mint a színe, megfelelt a legutolsó divatnak. Munkájának része, hogy tudja, mi a menő és mi nem. Ő a mi emberi képviselőnk, sokkal több eredménnyel, mint bármely, Washington által kijelölt nagykövet.
– Ha Shelia kiegészítheti a kérdését, akkor majd mindegyikük ez akarja. Ez mindenki dolgát megnehezíti, a tiédet, és az enyémet is.
Hát, valójában igaza van…
– Mondd meg nekik, hogy ez egy kivétel. Utána gyerünk tovább.
– Rendben – húzta fel egyik tökéletes ívű szemöldökét, majd benyomva mikrofonja gombját megfordult, és rájuk mosolygott. – A hercegnő megengedi, hogy Shelia még egyet kérdezzen, de utána az eredeti megállapodásnak megfelelően folytatjuk. Fejenként egy kérdés – mutatott Sheliára, és biccentett.
– Meredith Hercegnő, köszönöm, hogy megengedi.
– Nem tesz semmit.
– Ha tegnap nem az ön vére volt, akkor kié?
– Fagyé, a testőrömé.
A vakuk életre keltek, egy pillanatra megvakítottak, de a figyelem nem rám, hanem mögém irányult. A testőreim a fal mellett álltak, az emelvény két oldalán, az asztal mellett, és lent a földön. Öltözékük a legdivatosabbra tervezett öltönyöktől, a testpáncélon át, a gót stílus fekete ruhadarabjaiig terjedt. Az egyetlen közös bennük a fegyverzetük. Ezeket illetően tegnap még megpróbáltunk diszkrétek lenni. Ma lőfegyverek rejtőzködtek a zakók, kabátok alatt, de nyíltan is viselték, kardokat, késeket, fejszéket, még pajzsokat is. Mennyiségüket is megdupláztuk.
Hátrapillantottam Fagyra. A királynő megparancsolta, hogy a testőreim közül senkit ne részesítsek különleges bánásmódban. Még arra a részletre is ügyelt, hogy nehogy az egyikre hosszabban ránézzek, mint egy másikra. Elég különösnek találtam, de ő a királynő, és vele nem tanácsos vitatkozni. Ennek ellenére feléje fordultam; elvégre megmentette az életemet. Ez ne érdemelne meg egy pillantást? A királynőnek – nagynénémnek – is meg tudom magyarázni, hogy a sajtó nagyon különösnek tartaná, ha tettét nem méltányolnám. Mindazonáltal azért néztem rá, mert így akartam.
Fürtjei a karácsonyfák ezüstlamé színét idézi, fényes, fémes csillogású. Haja a bokájáig leomlik, mintha dísz lenne, de tudom, hogy puha és élő; óh, a testem körül oly meleg. Legfelső rétegét csontból faragott hajcsattal fogta össze, hogy ne lógjon az arcába, de szénszürke Armani zakója körül – amely tökéletesen simult széles vállára és atlétatermetére – így is ott kevergett, hullámzott. A zakót úgy szabták, hogy még elrejthesse a tokjába bújtatott pisztolyát és egy-két kést is, ugyanakkor a mindkét hónaljához felerősített pisztolytok és az a rövidebb kard is, amit szíjjal rögzített a combjához, szerintem már túlzás volt. A válla fölött, a fürtjei közül egy másik kard markolata kandikált ki. Öltözékén csak úgy hemzsegtek a kések, ráadásul ezekből Fagynál mindig van rejtett tartalék. Egy zakót nem lehet úgy megtervezni, hogy ekkora mennyiségű fegyverarzenált képes legyen elrejteni, miközben a formáját is tartani tudja. Be sem bírta gombolni a ruháját, és a pisztolyok, a kard, plusz egy kés megvillantak a vakuk fényében.
– Fagy! Fagy! – hallatszottak a kiáltások a teremben, miközben Madeline elfogadott egy kérdést. Ezt a férfit sem ismertem. Semmi sem vonzza jobban az újságírókat, mint egy merényletkísérlet híre.
– Fagy, mennyire súlyosan sérült meg?
Fagy körülbelül 185 centiméter magas, és miután ültömben a mikrofont hozzám igazították, eléggé le kellett hajolnia. Akármilyen fegyverrel a kezében kecsesnek látom, de ennyire előregörnyedve ügyetlennek látszik. Egy másodpercig még eltűnődhettem, hogy beszélt-e már valaha mikrofonba, amikor mély hangja felzendült.
– Nincs sebesülésem – egyenesedett fel, és láttam az arcán a megkönnyebbülést. Abban a hitben fordult el, hogy be fogják érni ennyivel.
– De nem az ön vére borította a hercegnőt?
Görcsösen szorította a gombot rövidebb kardjának a markolatán. Idegességét az jelzi, ha szükségtelenül tapogatja fegyvereit. Újra a mikrofon fölé hajolt, de most testével véletlenül megtaszította a sérült vállamat. Kétlem, hogy a tudósítók észrevettek volna egy ily kicsiny mozdulatot, de Fagy részéről több volt ez, mint ügyetlenség. Egyik tenyerével megtámaszkodott az asztal lapján. Téli égbolt szürkeségű szeme felém fordult, és hangtalanul kérdezte.
– Fájdalmat okoztam?
– Nem – leheltem feleletként.
Sóhajtott, és újra a mikrofon felé hajolt.
– Igen, az én vérem volt – és újra kiegyenesedett, mintha ezzel kielégítette volna a kíváncsiságukat. Jobban is tudhatta volna. Elég sok hasonló eseményen vett részt az évek során – mint a királynő egyik dekoratív izompacsirtája –, hogy tisztában legyen azzal, túlságosan visszafogott volt. De legalább nem próbált meg visszatérni mögém, a helyére.
Simon McCracken, egy riporter, akit végre ismertem, volt a következő. Évek óta tudósít a faerie udvartartásokról.
– Fagy, ha nem sérült meg, akkor honnan jött a vér, és miként került a hercegnőre? – érdeklődött. Ő aztán tudja, miként kell a megfelelő kérdést feltenni, hogy ne tudjunk kertelni. A sidhe nem hazudik. Kiszínezhetjük az igazságot vörösre, lilára és zöldre, meggyőzhetünk arról, hogy a fekete valójában fehér, de hazugságot a szánkon nem ejthetünk ki.
Fagy újfent előre hajolt, kezét az asztalra szorította. Egy hajszálnyival közelebb húzódott hozzám, hogy a nadrágja a szoknyámhoz ért. A kardját csaknem testünk közé szorította. Ez nem túl előnyös, ha esetleg elő kellene rántania. Ránéztem a kezére, oly hatalmasnak és erősnek látszott az asztalon, és ráébredtem, ujjbegyei fehérek. Egyértelműen ideges.
– Rám lőttek – mondta, majd megköszörülte a torkát, hogy folytatni tudja. Tenyeremmel letakartam a mikrofont, és nekidőltem, hogy a fülébe suttoghassak.
– Térdelj le, vagy üljél – mondtam, beszívva bőre illatát.
Oly nagy lélegzetet vett, hogy még a válla is beleremegett, de féltérdre ereszkedett mellettem, mikor közelebb toltam hozzá a mikrofont.
A zakója alá csúsztattam a karom, hogy tenyeremet ráfektethessem a hátára, pont a nagyobbik kardjának tokja alá. Ha a fey – legyen bármely fajtájú – ideges, megnyugtatja, ha megérintheti a másikat. Még a nagyhatalmú sidhe is jobban érzi magát, ha valakivel testi kontaktusban lehet, bár nem mindegyikünk vallja be, attól félve, hogy így a választóvonal a királyi fenségek és a köznép között elmosódhat. Az én ereimben túl sok folyik az alacsonyabb rendű feyek véréből, hogy még emiatt is aggódjak. Éreztem, ahogy az izzadtság lassan csordogálni kezd a gerincén.
Madeline felénk indult, erre megráztam a fejem. Kérdően nézett rám, de nem kezdett el vitatkozni, inkább egy újabb kérdést választott.
– Egyszóval Meredith Hercegnőt védve felfogott egy pisztolygolyót?
Arcomat Fagyhoz közelítve, óvatosan hozzáérve, hogy ne kenődjön rá a sminkem, odahajoltam a mikrofonhoz. A fényképezőgépek vakui vakító fehér fénnyel borítottak el minket. Fagy összerezzent, és egyből tudtam, hogy ezt még a kamerákkal is észlelték. Nos, most már mindegy. Megvakultunk, fehér és kék pontocskák ugráltak a szemünk előtt. Fagy teste megfeszült, bár ha nem érintem, észre sem veszem.
– Üdvözlöm, Sarah. Igen, felfogta a nekem szánt golyót.
Azt hiszem, Sarah is köszöntött, de a villogástól még mindig nem láttam, és a zaj is túl nagy volt. Már megtanultam, hogy ha ismerem őket, akkor használjam a nevüket is, így a kérdezősködés sokkal barátságosabbá válik, amely egy sajtókonferencia esetében igazán előnyös.
– Fagy, félt?
– Igen – mondta, egy pillanatra nekem dőlve, hogy a karom, arcom érintéséből erőt nyerjen.
– Attól, hogy meghalhat? – kiáltotta valaki, anélkül, hogy szót kapott volna.
– Nem.
– Akkor mitől tartott? – kérdezte, akire Madeline rámutatott.
– Attól, hogy Meredith megsérülhet – nyalta meg az ajkát, és teste újra megfeszült, mert ráébredt, nem használta a rangomat. Egy testőr esetében baklövés, de ő ennél számomra többet jelent. Technikailag minden egyes testőröm beszállt a versenybe, hogy a hercegem legyen. Az, hogy sidhék vagyunk, azt jelenti, addig nincs házasság, amíg terhes nem leszek. Egy terméketlen pár nem házasodhat össze, így a testőrök nem csak a testemre vigyáznak.
– Fagy, az életét adná a hercegnőért?
– Természetesen – válaszolta tétovázás nélkül, és világosan hallhattuk, hogy a kérdést feleslegesnek tartotta.
– Fagy, miként tudott egy lőtt seb kevesebb, mint egy nap alatt teljesen begyógyulni? – érdeklődött egy felvevőgép mellett álló riporter.
– Sidhe harcos vagyok – sóhajtott mélyet Fagy. A tudósítók várták, hogy talán még valamit hozzátesz, de én tudtam, nem fogja megtenni. Fagy számára a válasz, hogy sidhe, teljesen kielégítő. Tiszta, átmenő pisztolygolyó volt, nem speciális gyártmány. Ennél sokkal többre van ahhoz szükség, hogy egy sidhe harcost meg lehessen állítani.
Mosolyomat elrejtve odahajoltam a mikrofonhoz, hogy ezt elmagyarázzam a sajtónak, amikor Fagy hátán a nedves és meleg izzadtság hirtelen megváltozott. Mintha egy csík fagyosság szivárgott volna lefelé a gerince mentén. Oly hideg, hogy meghökkenve kaptam el a kezem.
Lepillantottam az asztalt markoló kezére, és azt láttam, amitől féltem. A tenyere körvonalából kiindulva dér kezdte belepni a lapot. Halk imát rebegtem az Istennőnek, hogy a terítő fehér, csak ez mentette meg attól, hogy valaki észre vegye. Azt viszont nem tudom megakadályozni, hogy később, amikor visszanézik a felvételeket, ne észleljék. De elég bajom van anélkül is, hogy ennyire előre gondolkodjam. Részben az én hibám, mert Fagyot véletlenül juttattam ekkora plusz hatalomhoz, ami ráadásul soha nem volt korábban a birtokában. Az Istennő adománya, de az új erőkhöz új felelősségek és kísértések is társulnak.
Ahogy a riporterek zavart suttogása közepette megszólaltam, a karomat kihúztam a zakója alól, hogy eltakarjam a tenyerét. Felkészültem, hogy a keze épp oly jeges tapintású lesz, mint a háta, de meglepő módon, egész meleg volt.
– A sidhe képes majdnem minden sebesülését önmaga meggyógyítani – informáltam őket.
A fagy egyre jobban terjedt, elérve a mikrofon állványát, kezdett rajta felkúszni, statikus zörgést eredményezve. Megszorítottam Fagy kezét, és ő is észrevette, hogy a félelme miatt mit művel. Tudtam, nem készakarva tette. Ökölbe szorította a kezét, ujjaimat az övébe fonta. Nem akartam, hogy bárki is felfigyeljen rá, mielőtt elolvadna a jég.
Feléje fordultam, és ő is rám nézett. Az íriszében hullott a hó, mintha apró szürke hógömb tanyázna a szemében. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Meglepődött, mert ő is hallotta a királynő figyelmeztetését, hogy ne kivételezzek senkivel, de meg fog bocsátani, ha lesz annyi türelme, hogy meghallgassa a magyarázatomat. Ugyanezt, vagy akár többet is tett volna azért, hogy elterelje a sajtó figyelmét a véletlenül bekövetkezett varázslatról.
Csak az ajkamat szorítottam az övéhez, mert Fagy ily sok idegen jelenlétében meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Ráadásul vörös rúzst vittem fel a számra, ami egy alaposabb csóktól úgy elmaszatolódna, hogy végeztével bohócokként néznénk ki. Csukott szemhéjam alatt narancsos fényként észleltem a vakuk villogását.
Én voltam az, aki megszakította a csókot. Fagy szeme még mindig le volt hunyva, ajka puha, csaknem nyitott. Pislantott, és kinyitotta a szemét. Meghökkentnek tűnt, talán az éles fénytől, de lehet, hogy a csóktól. Bár, Istennő tudja, csókoltam már máskor is, és sokkal szenvedélyesebben. Még mindig ilyen sokat jelent neki, pedig már meg sem tudom számolni, hányszor találkozott az ajkunk?
A szeme szavaknál is világosabban mondta, hogy igen.
Fotósok térdeltek az emelvényhez, olyan közel, amennyire csak a többi testőröm engedte. Az arcunkat figyelte, fényképezte mindenki. A csók közben a dér elolvadt, csak a kezünk mellett maradt még egy kis nedvesség, alig színezve el a fehér terítőt. A bűbájt sikerült elrejtenünk, de Fagy arca bejárja a világot. Mit teszel, ha egy férfin mindenki láthatja, milyen nagy hatással van rá egyetlen csók? Nos, megint megcsókolod. Amit meg is tettem, és ezúttal nem törődtem az elkenődő rúzzsal, vagy a királynő parancsával. Egyszerűen újra akartam látni azt a bizonyos arckifejezést. Most és mindörökké.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza