Főkép A 2007-ben indult Nero Blanco Comix immár hatodik számánál tart. A viszonylag rövid, korlátozott példányszámban megjelenő, fekete-fehér füzetek elsődleges célja, hogy (afféle mini-antológiaként) feltörekvő, többnyire fiatal alkotóknak nyújtsanak gyakorlatilag ingyenes megjelenési lehetőséget, méghozzá olyat,ami számon is van tartva, hiszen a sorozat főszerkesztője nem más, mint Bayer Antal, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége volt elnöke (és továbbra is aktív elnökségi tagja).
 
Ő alkotta meg 2005-ben magát Nero Blanco-t, a füzet névadóját és emblematikus figuráját, akinek természetesen minden számban saját (általában nyitó-) epizód jár. A karaktert születésekor arra programozták, hogy ő legyen az első igazi magyar képregényhős: egy márka, amely az újabbnál újabb termékre (esetében kalandra) kínál garanciát; egy corporate identity, mely az arculati kézikönyv szabályai szerint sosem kövülhet meg, így aztán folyamatos vérfrissülésen esik át (mindig más és más író/rajzoló kezei formálják, hol hosszabb, hol rövidebb ideig). Nero Blanco egyszer öltönyös James Bond, oldalán szőke bombázóval, máskor laza, nagydumás üzletember – aktatáskával és szőke bombázóval. Valahol mindig ugyanaz, miközben ezernyi arccal rendelkezik. A gond mindössze annyi, hogy a piacra dobása óta eltelt három év alatt még sem az íróknak, sem az olvasóknak nem sikerült rájönniük, melyik az igazi. De még sajnálatosabb, hogy magukból a történetekből is rendszeresen hiányzik valamely összetevő, ami nélkül fogyasztásra alkalmatlanná ugyan nem, viszont ízetlenné annál inkább válnak az egyébként tehetséges alkotóktól származó novellák. Nincs ez másként az NBC 6-ban sem: a Magas ablak mindössze Haránt Artúr és Fórizs Gergely abszolút minőségi rajzainak köszönhetően élvezetes.

Elitium-239: ez a helyenként szemet gyönyörködtetően részlet gazdag pároldalas újfent Fórizs Gergely keze munkáját dicséri, ám a rajzok ezúttal végre méltó forgatókönyvíróra találtak Andok Tamás személyében. Ügyesen elővezetett sci-fivel van dolgunk, amely a végére is tartogat meglepetést – a mondanivaló talán nem annyira újszerű, az ötlet viszont mindenképpen eredeti. Ezt a sztorit nyugodtan tekinthetjük a második legjobbnak a füzetben.

Szusi husi címmel írta és rajzolta debütáló képregényét Molnár Gábor, amelyről annyi mindenképpen elmondható, hogy ügyesen rajzolt, szerethető stílusú. A történet is ebben a kategóriában indul, szépen leköti a figyelmünket néhány percig, bár nem várunk tőle semmi különöset – aztán hirtelen törés áll be, mert a szerző vélhetőleg kifogyott az ötletekből, vagy mert menet közben beleunt a bálnavadászat elleni harc komolynak egyáltalán nem nevezhető képviselésébe. Akárhogy is, a végtelenül banális lezárást jó ideig nem fogjuk tudni megbocsátani.

Süli Andreának 2009 őszén jelent meg önálló 24 oldalas kiadványa, a Kanon, mely a manga stílusvonalán mozog, harcos nőkkel és igazán lendületes rajzokkal. Ehhez készített most egy három oldalas kiegészítőt (vagy átvezetőt?) „Nagy erő, nagy felelősség” címmel – ennek elolvasása azonban nem különösebben fejleszti történet-összerakó képességünket, ellenkezőleg: az a váratlan sokk érhet minket, hogy még a mindeddig borzasztó egyszerűnek gondolt Kanont sem értjük. Meglehet, azért, mert tényleg nem olyan bonyolult az egész.

Az új Bábel Koska Zoltántól talán megérdemelt volna egy csattanósabb befejezést – felépítése és iránya legalábbis egy ennél grandiózusabb konklúziót sejtet. De még így is a kiadvány „legjobb pillanatok” listáján találjuk – Zoli különösen egyedi képregényrajzolói stílusa ismét remekül támogatja a mondanivalót.
Pádár Ádám Agarak-sztripjei sokadszori olvasásra sem hagynak mély nyomot az emberben, holott az lenne a lényegük, hogy már az első pillanatban görcsbe ránduljon a nevetőizmunk, és képtelenek legyünk továbblapozni a füzetben. Ez nem jön össze, mi igenis tovább lapozunk, némileg csalódottan persze, ugyanakkor magunkban kitartásra és további próbálkozásra biztatva a szerzőt (elvégre tisztában vagyunk vele, hogy a comic strip a legnehezebb műfaj a képregényen belül, így aztán nem vonunk le messzemenő következtetéseket abból, hogy egy pályakezdőnek sem adta magát ingyen).

És el is érkeztünk Kemenes Iván mindent vivő Napfeketéjéhez. Aki figyelemmel kísérte a Kemenes-Varga duó „diadalútját” a 2008-as Stroboscopától a tavalyi Bábel verméig, tudja, miben utaznak a srácok: századelős Magyarország, erőteljes misztikum, igényes történetmesélés. Aki nem tudja, annak a Napfekete az NBC legérthetetlenebb öt oldalát jelenti: merthogy Kemenes egy laza és stílusos kézmozdulattal összekapcsolja benne a két művet, a Bábel verme néhány kevésbé egyértelmű mozzanatát érthetőbbé teszi – ám ebből következik, hogy a rövid sztori nem áll meg önmagában (és vélhetőleg nem is áll meg itt). Annyi minden esetre biztos, hogy Stromfeld nyomozóra egészen másképp tekintünk majd ezután, mint tettük mostanáig, valamint hogy a Stroboscopát alapjaiban lesz szükséges újraértelmeznünk. Akárhogy is, mivel a folytatás már készül, egyenesen kötelező elolvasni ezt a történetvezetésében ismét kifinomult szösszenetet!

A kiadvány Göndöcs Gergely egyoldalas egypoénosával zárul. Kivetnivalót nem találni benne, azonban a képregények kapcsán nagy ritkán felmerülő gondolat, miszerint egy másik médiumban talán jobban működött volna, esetében igaz lehet: a Music Television reklámblokkjába illesztett animációként több értelme lenne.
Minden negatívuma vagy kiforratlansága ellenére általánosságban azt mondhatjuk, az NBC pofás kis tárlatot nyújt hazánk amatőr képregényalkotóiból és műveikből. Jó, hogy létezik egy ilyen füzet, jó, hogy van hol megmutatniuk magukat az ígéretes tehetségeknek, akik máskülönben valószínűleg csak a fióknak rajzolnának. Reméljük, néhányuktól a jövőben is látunk még izgalmas, netán hosszabb, akár teljesen önálló képregényeket. A Nero Blanco Comix eddigi számai, beleértve a legfrissebbet, addig is megvásárolhatók a képregényes rendezvényeken és a Komikon Képregényboltban.