FőképMegnyugtató rendszerességgel futott be a márciusi képregénybörzére az Usagi Yojimbo nyolcadik kötete. A sorozat töretlen népszerűségnek örvend, így némi izgalomra csak az adhatott okot, hogyan sikerül áthidalni a váltást a Fantagraphics- és Dark Horse Comics-részek között.
A küldetés simán teljesült, és a hosszabb-rövidebb történeteket tartalmazó új eresztés tökéletesen illeszkedik a sorba. A szokásos hangulat, több visszatérő szereplő és egy sajátos „crossover” a Tini Titán Teknőcökkel.

Amihez tartozik egy kis magyarázat: az első „Dark Horse”-os részek valójában még nem a sötét ló árnyékában, hanem a Mirage stúdió délibábja alatt jelentek meg, hogy költőiek legyünk.
Márpedig ennek a kiadónak a legfőbb sztárjai a nagy reneszánsz festők és szobrászok nevét bitorló harcművész teknősbékák, akik ráadásul nem is először futottak össze a szamuráj nyúllal. (Egyiküket, Leonardót már a magyar Usagi-kiadásban is láthattuk.)

Szóval adta magát, hogy Sakai mester egy közös kalanddal köszönje meg az Eastman-Laird párosnak, hogy befogadták vándorló róninját, aki már nem illett bele a Fantagraphics egyre „felnőttebb” sorozatai közé.
A kapcsolat egyébként még régebbre nyúlik vissza. Az induló Usagival Sakai ugyanabba a falba ütközött, mint a teknősök szerzőpárosa – a piac nehezen fogadta be a fekete-fehér sorozatokat.

De Peter Laird elszántsága nem ismert határokat, és már 1985-ben felajánlotta Sakainak, hogy Usagiból is készüljön játékfigura a Mirage kiadásában, illetve szerepeltették a rajzfilm két epizódjában. Nyilván a TTT óriási sikerének is köszönhető, hogy egy év alatt több mint 2 millió darabot adtak el az Usagi-figurából...
 
De térjünk rá magára a kötetre. Az első és leghosszabb, 60 oldalas sztoriban Usagi és gyakori társa, Gen a negyedik részben megismert Neko nindzsákkal találja szemben magát, és a túlerő leküzdésére egy varázslat révén siet a segítségükre a négy emberszabású mutáns teknős.
A szuperhős-találkozásoknál kötelező, az összefogást megelőző félreértés és bunyó ezúttal elmarad, ám annyiban követjük a hagyományokat, hogy egyikük sem emelkedik a másik fölé, a végső győzelem közös.

Remek kis stílusgyakorlat a 8 oldalas Dzsizó: Sakai bebizonyítja, hogy lehet egyetlen beállítással is izgalmas történetet elmesélni.
Tanmese a harmadik történet, az 56 oldal terjedelmű Sí, elhallgatott kincsről, korrupt és gyáva vezetőről, egymásban sem bízó gonoszokról. Usagi bátor, furfangos, önzetlen, mint mindig. A 123. oldalon a csatajelenet közepén kapunk egy kis Sin City-tisztelgést is – mintha Frank Miller rajzolná Usagit (a valóságban tudtommal egyszer tette meg, egy Dark Horse kiadvány címlapjához).

A Gyíkmesében (20 oldal) végre főszerephez jutnak az Usagit szinte állandóan kísérő tokagék.
A képregény egyik legsajátságosabb eszköze a panelről panelre visszatérő, a fő történettől hol függetlenül, hol ahhoz szorosan kapcsolódóan, hol pedig azt parodizálva-kommentálva felbukkanó mellékfigurák használata (legnagyobb mestere a Kreténből is ismert Gotlib, aki történetesen katicabogarakat használt erre a célra). Ritka eset, hogy tevőleges részesei legyenek a „valós” sztorinak – ám Sakai most előlépteti őket, és Usagi bizony nem sokra menne nélkülük.
 
A kötetet lezáró három történet (két rövidke, egy hosszabb) ismét Usagi gyerekkorába visz minket vissza, amikor Kacuicsi mester mellett tanult. A „Bildungsroman”-ba illő epizódok közül az utolsó bemutatja Usagi első találkozását leendő urával, Mifunével.