Főkép Mit érdemel az a holland lelkész, aki ugyanazt a nevet adja másodszülött fiának, mint az egy évvel korábban, halva született gyermekének?!?
Mindegy, túl lehet ezen lépni, Vincent Van Gogh-nak is sikerült, habár másik névvel lehet, hogy nem hajszolta volna ennyire, hogy a környezete is elfogadja annak, aki. Lehet persze, hogy akkor nem lett volna ilyen zseniális festő.

Aztán lehet, hogy rengeteg boldog ember él ma is halott testvér névvel. Nem tudom. Én megütközöm ezen a tényen mindig. Viszont a fül levágást és az elmegyógyintézetet ezek után már nem volt olyan nehéz megemésztenem.
 
Bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy – a fenti anomáliákon túl persze – mitől másabb Van Gogh, mint a többi „elborult” művész.
A későbbi modernistákat – későbbi, ez fontos – nyilván meghatározta a saját sorsuk – itt akár József Attilára is gondolhatunk –, de az úgynevezett „korszellem” mindig ott volt az ő paklijukban, míg Van Gogh esetében nem.

Ő, konkrétan, magától volt ilyen. Sehol nem volt még a „Der Blaue Reiter” csoport, amikor Van Gogh már tudta, mi az az expresszionizmus.
Nyilván nem volt időgépe, de annyira erősen akarta kifejezni saját magát, hogy az önkifejezés akarata is megjelenik a képein nem csak az önkifejezés maga. Lehet, hogy nélküle is lenne expresszionizmus, de talán nem ilyen.

Van Gogh komolyan hitt abban, hogy a képei alapján a környezete majd megszereti, megismeri és elismeri. Nem híres akart lenni, csak úgy gondolta, hogy a képeivel kommunikál.
Bárki beleőrülne abba, hogy kimond egy mondatot, többször is, és nem látja, hogy az az elvárt hatást eredményezi a hallgató félben. Ő festett, meg rajzolt, meg festett, meg rajzolt és nem látta, hogy akkor a világ ezt a helyes módon tudja értelmezni. Egyáltalán értelmezni.

Nem értem, hogy ha valaki ennyire a valóságot akarja megragadni és értelmezni, mint Van Gogh, hogyan lehet ennyire naiv.
Alkotóház, meg Gauguin. Meg közös alkotás. Nem értem. Nem látott Gauguin képeket? Persze könnyű így utólag okosnak lenni. Tehát a közös alkotás örömének reményében elhívta magához Gauguin-t, aki – pedig rá inkább a kiábrándultság volt a jellemző – meg is látogatta ifjú barátját.

Gauguin a mester szerepét osztotta magára ebben a kapcsolatban, ami elég sok súrlódáshoz, majd Gauguin elutazásához vezetett. Talán ez volt Van Gogh egyik legsikeresebb időszaka mégis, hiszen a valóság – igaz, egy nagy csalódás képében – ekkor volt a legközelebb ahhoz, amit ő a világról gondolt.

Szerencsétlen együttállás a csalódás, a labilis művész, a borotva és az emberi fül. Habár a legenda ekkor születhetett.
Ezzel még véletlenül sem lebecsülni akarom, hanem inkább azt mondom, hogy ha valakiben sok az indulat – márpedig a meg nem értettség ritkán szül nyugalmat – akkor az bizony radikális tettekre ragadtatja magát.

A könyv Vincent Van Gogh életének rövid története, ami – mint a fentiekből talán kiderülhetett – elengedhetetlen képeinek értelmezéséhez.
A tragédia és a csalódottság a festő egész életét átjárta, ugyanakkor nézzük, meg hogy milyen napraforgókat festett. Soha nem láttunk még ilyen szomorú virágokat, ugye? Vagy vidámak? Vagy milyenek? Ennek az eldöntését a könyv okosan ránk bízza, csak a megfelelő mennyiségű tényt közli a döntés elősegítéséhez.

A művész életrajza

Kapcsolódó írásunk:Linda Whiteley: Van Gogh élete és művészete