Főkép Közeledünk a sorozat vége és egyúttal a jelen felé. Ez nem csak egy újabb esztendő elmúltát jelzi (a Magyarország története tavaly áprilisban indult), hanem azt is, hogy erről az időszakról a lakosság többségének közvetlen emlékei vannak.
Persze ezek túlságosan is személyesek, hiszen mindenki másként élte meg (s értékeli utólag) ezt a korszakot.
 
Rainer M. János feladata ezért aztán cseppet sem irigylésre méltó a szememben, hiszen olyan összegzést kellett írnia, ami tárgyilagosan, mindenféle elhajlástól mentesen tárja elénk mi történt, illetve mi nem történt a Kádár-korszakban.
 
Számomra meglepő módon a múlt században ez volt a legtovább tartó rendszer, melynek hatását a mai napig érezzük.
Rainer szerint ugyanis a társadalmi megegyezés, ami 1956 után a hatalmat birtoklók és a „nép” között jött létre azon alapult, hogy az előbbiek garantálták az utóbbiak jólétét, cserébe azok lemondtak minden politikai jogukról.
 
Ezért a rendszer csak úgy volt életképes, ha a gazdaság fejlődött, s így egyre nőtt a szétosztható vagy megszerezhető javak mennyisége. Ez azonban az akkori, túlfejlesztett nehéziparral nem volt megoldható (ez ugye már 1956 előtt kiderült).
 
Kis túlzással a következő harmincegynéhány év a gazdasági reformok bevezetéséről, leállításáról, majd megújításáról szólt.
Ez már a pártvezetésen belül is vitákat generált (gondolok itt például a munkanélküliség kérdésére, ami egyesek számára elfogadhatatlan, mások szerint viszont elkerülhetetlen volt), ráadásul minderre a szovjet vezetésnek is bólintania kellett (ahol időről-időre szintén változtak az erőviszonyok, s ennek következtében a magyar reformok megítélése is).
 
A kötetben természetesen nem csupán a gazdaság, hanem a Kádár-korszak minden fontosabb eseménye szóba kerül.
Kiderül miként formálódott át az ország, milyen változásokat élt meg a vidéki lakosság, hogyan alakult a népesség összetétele (a mezőgazdaságból élők száma csökkent), mindez miként jelentkezett a kulturális életben, illetve hogyan kezelte a rendszer a hatvanas években jelentkező generációs ellentétet.
 
Amikor aztán a nyolcvanas évek elejére nyilvánvalóvá vált a gazdaság reménytelen állapota, a pártvezetés pár évig kölcsönökkel orvosolta a helyzetet.
Mivel ez az út sehová sem vezetett, vagyis önerőből nem tudták megoldani a helyzetet, kénytelen-kelletlen lemondtak a hatalomról, s elkezdődött az új társadalmi megállapodás kidolgozása, aminek eredményeként 1989. október 23-án nem csak az államforma változott meg, hanem valami új vette kezdetét Magyarországon.
 
Mindezek után arra leszek kíváncsi, hogy vajon a következő kötetben is sikerül-e megtartani ezt a tárgyilagos, elfogultságmentes hangvételt, illetve mit lehet történész szemmel napjainkról írni.