FőképElső rész
Önéletrajzi írások
Az írások, melyeket ebben a részben olvashatunk elsősorban vagy kizárólagosan Dick életével foglalkoznak. Ugyanakkor az olvasó a következő részekben is találkozik majd művekkel, részletekkel, epizódokkal, ahol egyértelműen az író élete jelenik meg témaként. Dick nagyon gyakran fordul a saját magával megtörtént eseményekhez, hogy elképzeléseit még plasztikusabban ábrázolhassa, ahogy legalább olyan gyakran használja az őt éppen aktuálisan foglalkoztató gondolatokat a múlt eseményeinek értelmezésében.
A Gather Yourselves Together („Szedjétek össze magatokat”) című regényből itt idézett két rövidke részlet színes képet fest a főhős, a fiatal és ártatlan Carl lelkéről, megidézve a fiatal Philip K. Dick kezdő éveit. Noha semmiképpen sem önéletrajzi részletek ezek, az egy csapásra íróvá váló szerző gondolatvilágát és érzelmi életét hűen adják vissza. A regény maga 1949-ben íródott, de csak 1994-ben, korlátozott példányszámban jelent meg a WCS Books kiadónál.
A „Néhány szó az íróról” („Introducing the Author”) egy kísérő fotóval Dickről az Imagination: Stories of Science ad Fantasy című folyóirat borítójának belső oldalán jelent meg először 1953 februárjában.
Az „Életrajzi anyag Philip K. Dickről” („Biographical Material on Philip K. Dick”, 1968) feltehetőleg Dick kiadóinak készült, belső használatra. Most jelenik meg első ízben.
Az „Önarckép” („Self Portrait”) Paul Williams szerint „egy dán magazinban vagy fanzinban látott napvilágot 1968-ban Jannick Storm szerkesztésében”. Angolul 1983. december 2-án jelent meg a Philip K. Dick Society (PKDS) Hírlevelében (aminek akkoriban Williams volt a szerkesztője).
A két önéletrajz jellegű vázlat, mindkettő ismét az „Életrajzi anyag Philip K. Dickről” cím alatt, 1972-ben illetve ’73-ban íródott, és kötetünkben jelenik meg első ízben.    
Az „Egy elgyötört sci-fi szerző gondolatai késő éjjel” („Notes Made Late at Night by a Weary SF Writer”) 1968-ban született, és először az Eternity Science Fiction, 1972. júliusi (1.) számában volt olvasható.
Az „Egy kisállat-klinika számlájának fonákján hagyott emlékiratok” („Memories Found in a Bill from a Small Animal Vet”) 1976-ban a The Real World február–márciusi (5.) számában jelent meg.
Az „Egy science-fiction író rövid, de boldog élete” („The Short, Happy Life of a Science Fiction Writer”) a Scintillationben jelent meg 1976. júniusában (Vol. 3, No. 3).
Az 1979-ben született „Furcsa emlékek a halálról” („Strange Memories of Death”) először 1984-ben jelent meg az Interzone-ban, majd a Mark Hurst és Paul Williams szerkesztette Dick-kötetben, az I Hope I Shall Arrive Soonban.
A Frank Bertrand-nal 1980-ban váltott levélinterjú – átírt verziójának maga Dick a „Filozófiáról Philip K. Dickkel: kurta beszélgetés” („Philip K. Dick on Philosophy: A Brief Interview”) címet adta – a Niekas 36. számában jelent meg 1988-ban. Az itt közölt változatot a Dick Estate által rendelkezésünkre bocsátott gépelt interjú szövegéhez hűen közöltük.


Két töredék a Gather Yourselves Together című regényből (1949)

Ugyanez történt mindennel, ami a nedves, mocskos, televényes iszapból jött elő, mindennel, ami élt, mérettől függetlenül. Kivergődtek a ragacsos nedvességből, előbukkantak. Aztán egyszer csak elpusztultak.
Carl megint felnézett, a napra, a dombokra. Pár pillanattal korábban egészen másmilyennek látta, most valahogy minden megváltozott. Lehet, hogy most látta igazi valójában. A tiszta, kék ég amíg a szem ellát. Csakhogy vér és toll hullik alá. Távolból gyönyörű az ég, közelről viszont nincs benne semmi szép. Keserű, ronda látvány.
Kapcsok, mocskos ragasztó tartotta egybe, összefércelt tákolmány. Megrepedt, megreparálták, aztán megint megrepedt, és megint megreparálták. Lógott, veszélyesen fityegett az egész a szélben, a szélei foszladoztak, és – mint a gyerekmesékben – egy része már a földre is omlott.
Carl lassan ballagott. Letért az útról, fel egy keskeny, agyagos gerincre. Hamarosan egy füves lankán kaptatott felfelé, öles léptekkel, nagyokat lélegezve. Megtorpant egy ponton, visszafordult.
A Cég és a telepei egészen összementek alatta, elúsztak a mélyben. Carl leült egy sziklára. Körülötte minden csendes, békés volt. Semmi se rezzent. Az ő világa. Az ő saját, néma világa.
De nem értette. Akkor meg hogyan is lehetne az ő világa? Azért jött ki, hogy rámosolyogjon a virágokra és a fűre, csakhogy annál valami sokkal többet talált, valamit, amire nem lehetett, nem tudott mosolyogni. Valamit, ami kicsit se kellemes. Valamit, ami egyáltalán nem tetszett neki, nem értette, nem akarta.
Ezek szerint ez mégsem az ő világa. Mert ha az övé lenne, ő egészen másmilyenre kreálta volna. Ezt rosszul rakták össze. Nagyon is rosszul. Olyan bután, amivel semmiképpen sem tudott azonosulni.
Az a néma madár az út porában. Valamire emlékeztette; a gondolatai elkalandoztak. Mire is emlékezteti? Különös érzés remegett fel az agya hátuljában: ez már megtörtént egyszer. Pontosan ugyanez. Útnak indult, és valami borzalmasra bukkant. Valami olyanra, aminek se eleje, se vége. Valamire, amit se megérteni, se megmagyarázni nem lehet.
Aztán eszébe jutott: a macska. A haldokló, vén macska a fél szemével, megtört füleivel, kiszáradt, sovány testével, amiből csomókban hullott a fénytelen szőr. A macska és a madár. Meg egyéb dolgok. Legyek döngenek mindenütt, és hosszú oszlopokban masíroznak a hangyák. Pusztuló, múlékony, némán eltűnő dolgok, amiket egyszer csak magába nyel a semmi. Senkinek fel sem tűnik, senkit nem is érdekel.
Soha nem értette ezt, ezt, amire ebben a nagy, langyos világban bukkant. Nem állt neki össze, mintha semmi értelme se lenne. Van mögötte egyáltalán valamiféle cél? Valamiféle ok?
Mikor felfogta, hogy a macska meghalt, visszament a házba, a szobájába, a saját dolgaihoz. Mélyen a gondolataiba merült. Ott volt a mikroszkópja, a bélyegei, a térképek és a könyvek. Ezeknek volt értelme, célja. Az ő létüket jó okok indokolták. Elég volt csak rájuk néznie, és már értett is mindent.
Carl a domboldalon ülve a gyerekkorára gondolt. Nem volt valami régen. Nem kellett hosszú évtizedeket visszautaznia a múltba. Az emlékek felbugyogtak körülötte, elmerült bennük. Látványok, ízek, illatok. A múltja intenzíven vele volt, közel, épp hogy a felszín alatt. Alig várta, hogy feltörhessen. A szobája, a mikroszkóp. És a rajzai, amiket maga csinált.
Ott ült, és rájuk emlékezett.

*  *  *  *

Lenyűgözték a lány mellei. Nem álltak ki és fel, nem dagadoztak, és nyomakodtak előre, ahogy a rajzokon. Lefelé lógtak, és ahogy a lány előrehajolt, belendültek, el a testétől. Hintázva ugráltak, ahogy a lány lehajolt, hogy összeszedje a ruháit. Nem kemény labdácskák voltak, nem, egyáltalán nem, hanem puha hús, amilyen a lány maga is. Puha, sápadt hús. Mint a közel-keleti falvakban a sátrak oldalára aggatott borostömlők. A szűk nadrágban és blúzban magasabbnak és vékonyabbnak látszott.
Gyorsan felöltözött, és átvágott a gyepen. Már nem is látta. Eltűnt. Vége volt, megkönnyebbülhetett. A vére lecsendesült, a szíve visszatért a normális ritmusba, arcából és füleiből is alászállt a nagy vörösség. Nagyot sóhajtott, végre kiengedhette a levegőt.
Tényleg megtörtént? Kóválygott a feje. Bizonyos szempontból csalódás volt. A lány alacsony volt és fehér, itt meg ott gömbölyded. Lábait járásra találták ki, talpait, hogy ne boruljon fel. A teste semmiben sem különbözött a világ többi testétől, fizikai lány volt, szerkezet, gép. Ugyanúgy szakadt erre a világra, ahogy bármely más élőlény, porból és nedves agyagból. Egyszer, majd, nem is olyan sokára majd aszalódni kezd, elszárad, meghajlik, eltörik, a ragasztó és a tapaszok feladják, nem bírják már összetartani, és akkor a föld, ahonnan előbukkant, visszafogadja magába.
Meg fog roppanni, el fog használódni. Ugyanúgy elhervad majd és elmúlik, mint a fű és a virágok, vagy ezek a hatalmas fenyők, amik alatt üldögél, ahogy a dombok és maga a föld is egyszer. A lány teste is csak a mindennapi világ része, egy anyagi dolog a többi anyagi dolog sorában. Ugyanazoknak a törvényeknek alárendelve. Ugyanolyan törvényszerűségek szerint viselkedve.
Hirtelen eszébe jutottak a rajzai, a sok lemásolt meztelenkép, a gondolatok és képek, melyektől zsongott a feje, ahogy zsúfolt szobájában üldögélt a függönyön át beszűrődő napfényben. Elmosolyodott. Na, most legalább egy újabb olvasattal gazdagodott. Az oly’ drága képek és vágyálmok mind szertefoszlottak, helyettük azonban megértett valamit, amire korábban még csak nem is gondolt. A test, legyen akár a sajátja, akár a lányé, mind ugyanarra szolgál. Ugyanannak a világnak a része. Ezen a világon túl nincs semmi, se a testetlen lélek nagy birodalma, se a megfoghatatlan nagyszerűség vidékei. Csak ez létezik – amit a szemével lát. A fák, a nap, a víz. Ő, Barbara, mindenki és minden ennek a nagy egésznek a része. Azon túl más nincs.
Nem volt nagy robaj és romok és szomorú maradványok, melyek után kutat még az ember, a régóta dédelgetett álmok és az a titkos, belső, szellemi világ, amit magában hordozott, nem omlott a fejére mindent magával rántva. Egyszerűen csak megszűnt létezni, kihunyt. Némán pukkant szét, mint egy szappanbuborék. Eltűnt örökre. Mintha soha nem is létezett volna.

Néhány szó az íróról (1953)
Egyszer, amikor még egészen kicsi voltam, a képregényeim alatti polcon egy magazint találtam, a címe az volt, hogy Stirring Science Stories („Titokzatos tudományos történetek”). Végül megvettem, és már hazafelé, út közben is azt bújtam. Tele volt gondolatokkal és álmodozásokkal, de mind az életről szólt. Az embert semmi sem állíthatta meg, szabadon közlekedett univerzumok közt, az időben, az atomoknál is apróbb részecskékben. Megszűntek az adott társadalom és környezet határai. Az stf [ami a science-fiction, vagy ahogy akkoriban még használták, scientifiction, rövidítése] fausti eszmének bizonyult; felemelte és magával ragadta az embert.
Tizenkét éves voltam akkoriban, de ugyanazt láttam a sci-fiben, mint most: egy józanész uralta, folyamatosan fejlődő közeget, ahol az emberi képzelet szárnyalhat. Az évek során csak annyi történt, hogy a sci-fi megkomolyodott, társadalmi tudatosságra és felelősségtudatra ébredt.
Sci-fi írásra akkor támadt kedvem, mikor az maga mögött hagyta a sugárpisztolyos korszakát, és a társadalmak különböző típusaival és a bennük élő emberekkel kezdett foglalkozni.
Élvezettel írok sci-fit; alapvetően így tartom a kapcsolatot azokkal, akiket hozzám hasonlóan érdekel, hová vezetnek azok a jelenségek, melyek közt pillanatnyilag élünk. A feleségem és a macskám, Magnificat némi aggodalommal figyeli, mennyire magába szippantott a műfaj. Ahogy a legtöbb sci-fi olvasónak, nekem is óriási folyóirat-kupacaim és mappáim vannak, több doboznyi jegyzet és adat, befejezetlen történet-fecnik és egy gigantikus íróasztal, amit rég maga alá temetett a sok, különböző fázisban abbahagyott és/vagy tárolt vonatkozó anyag. A szomszédok szerint „elég sokat” olvasok és írok. De meggyőződésem, hogy hosszú távon kifizetődő az elhivatottságunk. Még akár azt is megérhetjük, hogy a közkönyvtárakban sci-fi magazinok is olvashatók, sőt, talán egyszer az iskolai könyvtárakat is eléri a folyamat.
PHILIP K. DICK

A kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:
Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete

Életrajz