Főkép Bár gyermekkoromban jó pár feldolgozását láttam, Lewis Carroll két gyermekirodalmi klasszikusát (Alice csodaországban, Alice tükörországban) csak most, még a mozifilmre való felkészülésként olvastam el.
 
Azt tudtam, hogy Carroll mindkét műve a viktoriánus kor paródiája, meg hogy felfoghatók úgy, mint valami utazás egy 7-8 éves kislány tudatába, aki nem igen tud mit kezdeni a felnőttek számára sokszor kiismerhetetlen és őrült világgal, meg persze pszichológiailag is szénné lehet elemezni, nem beszélve arról, hogy az író kábítószerélvező volt, aminek számos nyomát fel lehet fedezni a könyvekben.

Igen, tudtam, de úgy voltam vele, hogy nem ezek mentén akarom olvasni a könyvet. Nem elemezni akartam, hanem élvezni az olvasmányt, és nem igazán jött be. Talán a magyar fordítások (és átdolgozások) is tehetnek róla, illetve az, hogy az elsőt Kosztolányi Dezső, a másodikat Révbíró Tamás fordította.
Mindenesetre a tükörországos jobban tetszett, de lehet, hogy csak a több versbetét miatt.
 
Akárhogy is, elég nagy katyvasznak tűnt mindkettő. Lehet, hogy gyerekfejjel mulatságosnak találtam, de felnőttként igen ritkán mosolyodtam el rajtuk. De legalább felkészülten ültem be Tim Burton filmjére, így értettem a poénok, utalások zömét.
 
Burton persze nem lenne önmaga, ha szimpla feldolgozást csinált volna. Nem, ő inkább folytatást írt, melyben Alice már 19 éves, épp megkérték a kezét, és inkább elmenekül a nem kívánt házasság elől, s beleesik a nyuszi odújába, és egy darabig azt gondolja, biztosan csak álmodik, mi több, nem is nagyon emlékszik a felbukkanó furábbnál furább szerzetekre, akikkel gyermekkorában már találkozott.

Meg a néző sem teljesen, hiszen a film logikája szerinti fordításban sokakat máshogy hívnak, mint a magyar könyvekben, ami nem is csoda, hiszen az eredetiben nem Fakutya és Mormota szerepel, hanem egy vigyorgó macska és egy (amúgy tényleg sokat alvó) pele-féle, aki itt mint Hős Cincér szerepel, és minden, csak nem álmos.

Akárhogy is, hamarosan kezdetét veszi az őrült rohangászás és ribillió, ami valóban illik Carroll műveihez – a különbség az, hogy végül is Burton itt rendes sztorit írt.
Mert bizony az a véleményem, hogy a két könyvből épp a történet hiányzott (s nyilván épp ezért nem tetszettek annyira), valami, amikor egyik történésből következik a másik, és az események egyik pontból eljutnak a másikig.

Azám, csakhogy amekkora erénye a filmnek, a végére épp annyira hibája is lesz, méghozzá a kardozós-sárkányos végkifejlet miatt, ami viszont egyáltalán nem illik az eredeti mesékhez (sakktáblán zajló dolgok a Tükörországban ide vagy oda).
Bele lehet magyarázni, hogy Alice a sárkány legyőzésével (mert ugye senki nem gondolja, hogy nem ő győz?!) valójában a rákényszerített házasságot, vagy a felnőttkort, vagy valami ilyesmit győz le, de ez egy kicsit azért akkor is erőltetett és világidegen húzás.
 
Mégis élveztem a filmet, ami elsősorban Burton sajátos világának köszönhető. A rá jellemző látvány, a némileg beteges poénok (megkockáztatom, a Fehér Királynő jelenetei sokszor a Gyűrűk Urát parodizálják), a történet csavarai, meg persze a színészek (Johnny Depp mint Kalapos, Helena Bonham Carter mint nagyfejű Vörös Királynő) mind gondoskodnak róla, hogy kellemes moziélmény legyen az Alice csodaországban.

A 3D, hát, nem említhető egy lapon az Avatarral, de végül is épp elég szédítő és látványos a film, szóval abba nem tudok belekötni. Nekem tetszett, na.

Kapcsolódó írás:
Lewis Carroll: Alice Csodaországban