Főkép

A Dead can Dance már nagyon régóta egyik legnagyobb kedvencem és sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer majd élőben is hallhatom őket, miután azonban a duó már hosszú ideje feloszlott és az utolsó búcsúturnéjukról is csak utólag szereztem tudomást, ez eléggé reménytelen ügynek tűnt.
Idén az álmom végre teljesült, legalábbis részben, amikor is a legendás zenekar egyik fele szólóestjével hozzánk is ellátogatott.

A vegyes összetételű, ám (a teltházhoz képest) meglepően kevésszámú érdeklődő láttán arra következtettem, hogy a nagyközönség előtt gyakorlatilag ismeretlen Brendan Perry neve, holott ő és egykori zenekara kétségkívül rengeteg, (leginkább) melankólikus rock- vagy metalzenét játszó zenekarra volt hatással.
 
Igaz, hogy sok év eltelt már az azóta klasszikusnak számító lemezek óta, és az utóbbi években nem is lehetett túl sokat hallani Perryről, ráadásul ő mindig is eléggé titokzatos figurának tűnt.
Már csak emiatt is türelmetlenül vártam ezt az estét, és valahol reménykedtem, hogy emberi oldaláról is megismerhetjük a legendát.
 
Egy kissé meglepődtem és elbizonytalanodtam, amikor a körszakállas, bőrdzsekis, ránézésre egy öregedő country-énekesnek tűnő Perry egy (még hozzám képest is) szemtelenül fiatal kísérőbandával lépett a színpadra, ám amint belekezdtek a „The Arcane”-ba és elkezdett énekelni, akkor már éreztem, hogy nem lesz itt baj.
A külsején ugyan meglátszanak már az évtizedek, de a hangja ma is ugyanúgy szól, ahogy annak idején: tiszta, megnyugtató és melankóliával teli.
 
Az egyébként multiinstrumentalista művész ezúttal csak énekelt és gitározott, míg az őt kísérő zenészek rendre váltogatták körülötte a hangszereiket és többnyire sikerült is azt a különleges és egyedi hangzásvilágot reprodukálniuk, amit a lemezeken már megszokhattunk.

A programban eleinte váltogatták egymást az újabb szerzemények és a Dead can Dance-dalok, valamint egy feldolgozást is eljátszottak.
A most készülő és nyáron megjelenő stúdióanyagról több dal is szerepelt a Perry myspace-es oldalán hallható zseniális „Utopia”-n kívül, amik stílusukat tekintve tökéletesen beilleszkedtek a régi klasszikusok közé.

Az előadás megtervezésénél arra is ügyeltek, hogy a lassú, búskomor balladákat mindig egy lendületesebb, energikusabb darab kövesse, így eléggé változatos volt a műsor.
Az újabb szerzemények is egyébként főleg az utóbbiak közé sorolhatóak, vagyis az Eye of The Hunter csendes, minimalista stílusához képest némileg intenzívebbek. Ezt a vonalat erősítette továbbá a már említett „The Arcane”, az „A Passage in Time” is, és ha jól emlékszem, a „Spirit” volt még.

A mélabús dalok közül a „Medusa”, a „Voyage of Bran”, a „Carnival is Over” és ráadásként a „Severance” okozott lúdbőrős pillanatokat.
Leírhatatlan szépség rejlik ezekben a dalokban, egyszerűségük ellenére mindegyik lélekemelő és valamilyen földöntúli pátosz van bennük, vagy hipnotikus erejük van. Örültem, hogy ezt az atmoszférát élőben is sikerült megteremteni.
 
Lehet, hogy kissé elfogult vagyok a produkcióval kapcsolatban, de még az sem tudott zavarni, hogy a zenekar is komor egykedvűséggel játszott, a fiatalabb vendégzenészek meg görcsösen koncentráltak a hangszereikre.
Perry is zárkózott és csendes volt végig, nemigen kommunikált a közönséggel, de nem is bánom igazán, megmaradt olyan távoli, különleges figurának, amilyennek képzeltem.

A közönség reakcióiból és a percekig tartó tapsviharból ítélve nem egyedül éltem meg csodaként ezt a tartalmas másfél órát. Innentől pedig számolom vissza a napokat az új korong megjelenéséig.

Kapcsolódó írás:
Dead can Dance: Into the Labyrinth