Főkép

Márciusban ismét megrendezésre került a Funeral of Doom fesztivál, aminek újfent az egybenyitott Kék Yuk-Vörös Yuk adott helyet.
A rendezvény neve kissé félrevezető lehet, mert ezen az estén nem a depressziós, világfájdalmat megéneklő zenekaroké volt a terep, hanem a magyar stoner rock-doom metal élvonalbeli együttesei léptek fel.

Bár az eredetileg bejelentett formációk nem mindannyian képviseltették magukat, a program rendkívül hosszúra nyúlt még annak ellenére is, hogy két helyszínen folytak a bulik.

Ezúttal szerencsére sikerült úgy megoldani a dolgot, hogy a két helyszín programjai nem ütötték egymást, mert amíg egyik helyen ment a buli, a másikon átszereltek, így nem volt üresjárat és minden együttest meg lehetett nézni.
A rendezvényre amúgy elég sokan ellátogattak, így a koncertek alapján szépen meg is teltek a termek.

Érkezésemkor a Shapat Terror már javában zúzott az egyik színpadon. Ők talán az összes zenekar közül a legrockosabbak hangzásukat és zenéjüket tekintve, de itt most iszonyatos erővel dörrentek meg.
Nem azt mondom, hogy egyébként meg könnyed popzene, amit művelnek, csak élőben jóval metalosabban hangzott most, mint a stúdiófelvételeken és természetesen ez egyáltalán nem állt rosszul nekik.

Őket ezen kívül az is megkülönbözteti a többi bandától, hogy magyarul énekelnek, így a közönség is jobban bele tudott kapcsolódni az előadásba és láthatóan óriási sikerük volt, amit meg is érdemeltek, mert eléggé profin, ugyanakkor láthatólag könnyedén, lazán adták a műsort.

A Sunday Fury már eleve metalosabb kicsit, ők elég dinamikus számokkal kezdtek és jól be is indították a tömeget. Őket még nem igazán ismertem korábban, de szintén nagyon tetszett a műsoruk, amit főként a terem mellől hallgattam.
Remekül hozzák ők is a stoneres, doomos riffeket és kellő súllyal szólaltak meg. Könnyen megjegyezhető témáikkal ideális koncertbanda.

A Magma Rise Holdampf Gábor új zenekara. Zeneileg leginkább a Mood lassabb, vánszorgósabb oldalához állnak közel, amit nem csupán az egykori banda azonnal felismerhető orgánumú énekese határoz meg, hanem Hegyi Kolos félreismerhetetlen témái is.

A lassú őrlés élőben most nem győzött meg annyira, mert kissé egybefolytak a nóták, viszont Gábor hangja még mindig remekül passzol ehhez a zenéhez és nagy örömömre a buli végén még egy régi Mood klasszikust is elgyalultak, ami nagyon jólesett.

A legendás zenekarnak egyébiránt az összes tagja megjelent itt külön-külön is, más formációkban. Nem is értem igazán, hogy miért nem zenélnek még mindig együtt, hiszen ahogy látom, igény volna rá, de biztos megvan az okuk.

Füleki Sándor ilyenformán a Wall of Sleep szineiben lépett fel. A Magma Rise-ba átigazolt Holdampf Gábor helyén itt a Stardrive torka szórakoztatta a nagyérdeműt. Ez a buli is rendesen megdörrent, ám kevésbé hagyott nyomot bennem, ami nem feltétlenül az ő hibájuk.

Az este összes fellépőjének zenei stílusa valahol egy közös halmazt alkotott és bármennyire is csípem ezt a fajta muzsikát, azért hosszú távon kissé fárasztó tud lenni.
Bár igyekeztem minden egyes bandára ugyanannyi figyelmet szentelni, itt egy kicsit pihentetnem kellett a hallójáratokat, annál is inkább, mert az ezt követő Stereochrist igencsak vonzott.

Kétség nélkül ők ennek a stílusnak a legismertebb hazai képviselői, amit színvonalas stúdiólemezeikkel és koncertjeikkel ki is érdemeltek. Az utóbbi időben volt egy kis kavarás a felállásukban, aminek következtében most a régi-új énekessel, Felföldi Péterrel mutatkoztak be a Yukban.

Péter egészen más orgánummal rendelkezik Makó Dávidhoz képest: kevésbé erős, inkább dallamosan énekel, s ettől az összkép a koncerten is szelídebb, közérthetőbb lett. A magam részéről jobban kedveltem Dáviddal a bandát, mert valahogy jobban illett a hangja a zenéhez, mondhatni mélységet adott hozzá.

Persze lehet, hogy csak megszokásból mondom, hiszen anno az ő hangjával ismertem meg a zenekart és biztos vagyok benne, hogy hozzászokom majd ehhez a régi-új vonalhoz is. A műsorban helyet kapott vadonatúj dal is a készülő lemezről, és ez a meglepően tempós zúzda bizony elég biztató volt.

A Stonedirt szintén nagyon meggyőző volt az elején, talán egész este ők voltak a legmetalosabbak, ám addigra én már eléggé kimerültem, és sajnos képtelen voltam tovább tartani magam.
Egy kemény munkahét után rendkívül fárasztó volt az este, ugyanakkor óriási volt a hangulat és a közönség sem volt kevésbé elszánt és lelkes, mint a bandák maguk, úgyhogy remélem, lesz még folytatás!