Fiorella Nicosia: Gauguin
Írta: Péter Nóra | 2010. 03. 26.
A M-érték Kiadó hat kötetesre tervezett sorozatának első darabja Paul Gauguin életművét mutatja be, rendkívül igényes és praktikus formában. A számtalan reprodukcióval illusztrált album végigköveti a festő pályájának alakulását és stílusának változásait, elhelyezve azokat művészettörténeti kontextusban is.
Az album első ránézésre a TASCHEN művészeti könyveire emlékeztet, azoknál talán valamivel vékonyabb és szélesebb. Alig találni benne olyan oldalt, ahol ne szerepelne legalább egy festmény.
A színek gyönyörűek és a nyomtatás minőségére sem lehet panasz. A tartalom mennyiségét tekintve sikerült megtalálni az arany középutat: elég részletes, a kötet mégis könnyű és jól forgatható marad.
Az életrajzi adatokon túllépve a könyv bepillantást enged Gauguin személyiségének rejtett zugaiba. Az impresszionista-szimbolista festészet különös, öntörvényű egyénisége volt ő, tele belső küzdelmekkel.
Mi vesz rá egy tisztes polgári életet élő férfit, hogy elhagyja a családját? Ha valóban művész akart lenni, miért ment el Párizsból, és lakott inkább a világ végén a vademberek között?
Életének első hét évét Dél-Amerikában töltötte, egy gazdag rokonának perui birtokán. Sokféle színű, nyelvű és kultúrájú ember vette őt körül, akik szoros kötelékben éltek a természettel.
Ez a környezet és a gyermekkori emlékek az elveszett paradicsomot jelentették Gauguin számára, ahová egész életében kereste a visszavezető utat. Mindig is egy ösztönös, természet közeli életformára törekedett, amit azonban a nyugati társadalom nem engedélyezett neki.
Belőle sem lett próféta a saját hazájában. Stílusa gyökeresen eltért az akadémia által képviselt iránytól, de még az impresszionisták között sem találta a helyét.
Miközben állandó anyagi nehézségekkel birkózott, egyetlen cél vezette: meglelni azt a helyet, ahol kizárólag a festészetnek élhet. Először Bretagne-ban és Provence-ban kereste, majd Panamában és Martinique szigetén, s végül Tahitin találta meg.
Az utókor szerencséjére Gauguin kiterjedt levelezést folytatott barátaival és feleségével. E levelekből nemcsak a vele történt eseményeket ismerjük meg, hanem az életről és a művészetről vallott elveit is.
A kötet szerzője szívesen idéz Gauguin írásaiból, amik néha egészen megdöbbentőek. Mint például ez a vallomás, amelyet feleségének írt első útja során:
„Balszerencsénkre Panamába hajóztunk. Itt van az egyik sógorom boltja, ami enyhén szólva nem megy valami fényesen. Még 100 frankot sem tudott adni nekem! Csődközeli állapotban volt! Dühbe gurultam, és elloptam tőle egy 35 frankos inget, amit semmiképpen sem tudok 15 franknál többért továbbadni.”
Nagy hangsúlyt kap Gauguin viszonya kortársaihoz. Pissarro, Degas és Cézanne – néhány név azok közül, akik mind emberileg, mind művészileg hatással voltak Gauguinre.
A legérdekesebb kapcsolat a van Gogh testvérpárhoz, Vincenthez és Theóhoz fűzte, aminek leírása majd egy egész fejezetet követel magának a kötetben.
Ezeken a kapcsolatokon és egymásra hatásokon keresztül alapos művészettörténeti áttekintést kapunk az egész XIX. századi festészetről. A szerző jó érzékkel kerüli az akadémiai nyelvet, és inkább a közérthetőségre törekszik.
Néha egészen elfelejti az ember, hogy művészeti albumot lapozgat. Inkább egy regényt, különösen jó illusztrációkkal.
Az album első ránézésre a TASCHEN művészeti könyveire emlékeztet, azoknál talán valamivel vékonyabb és szélesebb. Alig találni benne olyan oldalt, ahol ne szerepelne legalább egy festmény.
A színek gyönyörűek és a nyomtatás minőségére sem lehet panasz. A tartalom mennyiségét tekintve sikerült megtalálni az arany középutat: elég részletes, a kötet mégis könnyű és jól forgatható marad.
Az életrajzi adatokon túllépve a könyv bepillantást enged Gauguin személyiségének rejtett zugaiba. Az impresszionista-szimbolista festészet különös, öntörvényű egyénisége volt ő, tele belső küzdelmekkel.
Mi vesz rá egy tisztes polgári életet élő férfit, hogy elhagyja a családját? Ha valóban művész akart lenni, miért ment el Párizsból, és lakott inkább a világ végén a vademberek között?
Életének első hét évét Dél-Amerikában töltötte, egy gazdag rokonának perui birtokán. Sokféle színű, nyelvű és kultúrájú ember vette őt körül, akik szoros kötelékben éltek a természettel.
Ez a környezet és a gyermekkori emlékek az elveszett paradicsomot jelentették Gauguin számára, ahová egész életében kereste a visszavezető utat. Mindig is egy ösztönös, természet közeli életformára törekedett, amit azonban a nyugati társadalom nem engedélyezett neki.
Belőle sem lett próféta a saját hazájában. Stílusa gyökeresen eltért az akadémia által képviselt iránytól, de még az impresszionisták között sem találta a helyét.
Miközben állandó anyagi nehézségekkel birkózott, egyetlen cél vezette: meglelni azt a helyet, ahol kizárólag a festészetnek élhet. Először Bretagne-ban és Provence-ban kereste, majd Panamában és Martinique szigetén, s végül Tahitin találta meg.
Az utókor szerencséjére Gauguin kiterjedt levelezést folytatott barátaival és feleségével. E levelekből nemcsak a vele történt eseményeket ismerjük meg, hanem az életről és a művészetről vallott elveit is.
A kötet szerzője szívesen idéz Gauguin írásaiból, amik néha egészen megdöbbentőek. Mint például ez a vallomás, amelyet feleségének írt első útja során:
„Balszerencsénkre Panamába hajóztunk. Itt van az egyik sógorom boltja, ami enyhén szólva nem megy valami fényesen. Még 100 frankot sem tudott adni nekem! Csődközeli állapotban volt! Dühbe gurultam, és elloptam tőle egy 35 frankos inget, amit semmiképpen sem tudok 15 franknál többért továbbadni.”
Nagy hangsúlyt kap Gauguin viszonya kortársaihoz. Pissarro, Degas és Cézanne – néhány név azok közül, akik mind emberileg, mind művészileg hatással voltak Gauguinre.
A legérdekesebb kapcsolat a van Gogh testvérpárhoz, Vincenthez és Theóhoz fűzte, aminek leírása majd egy egész fejezetet követel magának a kötetben.
Ezeken a kapcsolatokon és egymásra hatásokon keresztül alapos művészettörténeti áttekintést kapunk az egész XIX. századi festészetről. A szerző jó érzékkel kerüli az akadémiai nyelvet, és inkább a közérthetőségre törekszik.
Néha egészen elfelejti az ember, hogy művészeti albumot lapozgat. Inkább egy regényt, különösen jó illusztrációkkal.