Főkép Férfiszemmel (és gondolkodással) olvasva a könyvet vitatkozhatnékom támadt. Miért kell a férjeket kapásból a hazugságokkal társítani?

Értem én, hogy Susy McPhee valami ütős címet keresett bemutatkozó könyvének, de ez akkor is túlzás. Kivált az első két bekezdés ismeretében:
„Anyámtól tanultam meg hazudni.
Ne értsenek félre! Nem úgy történt, hogy leültetett, és így szólt: „Na, Francesca, a mai lecke a hazugság”. Ő ennél sokkal finomabb eszközökkel dolgozott, noha a „finom” szó nem éppen helyénvaló kifejezés anyám esetében. Olyan vastag volt a képén a bőr, akár egy rinocéroszé.”
 
Ez akárhogy is forgatom, arról szól, hogy a nők hazudnak. Persze nem minden nő ilyen, csak ők nem jutnak szóhoz ebben a történetben.
Igaz, férfiak se nagyon, mivel az egyes szám első személyben történő narráció (a hazudós hölgy neve Fran) eredményeként minden, ami a majd háromszáz oldalon történik, mintha másról sem szólna, mint hősnőnkről.
 
Akinek úgy tűnik, rengeteg szabadideje van, és ezt a vele történt események túlbonyolítására fordítja.
Ő az a típus, akinek ha mondasz valamit, nem a szó szerinti jelentésével foglalkozik, hanem rejtett összefüggéseket, titkos utalásokat, évekkel korábbi ügyeket kapcsol hozzá, úgyhogy mire másnap felébred, már egy roppant mód komplikált helyzet várja, aminek nincs egyszerű megoldása.
 
Még egyszer hangsúlyozom: nem azt állítom, hogy minden feleség ilyen, de Fran igen.
 
A könyv és a problémák akkor kezdődnek, amikor barátnője kórházba kerül (rákos) és miközben a különféle kezelések hatására vár, megkéri Frant, biztosítsa férje és lánya jövőjét oly módon, hogy a neten keresztül keres egy új asszonyt.
 
Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem nehéz észrevenni, hogy napjaink női regényeiben egyre gyakrabban szerepel az internet: van, ahol az elektronikus levelezés adja a szöveg nagy részét, van, ahol az aukciós portálokon történő üzletelés hozza egyenesbe az elvált anyuka pénzügyi helyzetét.

Vagyis modernizálódnak a női regényírók, és ez így van jól (a világháló hatása életünkre már más kérdés, de nélküle például www.ekultura.hu sem lenne).
 
Szóval Fran nekiáll keresgélni a neten, ahol olyasmit talál, amire álmában sem számított. Ettől aztán beindul a korábban említett kombináló képessége, és mire az olvasó kettőt szusszan, már a feje tetejére állt minden (de tényleg minden). Egy biztos, férfiember ilyet nem csinálna.
 
Susy McPhee jó érzékkel mozgatja szereplőit, emellett egészséges arányban használja a humoros és a drámai jeleneteket. Ahogy hősnőnk botcsinálta magánnyomozóként próbál bizonyítékot szerezni gyanújához, azon egyszerűen muszáj volt mosolyogom.
 
Olvasás közben még az is megfordult a fejemben, hogy Fran tulajdonképpen nem a korábbi élete érdekében nyomoz, hanem valami más után, amiről még halvány elképzelése sincs, mivel saját magának sem vallja be.
Ez persze csak az én olvasatom, amit azonban alátámasztanak a feleség gyakran félreérthető tettei (például jellemző módon kislánya a könyv második felében alig említődik meg).

Persze értem én, hogy akkora érzelmi sokk érte, amit már képtelen feldolgozni – csak fura az egész, hiszen ha rögtön az elején elbeszélget a férjével…
 
Bár nyilvánvalóan vannak hiányosságai a regénynek, azért én kíváncsi vagyok, kellő gyakorlat után mire képes Susy McPhee, szóval remélem a többi könyve is kiadásra kerül.