Főkép

Azt már az elején sejtettük, hogy most is pontos kezdés várható, ezért kisebb akcióbrigádunk már az esti nyolcas kezdés előtt bevette magát a Papp László Budapest Sportaréna küzdőterére.
Nem is kellett csalatkoznunk: a kedélyeket felspannolni hivatott Combichrist nyolc után pár perccel el is kezdte a koncertjét.

Azt hiszem, ez a zenekar volt olyan jó választás, mint a januári Depeche Mode előtt a Nitzer Ebb fellépése.
Igaz – és bocs az összes Combichrist rajongótól –, akár a fent nevezett zenekar is jöhetett volna, hiszen nem lehetett nem észrevenni azt a markáns hasonlóságot, amely a szerint a Combichrist nagyjában-egészében ugyanazon az ösvényen jár, mint a Nitzer Ebb a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején.

Oké, persze saját nóták, meg itt két élő dob van, de végig ez ugrott be róluk. És nem csak nekem, hanem a mellettem álló Z barátomnak is, aki bizony anno még nálam is többet hallgatott Nitzer Ebb-et.

De hogy a funkcióra és teljesítésére visszakanyarodjunk; a Combichrist megtette a magáét, és ha nem is a hangcucc teljes kapacitását kapták meg, azért simán átmozgatták az ember izomzatát.

Viszonylag rövid műsoruk után, szinte másodpercre pontosan kilenc órakor színpadra lépett a Rammstein.
Már maga a belépő sem volt egyszerű: a fekete háttérből kalapácsokkal ütötte lyukon illetve lángvágóval hasított résen szivárgott a deszkákra a német együttes legénysége, hogy belekezdjenek a „Rammlied” című nótába, amely a Liebe ist für alle da című tavalyi lemez nyitószáma.

A közönség – telt ház ugyan nem volt, de erősen közelített hozzá – pedig kiéhezett vad módjára csapott le a felcsendülő dallamokra és kezdte meg az éneklést, ugrálást, pogót – kinek mihez volt éppen gusztusa.
Ebből talán mindjárt kitűnik, hogy a közönségre nem lehetett panasz, végig együtt élt/zúzott a zenekarral.

Tette ezt attól függetlenül, hogy „odaföntről” kommunikáció lefelé nem igazán volt. De a Rammstein már csak ilyen, nincsenek hosszú monológok, „kérdezz-felelek”-ek két szám között. Csak a zene van. Jah! És látvány. De az nagyon.

Az elején még egy összekaristolt vas- vagy sziklaszerű képződmény alkotta a díszletet, de aztán nagyon hamar átadta a helyét egy istenigazából „rammsteines” kompozíciónak. Nem igazán tudok más szót mondani arra az „eszközhalmazra”, amely a képi aláfestést volt hivatott biztosítani.

Leghátul egy csőrengetegre hajazó „valami” uralta a látképet, amelyre nem kevés fehér fényforrást aggattak. Aki volt az előző koncerten, annak biztos ismerősen hatott, valami hasonló már volt itt öt évvel ezelőtt is.
Kicsit előrébb négy – szintén csövekből álló – oszlop foglalt helyet, amely simán beleolvadt a háttérbe. Nem is csoda, hogy – nagyjából féltávról – csak akkor jöttem rá, mi is az ott, amikor kigyulladt rajta a világítás.

Fentről – szintén négy – bazinagy ventilátorházba épített lámpa lett belógatva és forgatva éppen a kívánt irányba. Ezt egészítette ki még három körformára hajazó, szintén mindenfelé forgatható lámpakomplexum.
Természetesen ventilátorok is voltak, igaz kisebbek, mint a száz évvel ezelőtti Szigetes koncerten, de hát ez az indusztriálhoz – és főleg a Rammsteinhez– hozzátartozik.

Nagyjából ugyanez elmondható a különféle pirotechnikai eszközökre is, amelyek aztán elválaszthatatlanok a zenekartól, ha koncertről van szó.
Hát kérem volt itt minden: fix, felfelé lövellő lángtenger; mobil, szájba helyezhető lángszóró; felgyújtott kaszkadőr; több méter magas vasoszlopról parázzsal megszórt billentyűs; tűzijáték, petárda.

Leírhatatlan.
Ott kell lenni.
A zenéről meg nem is írok. Az alapból önmagáért beszél. A Rammsteinből csak egy van. Ők a saját stílusukban zenélnek. Ennyi.