FőképEleddig számos példát láthattunk arra, hogyan lehet bemutatni egy poszt-apokaliptikus világot, legyen szó könyvről, filmről vagy akár számítógépes játékról.
Értelemszerűen – a könyvet kivéve, hacsak az ember nem talál hozzá hangulatban illőt – nagymértékben befolyásolja a kialakuló összképet, hogy milyen zene párosul az adott alkotáshoz. Úgy vélem, nincs ez másképp a The Road esetében sem.

Nick Cave-nek és Warren Ellis-nek nem ez az első közös munkája ilyen téren. 2005 óta szinte minden évben felkérték e kettőst különböző filmek zenéinek megírására. Ebből azért sejteni lehet, hogy nem végzik rosszul a munkájukat.

A párosból valószínűleg Nick Cave neve csenghet ismerősebben a nagyközönség számára. Ha máshonnan nem is, de a Kylie Minogue-al közösen énekelt „Where the Wild Roses Grow” című dal a Murder Ballads lemezről elég sokat forgott mindenfelé a zenecsatornákon.
Illetve az utóbbi pár évben a Nick Cave and the Bad Seeds, valamint ennek a bandának a feléből életre hívott Grinderman igencsak befutottak különböző produkcióikkal.

Azt mondják a nálam hozzáértőbbek, ahogyan Nick Cave öregszik, úgy lesz egyre ismertebb és jobb. Én azt mondanám, hogy jó volt ő és zenekara már tizenöt évvel ezelőtt is. Az, hogy egyesek csak most találkoznak vele…

Szóval, The Road. Amikor először végighallgattam, felszaladt a bal szemöldököm és harmadik alkalommal is ott maradt.
Aztán megvakartam az üstököm és azt mondtam, hogy ezt a filmet meg kellene néznem, mert így nem lesz egy egyszerű dolog önmagában értelmeznem a zenét. Ahogy azt vártam, így helyére is kerültek a dolgok.

Úgy gondolom ettől függetlenül még így is problémákat okozhat a muzsika befogadása. Ennek okait a következőkben látom.

Egyrészt nem olyan kompozíciókkal állunk szemben, amelyek arra hivatottak, hogy a képi világgal egyenértékűvé váljanak. A zene szinte mindvégig szépen, csendben a háttérben marad, mintegy alárendelt szerepben és mindössze kiegészítésként szolgál.

Maga a film történései – apa és fia, hosszú és keserves vándorlása a folyamatosan pusztuló világban, mindennapi harcuk a túlélésért – adják ezt a helyzetet, nincs lehetőség erős, a képi világot, illetve a párbeszédeket elnyomó, megzavaró zenei betétekre.
Esetenként szinte nem is beszélhetünk zenéről, a hangszerek hangja háttérzörej képzetét kelti. Tehát ne a Judgement Night, a Mortal Kombat vagy a Mátrix nagyon erős, szuggesszív szólamaira számítson az, aki kezébe veszi a korongot.

Másrészt, a produktum egyértelműen magán hordozza a szerzőpáros eddigi zenei munkásságának egynémely meghatározó stílusjegyét, és nekem óhatatlanul is bevillant Nick Cave prózája, amelyben lassan ugyanolyan magasságokat ér el, mint a zenében.

Persze biztosan lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy meg lehetett volna csinálni harsányabbra, erősebbre a zenét.
Én mégis azt mondom, hogy így jó; nagyon jól harmonizál a filmmel a maga visszafogott, szép-szomorú szólamaival; minden traktusából az elmúlás érződik.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Home
2. The Road
3. Storytime
4. The Cannibals
5. Water and Ash
6. The Mother
7. The Real Thing
8. Memory
9. The House
10. The Far Road
11. The Church
12. The Journey
13. The Cellar
14. The Bath
15. The Family
16. The Beach
17. The Boy

Kapcsolódó írások:
Nick Cave: És meglátá a szamár az Úrnak angyalát
Nick Cave & The Bad Seeds: The Abattoir Blues Tour (2 DVD)
Grinderman: Grinderman (CD)