FőképElső fejezet

Halkan – mivel nem akartam felébreszteni Meritát – feltoltam az ablakot, olyan magasra, amilyenre csak tudtam, és belélegeztem az eldobott zoknik, a romlott étel és az ammónia csípős szagát. Benéztem a tőlem alig egy méterre lévő hotelszoba ablakán, amely majdnem ugyanolyan volt, mint az enyém, és figyeltem az ágyon fekvő vénember mellkasának egyenletes emelkedését és süllyedését. Úgy aludt ott, mint az utolsó ember a földön, akinek nincs lelkiismerete.
Három vagy négy emelettel alattam egy éles női hang teremtett le valakit, nagyon logikusan és egy lélegzetnyi szünet nélkül.
– Hogyan – tűnődtem –, mégis hogyan kerültem én, Deutoronomy Springer tiszteletes egy ilyen helyre, mint az Anderson Hotel a Harlem szélén, New York Cityben?
Nehezemre esett gondolkodni. Fáradt voltam, és minden olyan valószerűtlennek tetszett, mintha megfigyelőként tanúja lennék annak, hogy valaki más ostoba és szórakoztató dolgokat művel, de ezekhez vajmi kevés közöm van. Az igazi énem lassan kezdett eggyé válni azzal az idegen, azzal az energiával teli teremtménnyel, aki szintén én voltam. Beletúrtam a hajamba – fekete volt, vastag szálú és hosszú, pedig régebben a katonai módra nyírt rövidet szerettem –, és élveztem dússágát. Segített szerepem elsajátításában.
– Édes Istenem – fohászkodtam, aztán kidugtam a fejem az ablakon, és felnéztem a szellőzőakna tetején látható, tenyérnyi kék égre –, mentsd meg ezt a szegény, elveszett bűnöst a kísértéstől, és mutasd meg neki az utat, mivel tiéd a hatalom és a dicsőség. Ámen!
Ez a rövid kis ima új élettel töltött fel. Kényszeredetten mosolyogtam, és behúztam a fejem az ablakból. Most már természetesen imádkoztam, módszeresen, automatikusan, fájdalommentesen, ahogyan az ember reggelente borotválkozik. Fogtam az üveg gint az asztalon, és meghúztam. Az üveg félig üres volt, és mire letettem, újabb kétujjnyi hiányzott belőle. A gyomromat elöntötte a hirtelen melegség, és hirtelen éber lettem. Megpillantottam magam a fürdő ajtaján lógó tükörben, és komoran elmosolyodtam tükörképem láttán.
Ez aztán az igehirdető lelkipásztor! Lerohadt hotelszobában áll, az egy darab mocskos alsónadrágot leszámítva meztelen, lába hosszú és fakó, karja hosszú és szőrös, válla beesett – sokkal inkább néztem ki banki alkalmazottnak, semmint tiszteletesnek. Egyedül a szemem árult el: túl nagy volt vékony arcomhoz képest, és a mélyén kék színű, forró lánggal égett. – Fénye és ereje a ginnek köszönhető! Literje mindössze négy dollár tizenöt cent! – gondoltam bánatosan. Elfordultam a tükörtől, és megszámoltam a pénzemet az övemben. Felfedeztem, mekkora öröm rejlik abban, hogy a saját pénzem számolom, nem pedig egy bankét vagy egy cégét. Gyorsan átpörgettem a bankjegyeket. Mind ott volt. 4053 dollár. Az sok pénz…
Merita megfordult az ágyban. Odakaptam a fejem, hogy megnézzem, ébren van-e. Még aludt, békésen, szépen, akár egy elégedett macska. Bőrének csodálatos színe olyan volt, mint az igazi, valódi kávéé, nem az instanté, hanem a drága, egzotikus kávéé, amelyet színtiszta, sűrű, sárgás tejszínnel higítottak. És Merita mindene ilyen gyönyörű volt. Semmiben sem hasonlított azokra a drága nőkre Miami Beachen, akik ugyanilyen barna bőrszínt akartak, de mellük és fenekük fehérsége elárulta őket. Megszokás, megszokás. Megráztam a fejem. Ez olyan szomorú. Ezek a nők a strandon napi harminchét dollárt is kifizettek, cserében még csak le se barnultak. Nem tartottam tisztességesnek. Meritának viszont még a napra sem kellett kimennie, hogy megőrizze aranyszínét.
A jobb oldalán feküdt, lába nyitva, akár egy olló. Combja hosszú volt és formás, lábujjai egymáshoz simultak, körmeit vörösre festette, akárcsak az ujjain lévőket. Megcsodáltam szokatlanul magas csípőjét, és azt a gyönyörű, meredek hajlatot, amely összekötötte derekával. S bár dereka lapos volt, kis híján át tudtam fogni a kezemmel, puha hasa fölött mégis csodálatosan telt. Mérete tökéletes harmincnyolcas, és ennek a harmincnyolcnak a jelentős részét melle tette ki, nem pedig vastag, húsos feneke. Merita olyan egyenes háttal járt, akár egy királynő.
Az idők és a feledés homályába merült egyik faj aranykirálynője – a szerelem főpapnője. Mégis honnan vették maguknak a bátorságot a recepción, hogy elküldjenek minket? Az Anderson a harmadik hotel, amelyet megpróbáltunk, és ahol végre ki tudtunk venni egy szobát. New Yorkban az előítélet sokkal rejtettebb, de akkor is jelen van. Nincs szabad szoba. Vagy a reverendám miatt fogtak gyanút? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem nagyon értették, miért akar egy fekete reverendát és fehér gallért viselő, Mr. William Johnsonként bemutatkozó férfi szobát kivenni egy gyönyörű, fekete lánnyal az oldalán. Hát persze. Halkan felnevettem. Ez az! Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, féltették az állásukat, és sem az előítéletnek, sem Merita négerségének nem volt ehhez semmi köze. Az Anderson recepciósa csak mosolygott, és minek is hívott? – Atyám? – Megint halkan felnevettem. Azt hitte, katolikus pap vagyok titkos vakáción, nem pedig Isten Nyája Egyházának lelkipásztora. Micsoda ostoba dolog! Annyira vágytam Meritára, hogy nem használtam a fejemet. Le kellett volna cserélnem a reverendát egy egyszerű öltönyre.
Elvégre nem Mr. William Johnson voltam, ugyebár. Nem, én Deutoronomy Springer voltam, a floridai Jacksonville-ben található Isten Nyája Egyházának tiszteletese. Bár ez sem igaz. Valójában Sam Springer voltam, egy regényíró Miamiból, aki csak eljátszotta Deutoronomy Springer tiszteletes szerepét…
De tényleg csak egy játék lett volna? Nem tudtam. A személyiségemből valahol útközben kihullott a regényíró, és a helyére lépett a tiszteletes. De vajon nem szereztem vissza a személyazonosságomat a lánnyal az ágyban, meg azokkal a dolgokkal, amiket az éjjel műveltünk? Ezeket talán még egy igazi lelkipásztor sem ítélte volna el. Ennek ellenére egyetlen regényíró sem tesz ilyesmit… Legalábbis nem az a regényíró, aki csendes és hűséges férj, egy kicsit unalmas, egy férfi, aki soha nem mulasztja el lenyírni a füvet szombat reggelenként.
Zavaros volt az egész, és a pénz… De most kellett döntenem, méghozzá helyesen.
Ismét a gines üveg felé nyúltam, aztán visszahúztam a kezem. Ne többet. Ne most. Inkább egy ima helyette? Térdre rogytam. A kopott-foszlott szőnyeg azonban szúrta a térdemet, így gyorsan felálltam. A pokolba az imákkal! Kit akartam becsapni?
Megráztam a fejem, hogy széttépjem a zavar pókhálóját, visszamentem a nyitott ablakhoz, és morózusan bámultam a szellőzőaknát.

 
Második fejezet

Minden jó forrása a pénz. Csak azok engedhetik meg maguknak, hogy lekezelően beszéljenek a pénzről, akiknek van. Aztán vannak olyanok is, akik mintegy odavetik, hogy „a pénz nem minden”. Ez az állítás is csak akkor igaz, ha az embernek van belőle.
Azon a reggelen minden gondolatom a pénz körül forgott, éppen elég okom volt rá, talán még több is a kelleténél. Nem volt pénzem ugyanis. Tudtam, és a Takarékos Hitelintézet is tudta Miamiban, vagy legalábbis gyanította, a feleségem azonban nem tudta, és nem is gyanította. Persze, volt pár dollárom. Egészen pontosan nyolcvanhét dollárom és negyvenkét centem. Ami nem sok. Elmagyarázom, hogy miért nem.
Egy alig egyéves házban éltem Miami egyik kertvárosában, amelyet Óceáni Fenyő Teraszoknak hívnak. A házam négy mérföldre állt az óceántól, ez rendben is van, ám a környéken egyetlen fenyőfát sem láttam, mindet ledózerolták ugyanis, hogy legyen hol felhúzni az új épületeket, és terasznak sem volt nyoma sehol. Dél-Florida Óceáni Fenyő Teraszok elnevezésű része olyan lapos volt, amilyen lapos csak Florida lehetett.
A házamra felvett hitel törlesztő részlete 78 dollár és 60 cent volt, amelyet öt napja be kellett volna fizetnem.
A hároméves Pontiacom havi törlesztő részletét egy hónapja nem fizettem. Nem volt sok, mindössze havi 42 dollár és 50 cent, de a használtan vett Pontiac előtt még hét másik törlesztő részlet sorakozott.
A két szobás plusz nappalis lakásom berendezése nem volt sem drága, sem luxusminőségű, óvatosan és odafigyelve választottam, összesen 2300 dollárba került csupán, és ebben az összegben benne volt már a fém íróasztal – amelyet munkám szempontjából kötelezőnek tekintettem –, valamint a hordozható tévé is.
A bútorok árából még 2030 dollárral tartoztam, havi 105 dollár 50 cent volt a törlesztő részletem. Két hónap is eltelt azóta, hogy akár egy centet is törlesztettem volna a „botcsomag” árából. A Takarékos Hitelintézet egyik vezetője adott kölcsön 150 dollárt két hete, ő hívta a bútoraimat „botcsomagnak”, nem én. (Érdekes jogi kérdés: Kié volt akkor a berendezésem? A bútorgyáré? A hitelintézeté? Az enyém?)
Tartoztam a tejesembernek 5 dollár 40 centtel, tartoztam a fűszeresnek és a telefontársaságnak, a tévészerelőnek egy kis kütyüért, amitől jobb lett a vétel, meg még egy rakás ilyen-olyan helynek, köztük az Unitárius Társaságnak, bár nekik csak ígértem pénzt, nem tartoztam vele. Mivel korábban könyvelőként dolgoztam, kizárólag a számok érdekeltek, a számlák miatt nem aggódtam. Azzal törődtem csak, hogy a készpénz és a hitel aránya megfelelő legyen, és fenn tudjam tartani életszínvonalamat. Csodálatos élet volt.
Íróként kerestem a kenyeremet, egészen pontosan regényíróként. Vannak, akik szerint egyetlen megjelent regénytől az ember még nem lesz regényíró. Én ezzel nem értek egyet. A regényem – Nincs túl magas ágy – nem a haláltól, hanem valami sokkal rosszabbtól mentett meg, nevezetesen attól, hogy az ohiói Columbusban székelő Tanfair Tejvállalat könyvelőjeként fusson zsákutcába az életem. Mindegy, ki hány éves, tej akkor is kell neki! Ez volt a cég szlogenje. A cég könyvelőjeként pedig én állítottam ki a város délnyugati részében dolgozó tejesembernek – a szlogen szerzőjének – járó 25 dollárról szóló csekket.
Tíz évig görnyedtem papírok fölé, kezemben 2B-s ceruzával adtam össze, vontam ki, szoroztam és osztottam, és a tizedik év végére majdnem megbolondultam. Annyira utáltam már a munkámat, hogy bármire hajlandó lettem volna, csak ne kelljen többé reggelente bejárnom dolgozni. A regényötletem egy kávészünet alatt jutott eszembe, és nyolc hónapon keresztül dolgoztam rajta kis lakásunk konyhaasztalánál ülve. Szavakat adtam hozzá és vontam ki, szereplőket és helyzeteket szoroztam meg osztottam, s mire befejeztem, hetvenezer szó hosszúságra nőtt a kézirat. Miután legépeltem, elküldtem egy New York-i kiadónak. Visszaküldték. Elküldtem egy újabb kiadónak, és két hét múlva kézhez kaptam a jogdíjelőleget, valamint egy szerződéstervezetet a Zenith Kiadótól. De nem mondtam fel a munkahelyemen. Hanem vártam. Rettegve.
A könyvem hat hónap múlva jelent meg, és hat tiszteletpéldányt kaptam, ahogyan azt a szerződésben kikötöttük. A regényt egész jó papírra nyomtatták, kötése emlékeztetett a vászonra. Védőborítója kifejezetten színesre sikerült. A mai művészek elfelejtették, hogyan kell rajzolni, de a sárga háttérre fröccsentett vörös folt és a belőle értelmetlenül kifolyó, pókhálószerű szálak miatt kifejezetten modernnek látszott a borító. Mind a címet, mind a nevemet helyesen írták le, és összességében kifejezetten jó benyomást keltett a könyv. Tízes betűmérettel szedték, így könnyű volt olvasni, és tízszer jobban tetszett, mint kéziratban. Egy ültő helyemben elolvastam, és nem győztem betelni vele, hogy mennyire érdekeset írtam.
Regényíró lettem.
A szerződés és a 250 dolláros előleg még nem győzött meg erről, de a könyv a kezemben már igen.
Másnap, amint megérkezett a hat darab tiszteletpéldányom, felvettem egy bőrszandált, egy vörös vászonnadrágot, egy citromsárga inget, rajta parányi vörös riksákkal, meg egy fehér vászonzakót. Orrom nyergére napszemüveget ültettem, fejemre sárga szalagos szalmakalapot tettem. A ruhákat már hetekkel korábban megvettem, és csak erre az alkalomra vártam.
– Nagyon jól nézel ki! – mondta a feleségem elismerően, és én egyetértettem vele.
Reggeli közben megbeszéltem terveimet a feleségemmel, majd pontosan egy órás késéssel jelentem meg a munkahelyemen. Az asztalomhoz nem mentem oda, mert már előző este összeszedtem és hazavittem a holmimat. Ehelyett Mr. Louis Carlisle, a Tanfair Tejvállalat igazgatójának irodájába sétáltam, és megkérdeztem a titkárnőjétől, Mrs. Burnstől, hogy mikor tudok beszélni Mr. Carlisle-lal.
– Nocsak, milyen színesen nézünk ki ma reggel! – kiáltott fel a titkárnő.
– Columbusban igen – feleltem –, de Floridában ez hétköznapi. Ha megtenné, hogy közli Mr. Carlisle-lal, hogy várok…
Mrs. Burns eltűnt az igazgató irodájában, majd két perc múlva mosolyogva jelent meg, és kinyitotta nekem az ajtót: – Mr. Carlisle most is tudja fogadni, Mr. Springer.
– Köszönöm, Mrs. Burns.
Bár Mrs. Burns a jelek szerint tájékoztatta Mr. Carlisle-t ruházatomról, az igazgató mégsem tudta leplezni a meglepetést a szemében, és a haragot a hangjában.
– Ez meg mi a fenét jelent? – kérdezte gorombán.
– Floridába költözöm, Mr. Carlisle – közöltem nyugodtan. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam, és beadjam a felmondásomat.
– A felmondását nem fogadom el! – vágta oda. – A féléves mérleg leadása mindjárt a nyakunkon, a negyedéves zárásokat és a hó végi számlákat holnap reggelig le kell adni, így mehet is vissza az asztalához!
Tíz évig rettegtem Mr. Carlisle-tól, de nem utáltam őt. A beosztásától rettegtem. Mint minden bérből és fizetésből élő amerikaiba, belém is mélyen plántálták a kirúgástól való félelmet, és a tudatot, hogy bármikor kitehetnek az utcára. Ez a rettegés nincs mindig jelen, de ott kísért az ember tudatalattijában, és csak akkor bújik elő, ha a munkája során hibát követ el, vagy ha rájön, milyen régóta dolgozik már ugyanabban a beosztásban anélkül, hogy előléptették volna. Minél tovább dolgozik az ember egy munkahelyen, annál idősebb lesz, és annál erősebbé válik félelme. Ám ahogyan lenéztem Mr. Carlisle-ra, kopasz fejére, pattanásos arcára, gondosan nyírt, vékony bajuszára, azon kezdtem tűnődni, hogy valóban féltem-e ettől az apró kis embertől és a beosztásától. A regényem megjelenésével felsőbbrendű lettem, nem csak vele, hanem a céggel szemben is, illetve úgy általában a munkahelyekkel szemben. A szavak embere lettem, irodalmár, aki képes megélni a tollából és a képzeletéből.
– Most jelent meg a könyvem – mondtam halkan, nem is véve tudomást Carlisle kitöréséről. – És hoztam magának egy dedikált példányt. – A könyvet a bejövő iratok tálcájára tettem. – A boltokban két dollár hetvenöt centbe kerül, de az aláírás miatt legalább egy dollárral többet ér, és mivel első kiadás, ezért azt javaslom, hogy pár évig még ne akarja eladni, ha komoly profitot akar realizálni.
– Maga írta ezt a könyvet? – kérdezte Mr. Carlisle, és gyanakodva emelte fel a regényemet. A címét bámulta.
– Igen.
– Nincs túl magas ágy. Hm. Ez valami szexregény?
– Majd meglátja, ha elolvassa. – Kezet nyújtottam neki. – Viszlát, Mr. Carlisle. Indulok Floridába.
Mr. Carlisle gondolkodás nélkül kezet fogott velem, aztán gyorsan visszahúzta nyirkos tenyerét, és csak bámult rám.
– Úgy érti, hogy felmond? Csak így?
– Igen. – A körmömre pillantottam. – Hacsak nem akar annyit fizetni, amennyit egy hollywoodi filmstúdió ajánlott legutóbb a forgatókönyv megírásáért. Heti ezerötszázat.
Ez természetesen szemérmetlen hazugság volt, de Mr. Carlisle nem tudhatta, és kezdő regényíróként én magam is úgy gondoltam, hogy reális ajánlat lenne.
– Rendben! – Mr. Carlisle összeszorította az ajkát. – Menjen, és mondjon fel! Hagyjon csak itt egy jó állást felmondási idő nélkül. Hagyjon csak cserben. De végkielégítés akkor jár, ha letölti a két hét felmondását!
Elmosolyodtam, megfordultam, és kivonultam az irodából. Tíz év után járt volna nekem 260 dollár végkielégítés, ami több volt a regényemre kapott előlegnél, de nekem ennyit megért, hogy eljöhettem arról a helyről, ráadásul úgy, hogy nem volt miért visszanéznem. Egyetlen munkatársamtól, a cég egyetlen alkalmazottjától sem búcsúztam el. Biztosan sokan gratuláltak volna, de ezek a gratulációk tele lettek volna irigységgel és keserűséggel. Tisztában voltam vele, és a hirtelen távozásomból fakadó titokzatosságot kifejezetten élveztem.
A bankban kivettem megtakarított pénzemet, 2400 dollárt, felhívtam a Fáklya Közraktárt, hogy pakolják össze holmijainkat, mi meg elindultunk Miamiba még az éjféli vonattal, miután Virginia könnyek közt elbúcsúzott az anyjától.

Az Óceáni Fenyő Teraszokon frissen épült házam íróasztalánál ülve többször felidéztem magamban a jelenetet, és kivétel nélkül mindig jókedvre derültem tőle.
Kinéztem az ablakon a feleségemre, aki éppen a kertben teregetett. Az új házba vettem új hűtőt, új mosógépet és egy elektromos sütőt is, ami csak pár dollárral növelte a ház havi törlesztő részletét. A feleségem nagyon élvezte az új berendezéseket parányi columbusi lakásunk után. Igazából a berendezéseket és a tévét leszámítva Virginia kevés dolgot élvezett. Ugyan soha nem mondta, de utálta Floridát, és továbbra is az emlékei közt, az ohiói Columbusban élt. Alig egy éve voltunk Floridában, amikor még mindig a régi barátokról beszélt, és a columbusi napjainkról. Egy idő után még azt is felidézte, hogy mennyire jól érezte magát középiskolában.
Először nagyon örült a regény megjelenésének, aztán Florida varázslata izgatta, és egyre-másra ontotta a leveleket a házunkról, a csodálatos strandról, a fantasztikus időjárásról meg a többiről, aminek eredményeképpen lassan egyetlen barátja sem maradt Columbusban. Az anyját leszámítva senki sem válaszolt a leveleire, új barátokat pedig nem szerzett Miamiban. Feleségem boldogtalansága azonban hidegen hagyott.
Én élveztem ezt az életet. Kiválóan aludtam, jól ettem, minden reggel alaposan bereggeliztem, bevonultam a dolgozószobámba, kihegyeztem a ceruzáimat, és egész nap ott ültem. Ugyan regényötlet egy sem jutott eszembe, több novellát írtam, illetve egy briliáns esszét D.H. Lawrence Tollas kígyó című regényéről. Az a legkevésbé sem zavart, hogy sem a novellákat, sem az esszét nem jelentette meg egyetlen magazin sem, ahová elküldtem őket. Elvégre író voltam, akinek együtt kell élnie az alkalmankénti visszautasítással. A rövidebb írások meg amúgy is csak ujjgyakorlatok, unaloműzők voltak, amíg új regénybe nem kezdek. A 250 dollár előleget követően több pénzt nem kaptam a Zenith Presstől. A keménykötésű kiadás nem ment valami jól. Ám hat hónappal Floridába költözésünk után a Zenith eladta a puhafedelű kiadás jogait, és kaptam egy 1100 dolláros csekket. Nem keveselltem, sőt. Nagyon szükségem volt a pénzre, és az 1100 dollár hamar elfogyott. Az életvitelemhez viszont pénzre volt szükségem.
Valami majd csak történik, gondoltam…
– Hé! – kiáltottam ki a nyitott ablakon. – Mi lenne, ha főznél egy kávét?
– Ami azt illeti – kiáltott vissza a feleségem –, én magam is ezt terveztem, miután kiteregetek.
Virginia rendszeresen használta az „ami azt illeti” fordulatot, akár a mondat elején, közepén vagy végén. Egy ideig kifejezetten bosszantott, de egy ideje megszoktam, és már szinte meg se hallom. Azt hiszem, a sok tévéműsorból ragadt rá, és talán nem is ártott neki, mert elviselhetőbbé tette csevegését.
Szívem mélyén tudtam, hogy van egy nagyon egyszerű megoldás pénzügyi problémáimra. Kiváló könyvelő voltam, Miamiban pedig legalább annyira szükség volt könyvelőkre, mint Columbusban, tehát nem kellett mást tennem, mint találni egy jó állást, és szépen, lassan megszabadulni adósságaimtól.
Most, hogy teljes vagyonom 87 dollárra és 42 centre rúgott, a Miami Herald álláshirdetéseit olvasgattam, először azóta, hogy Floridába költöztem. Vonakodva tettem, de elhatároztam, hogy csak addig dolgozom, amíg visszafizetem adósságainkat. Miközben a kávéra vártam és szórakozottan lapozgattam az újságot, megakadt a szemem egy apró kis híren a tizenkettedik oldal alján, amely megmentett még a halálnál is rosszabb jövőtől.

ELADJÁK AZ INYE KOLOSTORÁT
Orangeville, Fla. – Az 1936-ban alapított Isten Nyája Egyházának kolostorát eladják, közölte Jack Dover, nyugdíjas tiszteletes, aki 1954 óta a protestáns rend apátja. Az összes szerzetest áthelyezték, egyedül Dover rendfőnök maradt a kolostorban. Arra nem kaptunk választ, hogy miért kell eladni a kolostort. Az Orangeville-ben élő szerzetesek önellátóak voltak, kecskéket tartottak, lime-ot és narancsot termesztettek, valamint INYE Narancsbort értékesítettek.

Csak egy író láthatta meg a hírben rejlő lehetőséget. Óvatosan kitéptem az újságból, és kimentem a konyhába, ahol Virginia forró vizet öntött két bögrébe, amelybe előtte instant kávét szórt.
– Ezt olvasd el – nyújtottam a papír fecnit feleségemnek.
– Valami eladó?
– Mondjuk. Olvasd el.
Miközben Virginia a hírt olvasta, megkevertem a két bögre tartalmát. A feleségem leült az asztalhoz, és visszaadta a hírt.
– Meg akarod venni a kolostort, édesem?
– Nem, Virginia. Cikket akarok írni a kolostorról. Ma Amerikában mindenkit érdekel a vallás. Bármiben képesek hinni az emberek, ha segít nekik átvészelni a napokat. Hogyan kell élni, hogyan kell megőrizni magunkban a melegséget. Naponta egy ima mindent megold, és távol tartja a rossz szellemeket. Mindenhol erről olvashatsz, magazinokban, könyvekben, napilapokban. Tudsz követni?
– Igen.
– Szóval szépen elmegyek Orangeville-be, találkozom ezzel a Dover apáttal, és kiderítem, hogy mi folyik ott. Thomas Merton összes könyvét olvastam, szerinte nagy robbanás előtt áll a szerzetesség. Merton természetesen trappista és római katolikus, nem pedig protestáns szerzetes, de akkor sem értem, miért csukja be kapuit egy kolostor. Egyszerűen tökéletes az a rendszer. Nincsenek anyagi gondjaik, nincsen felelősségük, nincsenek gyerekeik, nincsenek barátaik, csak a munkájuknak élnek, néha imádkoznak meg meditálnak egy kicsit.
– Ez úgy hangzik, ahogy mi élünk – jegyezte meg a feleségem enyhe melankóliával a hangjában. – Ami azt illeti, Columbusban…
– Figyelj rám – szakítottam félbe. – Lassan elfogy a pénzünk, és ha sikerül egy cikket írnom az utazás végére, akkor megint pénzüknél leszünk. A This Week magazin ezerötszáz dollárt fizet egy jó anyagért. Ha nekik nem kell, akkor eladhatom a Miami Heraldnak ötven dollárért. Ha nem kell a Miami Heraldnak, akkor könyvet írok belőle, amit aztán lerövidítek, és eladok a Reader’s Digestnek. Látod a számtalan lehetőséget?
– Mit akarsz megírni, Sam?
– Az igazat. És kész. A jelek szerint a kolostori élet összeomlóban van, és ennek biztosan megvan az oka. Nyilván nem tudom, hogy micsoda, de mi van, ha titokban morálisan eltántorítják az embereket a vallástól, és ezt még csak nem is sejtjük? Az áll a hírben, hogy az összes szerzeteset áthelyezték. Hová küldték őket? Miért helyezték át őket? Ez érdekes, drágám, és manapság az emberek mindent tudni akarnak a vallásról, különösen a szerzetesekről. Egy értékek nélküli társadalomban, ami félig republikánus, félig szocialista, a szerzetesek és a remeték az egyetlenek, akiknek még megmaradt valamennyi az individualizmusból. Ha ők is eltűnnek, mi marad nekünk? Hát nem látod?
– Ami azt illeti, nem. Kihűl a kávéd.
– Igazad van. A kávém kihűl. És nem tudom, mit találok majd Orangeville-ben. Lehet, hogy egy nagy semmit, de az is lehet, hogy egy rakás riporterbe meg fotósba botlok, akik mindent megírtak már. De akkor is látnom kell a saját szememmel. Nagyon régóta nem jutott eszembe semmi, amiről írhatnék, és ebben a sztoriban van lehetőség. Ha megittad a kávédat, pakolj be a bőröndömbe.
– Mennyi időre mész?
– Két napra, talán háromra. Nem többre.
Aznap este Virginia elvitt a buszpályaudvarra, és megvettem a jegyem Orangeville-be. Úgy döntöttem, hogy olcsóbb lesz busszal utaznom, mint kocsival, és különben is, Virginiának kellett a kocsi, hogy elmenjen bevásárolni a szupermarketba. Miközben a buszra vártunk, megnyugtattam Virginiát, hogy maximum három napig leszek távol.
– Van pénzed? – kérdeztem.
– Ami azt illeti – felelte –, csak három dollárom van.
– Tessék – adtam neki egy ötdollárost. – Ezzel csak kihúzod, amíg visszaérek.
Felszálltam a buszra, leültem az ablak mellé, és integettem Virginiának, miközben elindultunk.
Már vagy száz mérföldet megtettünk, és már Melbourne-ben jártunk, amikor rájöttem, hogy nem retúrjegyet vettem. Miért, tűnődtem, miért nem vettem retúrjegyet, ami jelentősen olcsóbb lett volna?
Pontosan tudtam, hogy miért. A tudatom is tudta, és a tudatalattim is tudta…

A kiadó engedélyével.