Főkép

Sikerült pontosan időzíteni K-val és a – szintén német, hard rockban utazó – Jaded Heart első taktusaira belépni a műintézmény kapuján. Az ilyenkor kötelező körök után persze mindjárt siettünk a színpad felé, hogy ízelítőt kapjunk a muzsikából.

Megvallom őszintén, hogy eddig még nem volt szerencsém ehhez a bandához, noha tizenkilenc éve már a szakmában vannak. A bemutatott produkció alapján pozitív kép alakult ki bennem, bár számos tényező dolgozott a zenekar ellen.

Egyrészről Johan Fahlberg énekes hangja elveszett a többi hangszer játékában - nekem úgy tűnt, hogy szinte csak a kontrollból tolták. Másrészről volt egy-két nótájuk, amely nekem sablonosnak tűnt, pedig egy kis plusz hozzáadásával simán lehetett volna nagyon erős húzószámokat gyártani belőlük.

Ami miatt viszont minden elismerésem és le a kalappal a Jaded Heart előtt, az a hozzáállásuk. Mindannyian rendkívül lelkesen álltak neki a feladatnak, hogy bemelegítsenek bennünket a Rage-re.
Folyamatosan tapsra buzdították a közönséget, végig felszabadultan játszottak látszott rajtuk, hogy élvezik amit csinálnak.

Johan Fahlberg amennyire csak lehetett, „bemozogta” a színpadot, felmászott az oldalsó hangsugárzókra és végig lelkesítette a közönséget. A nóták tekintetében pedig nosztalgikus élményeket ébresztett bennem, amikor a hamisítatlan ’80-as évek végi, ’90-es évek elejei hangzásvilág köszönt vissza az énekben és a vokálban.

A Jaded Heart után nem sokkal pedig, végre ismét élőben láthattam kedvenceimet, a Rage-et. Legutóbb két évvel ezelőtt volt szerencsénk egymáshoz, akkor a Wigwamban nyomtak egy fergeteges bulit. Valami hasonlóra számítottam és nagy vonalakban ez be is jött.

A turné nem titkoltan a tizenkilencedik Rage sorlemezt – Strings to a Web – hivatott népszerűsíteni. A lemez határozottan kellemes csalódás nekem a Speak of the Dead (2006) és a Carved in Stone (2008) után.

Nos, a koncert voltaképpen csak annyira promótálta az új lemezt, hogy szinte minden nótát eljátszottak róla a srácok. Ez egy kicsit meglepett ugyan, de az album pont azért született, mert a zenekar elmúlt huszonöt évén hivatott átkalauzolni a hallgatót. Viszont így, aki úgy gondolta, hogy majd felcsendül egy-két igazi Rage klasszikus, az csalódott. Többek közt én is.

Amit viszont kaptunk, az az új anyagra épülő energiabomba. Egyszerűen olyan elánnal és lelkesedéssel játszottak Wagnerék, mintha be akarnák nekünk bizonyítani, hogy ők bizony tudnak zenélni.

Az már csak az est non plus ultra-ja volt, hogy a közönség végig egyöntetűen skandálta a számok közti szünetekben, hogy „Rage-Rage-Rage” és ment a vastaps. Ez persze csak még feljebb spannolta a zenekart, akik folyamatosan „Amazing!” felkiáltásokat hallattak. Látszott rajtuk, hogy kedvükre van a közönség hozzáállása.

Sajnos azonban Peavy Wagner basszeros-énekes hangját sem lehetett rendesen hallani, az övé is elveszett valahol a mikrofon-keverő-hangfal hármasban. Azért minket nem nagyon kellett félteni, énekeltünk amikor csak lehetett. De azért jó lett volna, ha végig halljuk az énekest.

Visszatérve a produkcióra, összességében azt mondom, hogy nagyon jó volt. Csak szerintem nagyon rövid. Én simán elviseltem volna még egy ráadást. Mondjuk ebben biztosan közrejátszott az, hogy az új lemez nótáit nyomták le és én vártam a régiek. Mindegy. Majd legközelebb.