FőképAz éjszakai postával
Történet az Úr 2000. évéből

Egy viharos téli estén, pontban kilenc órakor a Főposta egyik külső postatornyának az alsó állomásán álltam. Québecbe szólított az újságírói kötelesség „a 162-es vagy bármely másik, hasonló rendeltetésű és irányba tartó, kijelölt Postajárattal”: a postaügyi miniszter maga láttamozta a parancsot. Mint bűvös talizmánt őriztem az iratot, hiszen minden kaput megnyitott nekem, még a torony lábánál gubbasztó kézbesítőkocsikét is, ahol az európai szárazföld felé tartó küldeményeket szortírozták. A zsákok becsomagolva-átkötve zsúfolódtak egymás hegyén-hátán, mint a szardíniák, a hosszú, szürke repülő fémteknőkben, amelyeket a mi Főpostánk még mindig „postakocsi” néven emleget. Öt ilyen megtöltött postakocsit számoltam össze, mind arra várt, hogy fölszáguldjék az emelőcsúszkákon, s a rájuk várakozó csomagokkal útnak eredjen – háromszáz lábbal közelebb a csillagokhoz.
A kézbesítőkocsitól egy előzékeny és elképesztően művelt postatiszt – nevezetesen Mr. L. L. Geary, kézbesítőhelyettes a Nyugati Útvonalon – átkalauzolt a Kapitányi Kajütbe (a megnevezés hangzásában is a dicső régmúltat idézi), ahol a postakapitányok átveszik egymástól a szolgálatot. Bemutat a „162-es” kapitányának, Purnall kapitánynak és váltótársának, Hodgson kapitánynak. Előbbi köpcös és sötét hajú; utóbbi tagbaszakadt és veres; de mindkettőjük arcát az a sasokra (és léghajósokra) jellemző egyszerre borongós és acélos tekintet teszi karakteressé. Megfigyelhető a profi versenyzőink képein, L. V. Rautschtól a pöttöm Ada Warrleigh-ig – az a kifürkészhetetlen, elmosódó szempár, ahogy pillantásuk a végtelen ég feketéjébe mered.
A Kapitányi Kajüt falitábláján mintegy húsz fényjelző villódzó nyilai jelzik földrajzi fokról fokra a hazafelé tartó küldemények útvonalát. „Fokv.” – villan fel a kijelzőn; megkondul egy gong: a dél-afrikai posta e percben futott be a Highgate Fogadótornyoknál. Ennyi az egész. Az embernek, kiváltképp ha galambász az illető, az a pici csengettyű jut az eszébe, ami a galambdúcban jelzi egy postagalamb hazatértét.
– Itt az idő, most már indulni kell – sürget Purnall kapitány, és már röpít is minket az utaslift a kézbesítőtornyok tetejére. – Mihelyt megtelik a postakocsink és minden tiszt elfoglalja a helyét a fedélzeten, záródnak az ajtók…
A 162-es az E betűjelzésű állásnál vár ránk, a legfelső állomáson. Hatalmas, domború háta fagyosan csillog a lámpafényben, és amikor belépünk, egy hangyányit megbillen a rögzítősólyán.
Purnall kapitány a homlokát ráncolva bújik be az ajtón. A 162-es halk szisszenéssel ismét egyenesbe áll, vonalzóval sem lehetne szebb vízszintest húzni. A hajó hossza mintegy kétszáznegyven láb az észak-atlanti tél edzette orrsüvegétől (gyémántfényesre kopott, hiszen megszámolhatatlan mérföldet gyűrt le jégesőben-hóviharban) hármas légcsavartengelyéig. Átmérője a legszélesebb ponton harminchét láb. Az első osztályú utasszállítók hossza kilencszáz láb is megvan, keresztmetszetük is nem ritkán kilencvenöt; hamar rájön az ember, hogy ekkora hajótest cipeléséhez minő energia szükségeltetik, ha a legszörnyűbb időjárási viszonyok közt is tartani akarja, még vészhelyzetben is, a Cyclonichoz hasonló első osztályú gőzhajók sebességét.
Emberi szemmel nem látható varrat a burkolaton, leszámítva az orr-kormánylapát hajszálvékony hegesztését. A szóban forgó kormánylapát Magniac-fejlesztés, ennek köszönhetően biztos kézzel uralhatjuk a reszketeg levegőt – feltalálója egy fityinget sem köszönhetett neki: félvak koldusként tengette utolsó napjait. A lapát alakja a Castelli-féle „sirályszárny” ívéhez van igazítva. A kormánykerék rögzítésékor egy korbácsütés sebességével veszi fel az eredeti nyomvonalat. Ha finoman előrebillentik – elegendő épp csak megérinteni a kormánykereket – engedelmesen mozdul felfelé vagy lefelé.
– Úgy ám – válaszolja Hodgson kapitány kimondatlan kérdésemre –, Castelli azt hitte, ő derített fényt az aeroplánok irányításának titkára, holott csak azt fedezte fel, miként lehet a hőlégballonokat kormányozni. Magniac azért találta fel a kormánylapátját, hogy a hadihajók fürgébben mehessenek egymásnak az orrukkal, csakhogy a háború kiment a divatból, Magniac pedig beleőrült ebbe, mert úgy érezte, nem tudja a hazáját szolgálni többé. Kíváncsi vagyok, közülünk vajon van-e fogalma bárkinek is róla, mi az ördögöt csinálunk egyáltalán.
– Ha meg szeretné nézni, hogyan zárják le a hajót, menjen a fedélzetre. Most lesz esedékes – veszi át a szót Mr. Geary. Belépek a két hajót összekötő ajtón. Itt semmi látnivaló. A üzemanyagtartályok lemezburkolata két lábnyira sincs a fejemtől, és ugyanúgy domborodik, mint a hajófenék. Randa egy jószágok. Az utasszállítók és a versenyjachtok feldíszítik az üzemanyagtartályokat, ne éktelenkedjenek mindenki szeme láttára, az FP (a Főposta) viszont csak lekeni őket a hivatal egyenszürkéjére. A belső lemezelés elkülönít ötven lábat az orrból és ugyanannyit a farból, de az elülső rekeszfalban is kiképeztek egy süllyesztett fülkét, hogy a lift megfordulhasson. Erről egy gépezet gondoskodik az orrtőkébe fúrt aknában. A gépház emiatt hátrébb található, szinte már a hajóderékban. Közvetlenül előtte, a domború orr-tartályoknál, mély nyílás található – jelenleg feneketlen tátong, ide lesz bezárva a mi postahajónk. A gádorkávákba nézve a háromszáz lábnyi mélységben a kézbesítőtér látható, ahonnét öblös morajlás hallatszik. Az alattunk reszkető fénnyel mennydörgő hang párosul, dereglyénk rendíthetetlenül emelkedik felfelé a csúszkákon. Postabélyeg méretről képeslap nagyságúvá nő; végül lefékez a hajóhíd mellett. A legénységét képviselő két tiszt még csak fel sem pillant, miközben a helyére áll. Csak úgy röpdösnek fürge ujjaik közt a québeci levelek, becsusszannak a kijelölt rekeszekbe, közben mindkét kapitány és Mr. Geary is elégedetten nyugtázzák, hogy a postakocsi szilárdan a helyére rögzíttetett. Egy hivatalnok átnyújtja a fuvarlevelet a tolóablak résén. Purnall kapitány jelez a hüvelykujjával, majd Mr. Geary kezébe nyomja. Az elismervényekkel megvolnánk. „Zökkenőmentes repülést!” – kiáltja Mr. Geary, majd eltűnik az ajtó mögött; a pneumatikus kompresszor légmentesen zár.
– Aaah! – sóhajt a kioldott kompresszor. Pengve nyílnak szét rögzítőkapcsaink. Innentől szabad a pálya. Hodgson kapitány kinyitja a nagy, homályosított ökörszemablakot. Kikémlelek rajta, és látom is a fényárban fürdőző Londont lassan kelet felé csúszni, amint belénk kap a fuvallat. Az első téli felhők egyike azonban hamar eltakarja a messzi otthont, és egész Middlesexet sötétbe burkolja. A felhő alján megpillantom egy másik postahajó fényét, barázdát váj a fehér gomolyba. Egy pillanatra felpislákol, mint egy csillag, majd alábukik, a Highgate Fogadótornyok felé.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.