FőképBevezetés
1941 ŐSZÉN KÉT HATALMAS HADSEREG csapott össze Moszkva északi, déli és nyugati peremén. A hadműveleteket valójában nem a szovjet és a német tábornokok, hanem a két ország teljhatalmú diktátorai, Adolf Hitler és Joszif Sztálin irányították. Mindkét vezér korlátlanul rendelkezett alattvalói életével, és nem habozott katonák, illetve koncentrációs táborokban és börtönökben raboskodó foglyok millióit halálba küldeni. Mindketten könyörtelen elszántságról és briliáns taktikai érzékről tettek tanúbizonyságot, ugyanakkor időről időre kolosszális stratégiai baklövéseket követtek el.
Hitler megfelelő téli ruházat nélkül küldte el katonáit a Szovjetunióba, mivel biztosra vette, hogy még az első téli fagyok beállta előtt teljes győzelmet arat. Sztálin sok csapategységet fegyver nélkül vetett be, mivel a Szovjetunió egyáltalán nem készült fel a német támadásra. Nem csoda, hogy az orosz hadjárat első telén a németek ezrével fagytak halálra, és a Vörös Hadsereg legalább ennyi katonát veszített el értelmetlenül, mivel arra sem maradt idejük, hogy valamilyen fegyvert szerezzenek maguknak a halottakkal és haldoklókkal teli csatatéren.
A moszkvai csata hivatalosan 1941. szeptember 30-tól 1942. április 20-ig tartott, de valójában jóval hosszabb volt a történelemkönyvekben jegyzett 203 napos, öldöklő tömegmészárlásnál. Ez volt az első alkalom, hogy a hitleri villámháborús taktika, a blitzkrieg csődöt mondott. A német hadsereg az előző években lenyűgöző gyorsasággal hódította meg Lengyelországot, Franciaországot és Európa nagy részét, ezért mindenki számára megállíthatatlannak tűnt. „A moszkvai vereség több volt egy elveszített csatánál – állítja emlékiratában Fabian von Schlabrendorff, Hitler tisztje, aki később részt vett a Führer elleni összeesküvésben. – Odalett vele a német katona legyőzhetetlenségének mítosza. Moszkva volt a vég kezdete. A német sereg soha nem heverte ki teljesen a vereséget.” Csakhogy a németek lenyűgöző makacssággal folytatták a harcot, és végső vereségükhöz még évek kellettek, vagyis a moszkvai csatát legfeljebb az utólagos bölcsesség láttathatja döntő fordulópontként.
A moszkvai csata a második világháború talán legfontosabb ütközete volt, és vitán felül minden idők legnagyobb összecsapása. Összesen nagyjából hétmillió katona vett részt az elhúzódó harcok valamelyik szakaszában. Közülük két és fél millióan életüket vesztették, fogságba estek, eltűntek vagy súlyosan megsebesültek - és a veszteségek sokkal súlyosabbak voltak a szovjet, mint a német oldalon. Orosz adatok szerint 958 ezer szovjet katona veszett oda, beleértve a halottak mellett a hadifoglyokat és az eltűnteket. A németek brutális bánásmódja miatt a szovjet hadifoglyok többsége nem élte túl a rabságot. Ezenkívül 938 500 szovjet katona súlyosan megsebesült, vagyis a teljes veszteség 1 896 500 főre rúgott. A német veszteséglista 615 ezer nevet tartalmaz.
Más, hírhedten véres ütközetek közel sem követeltek ennyi emberéletet. A közhiedelem az 1942 júliusától 1943 februárjának elejéig tartó sztálingrádi csatát tartja a világháború legkeményebb összecsapásának. Valójában a sztálingrádi ütközet nyomába sem ért a moszkvainak. Csak feleannyi, 3,6 millió katona vett benne részt, és a harcoló felek együttesen mintegy 912 ezer katonát veszítettek, ellentétben a 2,5 millió halottat és sebesültet követelő moszkvai csatával.
A két világháború más nagyobb ütközetei meg se közelítik a moszkvai hevességét. Az 1915-ös gallipoli partraszállás során körülbelül 500 ezer török és szövetséges katona veszett oda, az 1916 októberében lezajlott somme-i ütközet 1,1 millió német, francia és angol katona életét követelte. Ha csak a részt vevő seregek nagyságát vizsgáljuk, a második világháború leghíresebb csatái nemesnek egy súlycsoportba a moszkvaival. Az észak-afrikai hadjárat fordulópontjának tartott el-alameini ütközetben például alig 310 ezer katona vett részt.
A moszkvai csata a maga idejében a világ érdeklődésének középpontjában állt. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán és sok más ország vezetői az összecsapás kimenetelétől tették függővé döntéseiket. Nem kétséges, hogy ha a németek beveszik Moszkvát, a következményeket az egész világ megérezte volna.
A moszkvai csata mára mégis a feledés homályába merült. A történészek sokkal több figyelmet szenteltek Sztálingrádnak és Kurszknak, mivel ezek az ütközetek Hitler egyértelmű vereségével zárultak, valamint a szívszorító emberi drámákat felvonultató leningrádi ostromnak. A moszkvai csata során Sztálin túl sok hibát követett el, és túl sok kérdés maradt lezáratlanul ahhoz, hogy az ütközet hasonló érdeklődést váltson ki. A történelemkönyvek
többnyire letudják néhány mondattal, és a későbbi diadalok legendás státusát soha nem közelítette meg. Azonban éppen az a tény, hogy a világháború első fázisában kulcsszerepet játszott – és nagyon sokat elárul a szembenálló totalitárius vezérek természetéről –, érdemessé teszi arra, hogy történetét újra elmeséljük, és rávilágítsunk valódi jelentőségére.
A történelem alakulása a jelenből visszatekintve többnyire magától értetődőnek tűnik, noha a világ sorsát eldöntő nagy események végkimenetele a legritkább esetben szükségszerű. Az 1941-es szovjet államvezetés számára sem volt egyértelmű, hogy a német támadás visszaverhető, bármit harsogott is a hivatalos propaganda. A világtörténelem két legkegyetlenebb zsarnoka, Hitler és Sztálin közül a német vezérnek sikerült meglepetésszerűen rajtaütnie szovjet vetélytársán. Sztálin egyszerűen semmibe vette a készülő német támadásra figyelmeztető, egyre sűrűbb titkosszolgálati jelentéseket, és kifejezetten megtiltotta a Vörös Hadsereg tábornokainak, hogy megtegyék az összecsapás sikeres megvívásához szükséges előkészületeket.
Ennek eredményeként a háború első hónapjaiban a szovjet hadsereget a teljes zűrzavar jellemezte, a német erők mélyen benyomultak az ország belsejébe, és megközelítették Moszkvát. 1941. augusztus 12-én Wilhelm Keitel, a német hadsereg főparancsnoka ezt írta a 34a direktívában, amelyben kijelölte a német offenzíva fő céljait: „A hadműveletek célja, hogy még a tél beállta előtt megfossza az ellenséget kormányzatától, fegyverzetétől és közlekedési központjától Moszkva körül, és ezáltal megakadályozza a legyőzött erők újjászervezését, valamint a kormányzat normális működtetését. ”Más szavakkal Hitler gyors keleti győzelmet akart, hogy mielőbb visszatérhessen a Nagy-Britannia elleni háborúhoz, a Führer által remélt siker pedig a szovjet főváros mielőbbi elfoglalásán múlott.
A siker hamarosan karnyújtásnyi közelségbe került. Bár egyes szovjet csapatok heroikus küzdelmet folytattak a német túlerővel szemben, mások – és a számuk százezrekre rúgott – a lehető leggyorsabban megadták magukat. Sztálin lelkileg teljesen összeomlott, amikor a birodalom a szeme láttára kezdett széthullani. A gyors előrenyomulástól felvillanyozott németek útjelző táblákat helyeztek ki „Moszkva felé” felirattal. Hitler 1941 szeptemberében már a szovjet főváros bevételével záruló Tájfun-hadművelet előkészületeivel foglalatoskodott, és beosztottjait azzal biztatta:
„Néhány héten belül Moszkvában leszünk. – Majd hozzátette: – Elpusztítom azt az átkozott várost, és a helyén mesterséges tavat csinálok díszkivilágítással. A Moszkva név örökre el fog tűnni a térképről.” Nem lehet tudni, vajon szó szerint végre akarta-e hajtani a tervét, vagy csak elragadta a pillanat heve, ám annyi bizonyos: kevesen hitték, hogy a szovjet főváros képes ellenállni az elsöprő erejű rohamnak.
Mit jelentett volna Moszkva bevétele az egész háború végkimenetele szempontjából? Az orosz főváros a történelem során kétszer került idegen kézre – a 17. század elején a lengyelek, 1812-ben Napóleon szállta meg –, de a győztesek mindkét alkalommal csak rövid ideig örülhettek diadaluknak. Napóleon esetében Moszkva elfoglalása csupán előjáték volt a Grande Armée visszavonulásához és katasztrófájához. Csakhogy a régi Moszkva jelentősége az orosz életben eltörpül az 1941-es fővároséhoz képest. A 20. század közepén Moszkva az egész ország politikai, katonai és ipari központjának, fő közlekedési csomópontjának számított. Elvesztése óriási csapást jelentett volna a Szovjetunió és Hitler minden ellenfele számára.
Borisz Nyevzorov orosz hadtörténész, aki egész életét a moszkvai csata tanulmányozásának szentelte, úgy véli, hogy a németek kudarca az egész háború végkimenetele szempontjából döntőnek bizonyult. „Ha sikerül elfoglalniuk Moszkvát, a háború német győzelemmel ért volna véget” – állítja. Más történészek és egyes túlélő szemtanúk ezt vitatják, és biztosra veszik, hogy a szovjetek végül a főváros elvesztése után is újjászervezték volna az ellenállást. Természetesen soha nem fog kiderülni, melyik tábornak van igaza, mivel a „Mi lett volna, ha” kezdetű kérdésekre a történelemben nincs válasz. Nyevzorovval abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy a moszkvai csata „az első nagy győzelmünk és a náci Németország első nagy veresége”.
A csatáról szóló szovjet beszámolók nem mulasztják el megemlíteni, milyen nagy veszélyben forgott az ország 1941 őszén,
amikor a német csapatok elérték a fővárost. „Ez volt az egész háború legsötétebb pillanata” – állítja A Nagy Honvédő Háború története című, az 1960-as évek elején kiadott ötkötetes, hivatalos történeti mű. A szovjet történetírás mégsem időzött túl sokáig ennél az eseménynél. Nyeszlucsajno, „nem véletlenül”, ahogy az oroszok mondják. A korabeli szovjet történészeknek minden okuk megvolt arra, hogy kerüljék a kényes témát.
A csatával összefüggő katasztrofális események sorozata rendkívül kellemetlen kérdéseket vetett volna fel Sztálin vezetői képességeivel és a szovjet nép ellen alkalmazott, szűnni nem akaró terror hasznosságával kapcsolatban – az utóbbi egyébként a háború egészét végigkísérte. Sztálin baklövései tették lehetővé, hogy a németek megközelítsék a fővárost. A moszkvai nép körében kitört pánik elég világosan megcáfolja a mítoszt, hogy a győzelemben kezdettől fogva mindenki szilárdan hitt.
A másik visszatartó tényező a szovjet veszteségek elborzasztó nagysága. Borisz Vigyenszkij a háború kezdetekor a podolszki Tüzérségi Akadémián tanult, és azon szerencsés kevesek egyike volt, aki osztályából túlélte a háborút, miután – teljesen felkészületlenül – harcba küldték őket az előrenyomuló németek ellen. Később a moszkvai Hadtörténeti Intézet kutatója lett. A nyugdíjas Vigyenszkij szerint Georgij Zsukov marsall, a Vörös Hadsereg legendás vezére a háború után hadügyminiszterként megpróbálta számba venni a moszkvai csatában elszenvedett veszteségeket, és megparancsolta helyettesének, készítsen róluk hozzávetőleges becslést. Amikor meglátta a kalkulációt, Zsukov csak annyit mondott: „Rejtse el, és soha senkinek ne mutassa meg!”
Még a főváros elleni német roham visszaverése után sem volt teljes a szovjetek diadala. Sztálin nemcsak a csata előtt követett el óriási hibákat, hanem utána is. A szovjet vezért tábornokai sem tudták lebeszélni arról, hogy a fáradt csapatokkal azonnal támadást indítson a németek ellen. Rettenetes emberveszteségekkel járó vereségsorozat lett az eredmény. A németek makacsul kitartottak előretolt állásaikban, különösen Rzsev városa körül, Moszkvától északnyugatra, közel egy évvel azután is, hogy a fővárosért vívott csata hivatalosan véget ért. A város megmenekülése feletti kezdeti megkönnyebbülés hamar átadta helyét a keserű csalódottságnak.
Vagyis Moszkva védőinek tiszteletet parancsoló hősiessége és bátorsága ellenére ezt a nagy csatát kezdettől fogva megszégyenítő epizódok és vereségek kísérték. Mindkét harcoló fél Moszkva előtt döbbent rá arra, hogy elhúzódó háborúra kell berendezkednie, és az emberi történelem legvéresebb konfliktusa áll előtte. Ráadásul a háború Hitler és Sztálin tévedései és könyörtelensége miatt a szükségesnél is kegyetlenebbnek bizonyult. Sztálint egyáltalán nem érdekelte, hogy a győzelem hány emberéletet követel. Csou En-laj kínai miniszterelnöknek a koreai háború idején azt mondta, az észak-koreaiak bármeddig folytathatják a harcot, mivel „nincs mit veszíteniük, kivéve a katonáikat”. Ugyanígy viszonyult a saját népe veszteségeihez is, amikor azok szédítő magasságokba szöktek.
A méltányosság kedvéért le kell azonban szögezni, hogy Sztálin személye sok orosz számára inspirációt jelentett, és azon döntése, hogy Moszkvában marad, miután a kormányt és a katonai, illetve a civil intézmények többségét evakuálták, végül kulcsfontosságúnak bizonyult a fővárosért vívott csatában. Sztálin valóban élő bizonyítéka volt Machiavelli tézisének, miszerint az uralkodó számára többet ér, ha félik, mint ha szeretik, de élete során időnként a firenzei ideált is megtestesítette: egyszerre féltek tőle és rajongtak érte. A háború az egyik ilyen történelmi pillanat volt. Sok szovjet állampolgár őszintén hitte, hogy érdemes feláldoznia az életét az országért és Sztálinért, és e kettő akkoriban szinte
ugyanazt jelentette.
A legnagyobb csata megírásához gazdag forrásanyagot használtam fel, köztük számos olyan dokumentumot, amelyet korábban soha nem publikáltak, például a KGB elődszervezete, az NKVD nemrégiben kutathatóvá tett iratanyagát. A még élő szemtanúk közül sokan most először merték félelem nélkül megosztani átélt élményeiket, és beszámolójuk gyakran ellentmond a szovjet, sőt egyes nyugati történészek konstruált, cenzúrázott narratívájának. Interjúkat vettem fel az események kulcsszereplőinek – Georgij Zsukov marsallnak, Anasztasz Mikojan PB-tagnak és az ellenállás, illetve a németek elleni szabotázsakciók szervezésével megbízott NKVD-s felsővezetőknek – a gyermekeivel. Számtalan publikált és publikálatlan orosz és külföldi szerzőségű naplót, levelet és emlékiratot tanulmányoztam át.
A hiteles történeti bizonyítékok kétségtelenné teszik, hogy a moszkvai csata nemcsak a világháború legnagyobb összetűzése,
hanem legkorábbi fordulópontja is volt. Való igaz, már a Nagy-Britanniáért vívott légi csata is nyilvánvalóvá tette, hogy a német hadigépezet nem legyőzhetetlen, de szárazföldi ütközetben Moszkva előtt soha nem sikerült Hitler diadalmasan előretörő csapatait megállítani.
A berlini Sportpalastban tartott tömeggyűlésen 1941. október 3-án Hitler azt mondta az ujjongó tömegnek, hogy a végső fázisához közeledő moszkvai csata „a világtörténelem legjelentősebb összecsapása”. Ha sikerül a szovjet sárkányt a porba sújtani, „soha többé nem támad fel”, jósolta. Hitler pontosan tisztában volt azzal, milyen baljós precedenst jelent számára Napóleon kudarca, de szilárdan hitte – és a hadseregét is meggyőzte róla –, hogy a németeknek nem kell rettegniük az orosz téltől. Hamarosan kiderült, hogy mint annyi másban, ebben is nagyot tévedett. Abban ugyan igaza lett, hogy a moszkvai csata minden idők legjelentősebb összecsapása, de a saját szempontjából ez fájdalmas igazságnak bizonyult.
A legnagyobb csata bemutatja, miként fordította át Sztálin győzelemmé a biztosnak látszó vereséget, mekkora emberi árat kellett fizetni a sikerért, és sorra veszi a csata következményeit nemcsak a hadi események alakulása, hanem a Sztálin és a Nyugat közötti diplomáciai versenyfutás szempontjából is, amelynek tétje a háború utáni európai rendezés volt. Még nem ért véget a szovjet fővárosért vívott küzdelem, amikor Sztálin már birodalmi álmokat szőtt, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pedig a várható szovjet terjeszkedés hatékony ellenszerét kereste. Ha Moszkva elesik, mindez egyáltalán nem számított volna. Moszkva azonban kitartott, bár a végső győzelem csak egy hajszálon múlott. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a történelem menete más fordulatot vegyen.
Végül hadd zárjam a bevezetőt egy személyes megjegyzéssel. Mivel külföldi tudósítóként két alkalommal is hosszabb időt tölthettem Moszkvában, azt hittem, hozzávetőlegesen ismerem az egykor ott vívott küzdelem léptékét és jelentőségét. Többévi kutatómunka után ma már világosan látom, hogy ez milyen messze állt az igazságtól. A Seremetyevo repülőtér sok tízezer utasához hasonlóan én is gyakran elmentem a nagy csata emlékműve mellett. A reptéri út mentén három hatalmas sündisznóra hasonlító, stilizált tankcsapda emlékeztet azokra a védelmi létesítményekre, amelyeket a főváros körül a németek közeledésének hírére sebtében állítottak fel. Arról azonban igen keveset tudtam, hogy valójában mi történt Moszkvában 1941 őszén. Tudtam, hogy a németek nagyon közel jutottak, talán egészen addig a pontig, ahol az emlékmű áll a Himki negyedben a város peremén, alig félórányi autóútra a Kremltől. De a nyugatiak, sőt a mai oroszok többségéhez hasonlóan az összecsapás igazi története ismeretlen volt előttem. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy betömje a történelemkönyvekben tátongó lyukat, és felidézze a több mint hatvan évvel ezelőtti, sorsfordító eseményeket.

A kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásaink:
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma
Michael E. Haskew: A második világháború elit alakulatai
Michael Baigent – Richard Leigh: A Valkűr-hadművelet
Roger Manvell – Heinrich Fraenkel: Göring
Guido Knopp: Hitler menedzserei
Stephen E. Ambrose: Civil katonák
Stephen E. Ambrose: D nap (1944. június 6.)
Walter Lord: Hihetetlen győzelem
John Keegan: A második világháború
Hampton Sides: Kísértetkatonák