Főkép

Az idén húsz éves Hypocrisy igazi úttörőnek számít a melodikus death metal stílus megteremtésében, ugyanis az elsők között emeltek be zenéjébe doomos, gótikus, atmoszférikus elemeket, valamint dallamokat.
A banda hosszú szünet után egy igen erős lemezzel tért vissza, a lemezbemutató turné pedig 2010. febuár 18-án Magyarországot is útba ejtette.

A Diesel Clubban rendezett bulin az ősrajongókon kívül a fiatalabb korosztály, továbbá meglepetésemre feketébe öltözött hölgyek sokasága, és még külföldiek is képviseltették magukat.

Sajnos kissé megkésve érkeztünk a helyszínre, így a Slytract műsoráról lemaradtunk (illene már hozzászoknom, hogy mostanában szinte mindenhol időben kezdődnek a koncertek), vagyis a buli számomra a Survivors Zero előadásával kezdődött. A kezdeti hangosítási nehézségek leküzdését követően már nem is volt hiba a megszólalásban, és a zene is teljesen rendben volt.

A fő zenekarhoz hasonlóan a finnek is death metalban utaznak, s bár most találkoztam velük először, azt mondanám, hogy annak is a hagyományosabb, de egyértelműen európai ízű válfaját képviselik.
Zenéjükre leginkább a gyors tempó és kíméletlen riffelgetés jellemző, amibe olykor szintén eléggé tekerős gitárszólókat és néhol egészen ötletes, súlyos témákat pakoltak.

A frontember mellett az óriás méretű basszusgitáros és a ritmusgitáros is kivette a részét a vokalizálásból, ami alatt a death metalra jellemző hörgő morgó üvöltözést kell érteni.

A színpadot szinte teljesen betöltő óriások a lelkes közönségnek hála remekül érezték magukat, kivéve talán az énekest, aki nagyon komolyan vette a brutálkodást és látszólag képtelen a vigyorgásra, de hát egy death metal zenekar élén ez mondhatni követelmény, vagy legalábbis érthető.

Rövid átszerelést és Horgh monumentális dobcuccának leleplezését követően a legendás svéd csapat végre elfoglalta helyét a színpadon, és rögtön neki is kezdtek a hallójáratok mészárlásának a tavalyi lemez nyitódalával, a „Valley of the Damned”-del.

Ezen kívül még két dalt vettek elő az új lemezről; a szűk másfél órás műsor további részében pedig régebbi korongjaikról válogattak.
Számomra meglepő, de abszolút örvendetes módon több tételt is eljátszottak a The Final Chapter című zseniális lemezről, amik közül leginkább az azonos című darabnak örvendtem, de természetesen nem maradhatott ki a legnagyobb sikert jelentő Abducted néhány kiváló dala sem.

A kihagyhatatlan „Roswell ’47” mellett a brutális „Killing Art” okozott teljes hisztériát a közönség körében, majd még tovább mentek vissza az időben, hogy megidézhessék egy dal erejéig a Fourth Dimensiont, és a Pleasure of Molestation EP címadó dala is terítékre került.

Ha jól emlékszem, az újabb dolgaik közül mindössze két albumot mellőztek teljesen, a többiről legalább egy dalt előadtak és bár így leírva (és a zenekar munkásságát ismerve) ez igen soknak, tartalmasnak tűnhet, azért gondolom, rajtam kívül még sokan hallgatták volna tovább őket, meg a kimaradt további klasszikusokat.

De nem csak a kiváló daloknak köszönhetően volt óriási élmény ez a koncert. Akkora összhang volt az együttes és közönsége között, amit ritkán tapasztalok koncerteken. A svédek teljes erőbedobással játszottak és a publikum is hatalmas lelkesedést mutatott.

A súlyos és agresszív zenének megfelelően önfeledten tomboltak az emberek, tőlem nem messze néha kicsit el is durvult a helyzet, de annak ellenére, hogy végig elől voltam, egyszer sem löktek meg.

Az együttes is nagyon élvezte, hogy a színpad előtt mindenki megőrült és a legtöbb dalt egyként üvöltik.
A dobfelszerelés mögé rejtőzött, és azt kíméletlenül, pontosan ütő Horgh-on kívül mindegyikük intenzíven bemozogta az egész színpadot, Peter pedig magából kikelve hörgött és károgott, vagy éppen énekelt, könnyedén, de érzéssel és maximális intenzitással adta elő magát.

Ahogy erről már korábban is volt szerencsém meggyőződni, a Hypocrisy profizmusából  és tapasztalatából fakadóan élőben még sokkal hatásosabban tudja prezentálni eleve rettentő, súlyos és remekül megkomponált dalait, mint a lemezeiken.
Ezen az estén még saját korábbi show-jukat is sikerült felülmúlniuk, és remélem, hogy Peter ígéretéhez híven visszatérnek még hozzánk, egy legalább ilyen színvonalú műsorral.