FőképElőszó

1

December 8., szerda, hajnali 1 óra 12 perc

Penny Dawson felébredt, és hallotta, hogy valami mocorog a sötét hálószobában.
Először azt hitte, hogy álmodik. Lovakról álmodott, arról, hogy hosszú lovaglásra indul vidéken, és ez volt élete eddigi tizenegy és fél éve alatt a legszebb, legkülönösebb és legizgalmasabb álom. Amikor felébredt, eleinte még küszködött a tudatával, és megpróbált az álmok világában maradni, hogy ne halványodjanak el a gyönyörű képek, de a furcsa hang, amit hallott, megrémítette. Próbálta megnyugtatni magát, hogy csupán egy ló prüszkölését vagy a széna susogását hallotta, még az álma istállójából. De képtelen volt meggyőzni magát, érezte, a különös zaj nagyon is valós, így hát egy csapásra elszállt szeméből az álom.
A zaj a szoba túlsó feléből, Davey ágya felől jött. Egyáltalán nem a jól ismert, megszokott neszezés volt, amelytől már egy kisgyerek sem ijedne meg. Inkább ijesztő motoszkálás, mely rémületet keltett a kislányban.
Mi a csudát csinálhat a testvére? Vajon milyen trükköt eszelt ki már megint?
Penny felült az ágyban. Hunyorogva bámult az áthatolhatatlan sötétségbe, de nem látott semmit. Magasba emelte a fejét, és feszülten figyelni kezdett.
Suttogó hangok és félhangos zihálás zavarta meg az éjszaka nyugalmát.

Aztán újra csend lett.
Visszatartotta a lélegzetét, és még erősebben figyelt.
Sziszegés. Majd halk csoszogás és kaparászó hang.
A szobában teljesen sötét volt. Csak egy ablak volt, Penny ágya mellett, a sötétítőt azonban behúzták.
Az ajtó nyitva volt – mindig nyitva hagyták néhány ujjnyira – ám most a lakás többi részében sem égtek a lámpák.
Penny halkan megszólalt:
– Davey?
A kisfiú nem válaszolt.
– Davey, te vagy az?
Sutyorgás.
– Davey, hagyd abba!
Semmi válasz.
A hétéves fiúk néha elég furcsán viselkednek.
Penny újra megszólalt:
– Igazán abbahagyhatnád a hülye játékaidat, különben megbánod.
Száraz, ropogásszerű hangok. Mintha egy lehullott falevél recsegne valakinek a talpa alatt.
Most közelebbről hallotta, mint eddig.
– Davey, ne hülyéskedj!
Egyre közelebbről. Valami az ágya felé lépkedett a szobán át.
Nem Davey volt. A fiú mindig jól szórakozott a saját buta tréfáin, és mostanra már biztosan felnevetett volna, elárulva ezzel magát.
Penny szíve egyre hangosabban zakatolt, és hirtelen eszébe jutott, hogy talán még sincs ébren, hanem ez is egy álom, mint az előbbi a lovakkal, csak most sokkal félelmetesebb.
Az eszével azonban tudta, hogy nagyon is ébren van.
Szeme könnybe lábadt az erőlködéstől, hogy lásson valamit a sötétben. Kinyújtotta a kezét, hogy felkapcsolja az ágytámlához rögzített lámpát, de nem találta a kapcsolót. Kétségbeesetten tapogatózott a sötétben.
A fojtott hangokat ekkor már közvetlenül az ágya mellől hallotta. A valami odaért mellé.
Tapogatózó ujjai végre megtalálták a lámpát, majd a kapcsolót is. Hirtelen fényár öntötte el az ágyat és a padlót.
Semmi rémisztő nem mászkált körülötte. Az olvasólámpa nem adott elég erős fényt, hogy az árnyakat tökéletesen eloszlassa, de Penny így is meg tudta állapítani, hogy a szobában semmi ijesztő, fenyegető vagy szokatlan nincs.
Davey a szoba másik végében álló ágyban feküdt, a takaró huzatába gabalyodva. Feje felett a falról a Csillagok háborúja hősei és E.T. néztek le rá.
Penny már nem hallotta a furcsa zajokat, de nem az a fajta kislány volt, aki egy ilyen megmagyarázhatatlan eset után egyszerűen eloltja a lámpát, fejére húzza a paplant, és mindent feledve alszik tovább. Édesapja mindig azt mondta róla, hogy olyan kíváncsi, mint száz macska együttvéve. Kibújt hát az ágyból, és egy darabig mozdulatlanul figyelt.
Síri csend vette körül.
Végül odament Davey ágyához, és közelebbről is megnézte öccsét. Az éjjeli lámpa nem világított el egészen odáig, Penny azonban úgy látta, a fiú mélyen alszik. Közelebb hajolt hozzá, és megállapította magában, hogy biztosan nem színleli az alvást.
Ekkor újra meghallotta a hangot. Közvetlenül a háta mögül.
Hirtelen megpördült.
Most az ágy alól jött a zaj. Sziszegő, kaparászó, csoszogó hang. Nem volt hangos, de már rejtőzködőnek sem találta.
Az a valami az ágy alatt tudta, hogy a kislány érzékeli a jelenlétét. Szándékosan csapott zajt, gúnyt űzött belőle, próbálta megrémíteni.
Nem!  – gondolta Penny. – Ez butaság!
Egyébként sem léteznek ágy alatt bujkáló rémek, sem gonosz manók! Ő már különben is kinőtt ezekből a történetekből.
Talán csak egy egér motoszkál a szobában. Igen! Ez az! Csak egy kisegér, aki talán még nála is jobban meg van rémülve!
A gondolattól valahogy megkönnyebbült. Nem szerette az egereket, és nem rajongott az ötletért, hogy az ágya alatt mászkáljanak, de ha rájuk gondolt, mégis oldódott benne a feszültség. Egy egér legalább nem tudja leharapni a fejét.
A kislány ökölbe szorított kézzel álldogált a szoba közepén, próbálta kitalálni, hogy mit kéne tennie.
Penny felnézett Scott Baióra, aki az ágya fölé helyezett poszterről mosolygott le rá, és azt kívánta, bárcsak itt lenne a férfi, hogy megoldja a helyzetet. Ő biztosan nem ijedne meg egy egértől, hanem azonnal bemászna az ágy alá, elkapná a kis rágcsáló farkát, majd kivinné a házból, és szabadon engedné. Mert Scott Baio nemcsak bátor volt, hanem melegszívű és jóságos is.
Scott persze nincs itt, valahol Hollywoodban forgatta a legújabb tévésorozatát.
Így hát csupán apjára számíthatott.
Penny azonban nem akarta felkölteni őt mindaddig, amíg egészen meg nem bizonyosodott arról, hogy valóban egy egér csapja a zajt. Ha a papája bejön a szobába, hogy megkeresse az állatot, felforgatja az egész helyiséget, és mégsem találja meg, egészen biztos, hogy úgy fogja őt kezelni, mint egy saját árnyékától is megijedő dedóst! Pedig alig két hónap választja el tizenkettedik születésnapjától!
Nem látott be az ágy alá, mert nagyon sötét volt ott, és az ágytakaró földig lógó széle is eltakarta előle a kilátást.
Az ágy alatti valami – az ágy alatti egér! – ekkor sziszegni és motyogni kezdett. Szinte emberi hangnak tűnt. Érdesen sutyorgó, hideg, gonosz hangnak, amely idegen nyelven beszélt hozzá.
Vajon képes egy egér ilyen hangokat adni?
Újra Daveyre pillantott. A kisfiú most is éppoly nyugodtan aludt, mint az imént.
Egy műanyag baseballütő állt a falhoz támasztva öccse ágya mellett, Penny fölkapta.
Az ágy alól továbbra is különös, zavaró, sziszegő, kaparászó és motozó hangok szűrődtek ki.
Néhány lépést tett az ágy felé, és letérdelt a padlóra. Az ütő végével felemelte a takaró szélét, és visszahajtotta az ágyra.
Így sem látott semmit, a szűk helyen tökéletes volt a sötétség.
A hangok ekkor hirtelen elnémultak.
Pennynek az a furcsa érzése támadt, hogy valami figyeli a sötétség mélyéről… És ez a valami nem is egér, hanem annál sokkal borzalmasabb… És ez a valami tudta, hogy egy gyenge kislánnyal áll szemben… Okos lény volt, nem ostoba állat! Penny érezte, hogy az a valami képes egyetlen szempillantás alatt kirontani az ágy alól, hogy szőröstül-bőröstül felfalja őt, ha úgy találja úri kedve.
Egy frászt! Nem! Ez gyerekes félelem! Butaság!
Ajkába harapva nagy elszántsággal igyekezett úgy tenni, mintha nem egy tehetetlen gyerek lenne, és bedugta az ütőt az ágy alá. Meglengette, hátha a mozgástól az egér felvisít, vagy kimenekül rejtekéből.
De az ütő másik végét ekkor valami hirtelen elkapta, és szorosan tartotta. Penny próbálta visszarántani, de nem sikerült. Egyre csak ráncigálta és tekergette, mindhiába. Az ütőt nem sikerült kiszabadítania.
Aztán az a valami hirtelen kirántotta a kezéből. Az ütő egy tompa puffanás kíséretében eltűnt az ágy alatt.
Penny felugrott és a hirtelen mozdulattól nekizuhant Davey ágyának. Fogalma sem volt, hogyan került oda. Az egyik pillanatban még az ágya mellett térdelt, a másikban pedig már Davey ágya mellett hever.
Öccse felmordult, horkantott egyet, majd egy nagy sóhaj után újra mély álomba merült.
Penny ágya alatt semmi sem mozdult.
Legszívesebben hatalmasat sikoltott volna, hogy apja is meghallja, s már azt sem bánta volna, ha valóban kis pólyásként kezeli. Megpróbált kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A kétségbeesett szavak csupán a fejében rezonáltak: Apu! Apu! Apu! Megnémult a félelemtől.
A lámpa fénye hirtelen előbb halványodni, majd újra erősödni kezdett. A vezeték dugója az ágy háta mögött volt. A lény az ágy alatt próbálta kihúzni a zsinórt a falból.
Apu!
Ezúttal valóban sikerült egy halk nyöszörgést kierőltetni magából.
A lámpa végleg kialudt.
A sötétben mocorgást hallott. A valami kijött az ágy alól és elindult a szobán keresztül.
Apu!
Erőtlenül suttogott. Megpróbált nyelni, de annyira kiszáradt a torka, hogy úgy érezte, megfullad.
Nyikorgó hang.
Penny a sötétségbe bámult, reszketett és nyöszörgött a félelemtől.
Aztán rájött, hogy ezt a nyikorgást ismeri. A saját szobájuk ajtajának nyikorgása volt.
Az ajtó kinyílt, bár Penny inkább csak érzékelte a mozgást, semmint látta. Egy fekete árny mozdult meg a szoba mélyén.
A félelmetes csoszogó és sziszegő hang fokozatosan távolodott tőle. Elmegy! Tehát mégsem fogja az a dolog megtámadni, hanem inkább elmegy.
Már az ajtóban volt, a küszöb előtt, majd az előszobából visszhangzott a förtelmes sziszegés, végül… hirtelen eltűnt.

Lassan telt az idő. A percek ólomlábakon vánszorogtak.
Mi lehetett az?
Egér biztosan nem.
Biztosan tudta, hogy nem álmodott.
De hát akkor mi volt?
Penny lassan felállt. Remegtek a lábai.
Vaktában odatapogatózott Davey ágyához. Felkapcsolta a lámpát, majd gyorsan elfordította a fényt alvó öccse arcáról.
Odament az ajtóhoz, megállt a küszöbön, és hallgatózni kezdett. Néma csend. Még mindig remegve becsukta az ajtót. A zár halkan kattant.
A kislány pizsamájába törölte izzadt tenyerét.
A halvány fényben visszasétált az ágyához, és benézett alá. Semmi rémisztő nem kucorgott alatta.
Benyúlt, hogy kivegye a könnyű, műanyag baseballütőt, amelynek belseje üreges volt, mivel műanyag labdákhoz használták. A vastagabb végén, amelyet az ágy alatti valami elkapott, apró lyukak voltak, és mellettük két bemélyedés. Mitől lyukadt át a műanyag? Karmoktól? Fogaktól?
Penny bepréselte magát az ágy alá, hogy visszadugja a zsinórt, azután Davey feje felett eloltotta az éjjeli lámpát.
Leült az ágy szélére, egy ideig még a bezárt ajtót figyelte, majd hirtelen hangosan felszakadt belőle:
– Hááát…
Mi a fene volt ez?
Minél tovább gondolkodott, annál valószínűtlenebbnek tűnt az imént átélt élmény. Lehet, hogy a baseballütő csak az ágy keretébe akadt bele? Talán a lyukakat és a bemélyedéseket a keretből kiálló csavarok és szögek okozták? Sőt, lehet, hogy az ajtót is csupán a huzat tárta sarkig, és semmiféle lénynek az égvilágon semmi köze az egészhez?
Akkor talán…
Végül, kíváncsiságtól hajtva, mégiscsak felállt, kiment a hallba, villanyt gyújtott. Amikor látta, hogy egyedül van, becsukta az ajtót maga mögött.
Csend.
Apja hálószobájának ajtaja szokás szerint nyitva volt. Megállt, és hallgatózott. Csak apja halk horkolása hallatszott, egyetlen furcsa, suttogó hang sem szűrődött ki bentről.
Újra átvillant az agyán, hogy felébreszti apját, a rendőrnyomozó Jack Dawson hadnagyot. Még fegyvere is volt! Ha mégis volt valami a lakásban, egy szempillantás alatt ártalmatlanná tudná tenni. De ha most felébresztené az apját, és végül ő sem találna semmit, nem menekülhetne az ugratásoktól, sőt, ami még ennél is rosszabb, apja úgy kezelné, mint egy dedós kisgyereket. Egy ideig habozott, nagyot sóhajtott. Nem! Nem teheti ki magát egy ilyen megaláztatásnak!
Hevesen dobogó szívvel lopakodott végig a folyosón a bejárati ajtóig, és lenyomta a kilincset. Zárva volt.
Az ajtó melletti fogason egy hosszú nyelű esernyő lógott, amelynek fém hegye viszonylag jó fegyverül szolgálhatna.
Az ernyőt vízszintesen maga előtt tartva belépett a nappaliba, villanyt gyújtott, és alaposan körülnézett. Átkutatta az étkezőfülkét és a kis konyhát is.
Semmi.
Csak az ablak…
A mosogató fölötti ablak nyitva volt. A jeges decemberi levegő akadálytalanul süvített befelé a harminc centiméteres nyíláson át.
Penny egészen biztos volt abban, hogy nem hagyta nyitva. Az apja is mindig bezárta az ablakot szellőztetés után, mert példát akart mutatni Daveynek, aki képtelen volt rendet tartani maga körül.
Penny a mosogatóhoz vitte a konyhaszéket, felmászott rá, és feljebb tolta az ablakot, hogy kinézzen rajta. A hideg levegő csípte az arcát, és mintha jeges kezek simogatták volna bőrét a pizsama alatt. Odakint szinte alig volt fény. Alatta négyemeletnyi mélység tátongott, a keskeny sikátorban sűrű sötétség honolt. Csupán egyetlen hangot hallott: a vasbeton kanyonban süvítő szél hangját. A légmozgás felkapott a járdáról néhány újságpapírt, és belekapott Penny hajába is. Ezen kívül nem látott semmi mozgást.
Az épület egy távolabbi pontján, a hálószobaablak közelében tűzlétra futott lefelé. A konyhaablakból azonban nem lehetett ilyen módon lejutni. Párkány sem volt, tehát még egy betörő sem tudott volna innen behatolni. Sem megállni, sem megkapaszkodni nem lehetett kint.
Egyébként sem betörő volt. A betörők nem szoktak kislányok ágya alatt bujkálni.
Bezárta hát az ablakot, majd visszatette helyére a széket, és az esernyőt is felakasztotta a fogasra, bár nem szívesen szabadult meg fegyverétől. Közben eloltotta a lámpákat, de nem mert hátranézni az így támadt sötétségben. A szobájukban azért égve hagyta a villanyt, bebújt az ágyba, és magára húzta a paplant.
Davey mélyen aludt.
Az éjszakai szél nekifeszült az ablaknak.
A távolban valahol sziréna hangja szólt.
Penny felült az ágyban. Az olvasólámpa fénye védőn borult rá. Álmos volt, aludni akart, de nem merte lekapcsolni. A félelem feldühítette. Hiszen már majdnem tizenkét éves, és még mindig így viselkedik?! Vajon miért fél ennyire a sötétségtől? Végül is ő a ház úrnője már több mint másfél éve, amióta az édesanyja meghalt! Néhány perc múlva végül mégis sikerült legyűrnie a rettegést, és lekapcsolta az éjjeli lámpát.
Gondolatait azonban nem tudta olyan egyszerűen kikapcsolni.
Mi volt az ágya alatt?
Semmi. Csak az álma tűnt túlságosan valódinak. Vagy egy kóbor fuvallat futott végig a szobán. Ennyi és semmi több.
Sötétség.
Penny hallgatózott. Csend.
Várakozott.
Semmi.
A kislány végre álomba merült.

2

Szerda, hajnali 1 óra 34 perc

Vincent Vastagliano lefelé haladt a lépcsőn, amikor egy kiáltást, majd rögtön utána ijesztő nyöszörgést hallott. Nem metsző, nem is éles kiáltás volt, hanem inkább rémült, torokból jövő hörgés, amelyet az emeletről talán meg sem hall. De a lépcsőn már hallotta, és minden porcikáját átjárta a félelem. Vastagliano megállt, egyik kezével a korlátot markolta, nem mert megmozdulni, fejét felemelve figyelt. Szíve eszeveszetten zakatolt, és egy pillanatra lebénította a döntésképtelenség.
Újabb kiáltás.
Ross Morrant, Vastagliano testőre volt a konyhában, és éppen könnyű vacsorát készített kettejüknek. Morrant kiáltását hallotta. A hangját azonnal felismerte.
Aztán dulakodás hangja ütötte meg a fülét. Puffanás, csörömpölés, mintha valami leesett volna. Aztán hangos, tompa ütődés, majd az összetörő üveg éles, fülsértő hangja.
Ross Morrant ziháló, félelemtől elcsukló hangja visszhangzott a folyosón. Kétségbeesetten kiabált:
– Ne! Ne!… Kérem… Jézusom, ne… segítség! Valaki segítsen! Istenem… Úristen, kérem… jaj neee!
Vastagliano arcán verejtékcseppek jelentek meg.
Morrant magas, erőteljes alkatú férfi volt. Már gyermekkorában aktívan kivette részét az utcai harcokból. Tizennyolc éves korára több aláírt szerződése volt: megbízásból ölt és élvezte, amit csinált. Az évek múlásával nagy hírnévre tett szert. Bármilyen munkát elvállalt, függetlenül annak nehézségétől, vagy attól, hogy milyen erősen őrizték a célpontot, és a megbízatásokat mindig pontosan teljesítette. Az elmúlt tizennégy hónapban Vastagliano mellett dolgozott végrehajtóként, pénzbehajtóként és testőrként. Az eltelt idő alatt Vastagliano sosem látta Rosst félni. Nem tartotta valószínűnek, hogy Morrant bárkitől vagy bármitől megijedjen. Most azonban saját fülével hallhatta, amint Morrant kegyelemért könyörög… Nem igazán értette a helyzetet. Nyilvánvalóan a saját testőre hangját hallotta, amint esdekelt és nyüszített a félelemtől. S az egész mégis olyan valószínűtlenül hangzott.
Rikácsolás. Nem Morrant volt, az biztos, mert nem emberi hang volt, hanem istentelen, bűnös és gonosz hang. A harag, a gyűlölet mindent elsöprő, mindent átható, éles kirobbanása volt ez, egy másik világból származó lény undorító morgása, amilyet csak a tudományos-fantasztikus filmekben lát és hall az ember.
Egészen mostanáig Vastagliano azt feltételezte, hogy Morrantot emberi lények támadták meg és kínozzák, talán olyanok, akik versenytársai a drogüzletben, akik el akarták tenni láb alól, hogy így tegyenek szert nagyobb piacra. Most azonban, ahogy e bizarr, jajgató és siránkozó hangot hallotta, Vastaglianónak átfutott az agyán, hogy talán az Alkonyzóna egyik epizódjába cseppent. Jéghidegnek érezte végtagjait, a rettegés mintha egészen a csontjáig hatolt volna. Émelyegni kezdett, egyre erőtlenebbnek és elhagyatottabbnak érezte magát.
Két lépést tett lefelé, és végignézett a folyosón a bejárati ajtó irányába. A hall üres volt. Talán ha elég gyorsan végig tud futni a folyosón, hogy kinyissa a bejárati ajtót, sikerülne kijutnia a házból, mielőtt a behatoló kijön a konyhából és észreveszi. Egyelőre habozott.
A konyhából ekkor ismét felharsant Morrant sikolya, sokkal velőtrázóbban, mint korábban, mintha végső kétségbeesésében és agóniájában kiabálna. Aztán hirtelen csend lett.
Vastagliano tudta, mit jelent ez. A testőre halott.
Ezután kialudt a fény a ház minden pontján. Valaki nyilvánvalóan lecsapta az alagsori főbiztosíték kapcsolóját.
Vastagliano nem mert tovább tétovázni, hanem inkább elindult a sötétben lefelé a lépcsőn. Mozgást hallott a kivilágítatlan folyosó felől a konyha irányából, s a zajok alapján arra következtetett, hogy valami közelít felé, ezért újra megállt. Egyáltalán nem hallott lépteket, inkább valami furcsa, kísérteties, sziszegő, zizegő, surrogó morgást érzékelt, amely megfagyasztotta ereiben a vért, és libabőrös lett a félelemtől. Úgy érezte, mintha egy hatalmas valami – üveges szemekkel és hideg, nyirkos kezekkel – tartana felé. Az ehhez hasonló elképesztő gondolatok normális körülmények között meglehetősen távol álltak Vincent Vastaglianótól, aki szinte teljesen híján volt minden képzelőerőnek, ennek ellenére egyre inkább elhatalmasodott rajta a babonás félelem.
Minden porcikája reszketett a rémülettől.
A szíve – amely már eddig is hevesen vert – most szinte szétrobbantotta a mellkasát.
Sosem jut el élve a bejárathoz, gondolta magában.
Megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Megbotlott, és majdnem elesett, aztán mégis visszanyerte az egyensúlyát. Mire a hálószoba ajtajához ért, már egészen hangosan hallotta a rémisztő motoszkálást és a közelítő hörgést.
A hálószoba ablakain át halványan világított be az utcai lámpák fénye. Sejtelmes árnyak vetődtek a XVIII. századi baldachinos ágyra, a fény megcsillant az antik tárgyakon, és visszaverődött a két ablak között álló íróasztal tetején csillogó kristály papírnehezék éléről. Ha Vincent megfordul, a sötétben is könnyedén kivehette volna üldözőjének sejtelmes körvonalait. De nem nézett hátra, mert nem volt hozzá elég bátorsága.
Különös szag csapta meg az orrát. Talán kén? Nem tudta pontosan megállapítani, mi lehet, de ahhoz hasonlított leginkább.

A félhomályban elindult a hálószobából nyíló fürdő felé. A nyomasztó sötétségben nekiment a félig nyitott ajtónak, amely az ütközéstől teljesen kivágódott. A férfi a zajtól megrettenve bebotorkált a hatalmas fürdőszobába, tapogatózva megkereste az ajtót, majd bevágta és bereteszelte maga után.
S ebben a rémülettől terhes pillanatban, mielőtt az ajtó végre bezáródott mögötte, megpillantotta a sötétben villogó, ezüstösen csillogó szemeket. És nem is csak kettőt, hanem legalább egy tucatot.
Ugyanebben a percben valami az ajtó túloldalának ütődött. Rögtön ezután újabb tompa csattanás, amelyet továbbiak követtek. Mintha egy egész hadsereg igyekezne rátörni az ajtót. Az ajtó megremegett, a zár recsegni kezdett, de nem engedett.
A hálószobában tomboló lények egyre hangosabban visítoztak és sziszegtek. Bár vérfagyasztó sikolyaikhoz hasonlót még sosem hallott, Vincent tudta, mi fog történni. A lények elkeseredetten és dühösen tomboltak odakint. Egészen biztosan érezték, hogy már a markukban van.
Lények. Ez volt az egyetlen szó, ami körülírhatta őket.
Úgy érezte, lassan kezdi elveszíteni a józan eszét, de a tudatalattijában létező primitív élmények és ösztönök a felszínre jöttek, és ettől felállt a hátán a szőr. Lények. Nem harci kutyák. Nem, ezek nem hétköznapi teremtmények. Sosem látott még ilyet, mintha egyenesen legszörnyűbb álmaiból léptek volna elő. Csakis egy rémálmokban létező szörnyeteg lehet képes Ross Morrantból egyetlen szempillantás alatt védtelen, nyüszítő áldozatot csinálni.
A lények tovább tomboltak az ajtó másik oldalán, folytatták a fa szétcincálását, a kaparászást. A hangokból ítélve elég éles karmaik lehettek. Átkozottul élesek!
Mégis, miféle szörnyetegek ezek?
Vincent mindig fel volt készülve az erőszakra, mert az szerves része volt életének. Ha valaki kábítószerekkel kereskedik, nem élhet úgy, mint egy kisvárosi iskola igazgatója. Ilyen támadásra azonban ő sem számított. Nem rettent volna meg, ha fegyverrel – akár késsel, akár pisztollyal – támadnak rá, mert könnyedén elbánt volna akármilyen támadóval. Még az autójában elhelyezett robbanószerkezetet is tökéletesen helyénvalónak tartotta. De ami most történt vele, az igazi rémálomnak tűnt.
Miközben a másik oldalon a lények rágták, karmolászták és döngették az ajtót, Vincent a sötétben a WC-hez tapogatózott. Lehajtotta a fedelet, leült és a telefon után nyúlt. Tizenkét éves volt, amikor életében először látott telefonkészüléket fürdőszobában, méghozzá nagybátyja, Gennaro Carramazza házában. Attól a pillanattól kezdve nyilvánvaló volt számára, hogy a fürdőszobában felszerelt telefon a tulajdonos fontos társadalmi szerepét jelzi, és ékes bizonyítéka annak, hogy az illető nélkülözhetetlen és gazdag. Amikor már elég idős volt ahhoz, hogy saját lakása legyen, Vincent azonnal telefont szereltetett minden helyiségbe, a WC-be is, sőt azóta is mindig így tett, ha új házba vagy lakásba költözött. Önértékelése szempontjából a fürdőben elhelyezett telefon legalább olyan fontos volt számára, mint hófehér Mercedese. Most pedig különösen boldog volt, hogy a keze ügyében van a telefon, mert segítséget kérhetett rajta.
A telefon azonban süket volt.
A sötétben újra lenyomta a gombot, kétségbeesetten próbálva működésbe hozni a készüléket.
A vezetéket azonban valaki elvágta.
A hálószobában tartózkodó lények tovább karmolászták, feszegették és csapkodták az ajtót.
Vincent felnézett a helyiség egyetlen ablakára. Az opálüveg ablak, amelyen át alig hatolt be fény, túl kicsi volt, hogy kimenekülhessen rajta.
Az ajtón keresztül nem tudnak rátörni, mondogatta magának kétségbeesve. Egyszer majd csak elunják a próbálkozást, és elmennek. Biztosan elmennek! Hát persze!
A csörömpölő fém hangja azonban megfagyasztotta ereiben a vért. A zaj a fürdőszobából jött. Az ajtó innenső oldaláról.
Felállt, öklét összeszorította, teste megfeszült, amint körülnézett a feketeségben. Fémből készült tárgy zuhant a helyiség padlójára. Vincent felugrott és felordított ijedtében.
Az ajtó gombja! Úristen! Valahogy sikerült nekik meglazítani a gombot és a zárat!
Az ajtóra vetette magát, elszántan igyekezett zárva tartani, de nyomban észlelte, hogy az ajtó a helyén van, és tökéletesen biztonságos. A nyitógombot is a helyén találta, és a retesz is rá volt fordítva. Remegő kézzel, idegesen tapogatózott a sötétben, próbálta meglelni a csuklópántot, de az is ép volt.
Akkor vajon mi esett a földre?
Zakatoló szívvel, zihálva fordult meg, hátát az ajtónak vetette, és körülnézett a tökéletesen sötét helyiségben. Közben minden idegszálával azon törte a fejét, hogy rájöjjön, mi okozta a zajt.
Érezte, hogy már nincs egyedül a fürdőszobában. A félelem lassan kúszni kezdett felfelé a gerincén.
Ekkor végre kitalálta, mi volt a zaj forrása: a szellőzőrendszer rácsa zuhant a földre.
Megfordult, és felnézett az ajtó fölött a falra. A cső nyílásából két áthatóan ezüstös szem meredt rá. Mindössze ennyit látott a lényből. A szemeit, amelyekben szinte nem is volt írisz és pupilla. A szemeket, amelyek úgy fénylettek és villogtak, mint a tűzgolyók. Szemeket, amelyekben nyoma sem volt a kegyelemnek.
Talán egy patkány?
Nem. Egy patkány nem lett volna képes a rácsot elmozdítani. Ráadásul a patkányok szeme vörös. Vagy mégsem?
A lény ekkor sziszegni kezdett.
– Ne! – szólalt meg Vincent halkan.
Már nem volt hová menekülnie.
A lény ebben a pillanatban kivágódott a fal nyílásából, és egyenesen nekirontott. Az arcát találta el. Karmok mélyedtek az arcába, egészen a szájüregébe vájtak, végigszántva ínyét és fogait. Rettenetes fájdalom tört rá.
Öklendezni kezdett, a félelemtől és az undortól csaknem elhányta magát.
Karmok hasították végig a fejbőrét.
Vincent hátratántorodott, karjával hadonászott a sötétségben. A mosdó széle fájdalmasan vágódott háta alsó részébe, de ez a kín meg sem közelítette az arcában érzett fájdalmat.
Nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténik vele, pedig ez volt a valóság. Nem egyszerűen az Alkonyzónában találta magát, hanem egyetlen, hatalmas lépéssel a pokol legmélyebb bugyrába került.
A torkából feltörő sikolyt elfojtotta a fején kapaszkodó, megnevezhetetlen lény. Nem kapott levegőt. Vincent erősen megragadta a szörnyeteget. Bőre hideg volt és csúszós, mint egy tengeri növényé. Letépte arcáról a dögöt, és karjával eltartotta magától. A lény felvisított, sziszegett és artikulálatlan hangokat adott, tekergőzött és rángatózott a kezében, harapdálta, ő azonban erősen szorította.
De mégis mi ez? Honnan a pokolból került ide?
Legbelül úgy érezte, látnia kell, látni akarja azt a valamit, amit a kezében tartott. Tudni akarta, hogy mi az. Másrészről azonban pontosan érzékelte a lény szörnyszerűségét, így hálás volt a sötétségnek, hogy mégsem látja.
Ekkor valami beleharapott bal bokájába.
Egy másik valami pedig a jobb lábán kezdett felfelé mászni, s közben széttépte a nadrágja szárát.
A szellőzőrendszerből egyre több lény mászott elő. Vincent homlokán folyt a vér, egyre jobban elhomályosította a látását, de azt még jól látta, hogy a sötétségben jó néhány ezüstös szempár mered rá.
Csak egy álom, próbálta áltatni magát.
A fájdalom azonban, amit érzett, nagyon is valóságos volt.
A kiéhezett ragadozó betolakodók – amelyek mindegyike patkány nagyságú volt, de semmiképpen nem lehettek patkányok – felmásztak a mellkasára és a vállára. Éles fogaikkal egyre csak harapdálták, karmaikkal pedig tépték bőrét és húsát. Szinte az egész testét ellepték, és a földre kényszerítették. Vincent térdre zuhant. Elengedte a kezében tartott szörnyet, öklével pedig a többiek felé csapkodott.
Az egyik lény ekkor leharapott egy darabot a füléből.
Hihetetlenül éles, apró, hegyes fogak mélyedtek az állába is.
Hallotta, amint az ő ajkát is ugyanolyan szánalmas könyörgések hagyják el, mint az agonizáló Ross Morrantét. Aztán hirtelen végtelen sötétség zuhant rá, és mindent elárasztott az örökkévalóság csendje.

A kiadó engedélyével.