Főkép Leírni is fura, hát még elolvasni. Szóval ezúttal az történt, hogy az éppen soros McBain könyv nem csupán a megszokott és kedvelt 87-es körzet életébe nyújt bepillantást egy darabolós gyilkosság ürügyén, hanem a szerző pár gondolatát is felfedi, melyek között számos érdekességet találtam.
 
De még mielőtt ezeket részletezném, muszáj megemlítenem, mennyire meglepett a napi aktualitások szerepeltetése a regényben.
Eddig ugyanis nem nagyon voltak ennyire naprakész utalások. A könyv eredetileg 1960-ban jelent meg angolul, ami sejteti, hogy McBain valamikor ’59-ben kezdhette el írni.
 
Megemlíti a Dragnet tévésorozatot (aminek 1959-ben vetítették az utolsó évadját), a Doktor Zsivágót (ami 1957-ben jelent meg nyugaton), a történetben szereplő zenészek Leonard Bernstein karmesterségéről csevegnek (1957-ben lett a New Yorki-i Filharmonikusok dirigense) – mindez újszerű megoldás, amivel véleményem szerint McBain a hitelességet kívánta fokozni. Úgy vélem, ez egész jól sikerült, kár, hogy később nem élt vele.
 
Szóval a gondolatok.
„A rendőri munka az alapvető dolgokkal, a nyers ösztönökkel és az alapvető motívumokkal foglalkozik, figyelmen kívül hagyva a huszadik század sterilizált, légüres térbe zárt civilizációjának mindennapos fecsegését. Ahogy az esőben sétált, Hawes arra gondolt, milyen furcsa is az, hogy az emberek legtöbb idejüket arra fecsérlik, hogy megosszák egymással fantáziáikat. A realitás világából ezrével kínálkoztak menekülő útvonalak minden jótét lélek részére: könyvek, filmek, televízió, magazinok, színdarabok, koncertek, balett-előadások.”

Innen már csak pár bekezdés, mire eljutunk az alábbi végkövetkeztetésig:
„Egyre több és több csatorna mutatott be programokat olyan emberekről, akik csak úgy fecserésztek a dolgokról, ezzel levették az elhitetett világról való gondolkodás gondját az emberek válláról – így más emberek is akadtak már, akik megbeszélték a világ dolgait helyettük. Így a figyelő emberek már háromszorosan is eltávolodtak az élettől.”
 
Nyilvánvaló, ez nem egészen megszokott szöveg egy krimiben. Pedig ezzel még nincs vége, hiszen a történet vége felé, McBain újabb elképzelését osztja meg velünk:
„A város egy asszony, ezt tudnod kell. Nem is lehet más, mint egy asszony. A kisváros csak a szomszéd kiscsaj lehet, vagy a nyikorgó hintaszékben ücsörgő öregfiú vagy a helybéli fiúbanda egyik tagja, aki éppen most nőtte ki a farmerjét, de a város ezek egyike sem lehet, a város egy asszony, és csakis egy asszony lehet. És ugyanúgy mint az asszonyok, a város is szerelmet és gyűlöletet kelt, tiszteletet vagy lenézést parancsol, szenvedélyt vagy közömbösséget ébreszt.”
 
Eddig is tudtam, hogy McBain szerei New York városát, de most hivatalosan is megtörtént a kinyilatkozás. Egyébként amit leír, azt igaznak érzem minden nagyvárosra, így Budapestre is. Az itteni életet vagy szereti valaki, vagy utálja, és ez utóbbi esetben igyekszik minél előbb elköltözni innen. Köztes állapot nincs.
 
Végezetül pár szó a krimiről. Carella ezúttal egyetlen ügy nyomozásával bajlódik, aminek során számos polgár keresztezi az útját, de ezek a találkozások csupán azt a tényt erősítik, miszerint mindenkinek van titkolnivalója.
 
Úgy tűnik a nagyvárosban az emberek sokkal hajlamosabbak marhaságot csinálni, mint vidéken, ahol egyrészt jobban szem előtt vannak, másrészt a közerkölcsök visszatartó ereje is nagyobb.
Egyszóval nem egyszerű a nyomozók dolga, de mire elérkezünk az utolsó oldalhoz, számos titokra fény derül.
 
Életrajz