Részlet Harry Harrison: Édentől nyugatra című könyvéből

8: „És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala.”
16: „És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.”
A TEREMTÉS KÖNYVE

Az óriáshüllők voltak a legsikeresebb élőlények, amelyek valaha is éltek ezen a világon. 140 millió évig uralták a Földet, benépesítették az eget, hemzsegtek a tengerekben. Ezzel egy időben az emlősök, az emberi faj ősei csupán parányi, cickányszerű állatok voltak, biztos prédái a nagyobb, gyorsabb, intelligensebb gyíkoknak.
Aztán 65 millió évvel ezelőtt minden megváltozott. Hat mérföld átmérőjű meteor csapódott a Földbe, katasztrofális légköri felfordulást okozva. Rövid idő alatt az akkor létező fajok több mint 75 százaléka kipusztult. A dinoszauruszok kora véget ért; megkezdődött az általuk 100 millió évig elnyomott emlősök fejlődése.
Mégis, mi lett volna, ha az a meteor nem csapódik be?
Milyen lenne a mai világ?

ELŐSZÓ: KERRICK
Elolvastam az itt következő oldalakat és szent meggyőződésem, hogy világunk igaz történetének leírását tartalmazzák.
Nem mintha ez a meggyőződés könnyen alakult volna ki. Azt hiszem, kijelenthető, hogy a világról alkotott elképzeléseim nagyon is korlátozottak voltak. Egy kis táborban születtem, ahol három család lakott. A meleg hónapokban egy nagy tó partján laktunk, amelyben hemzsegtek a halak. Első emlékeim ahhoz a tóhoz kötődnek; a mozdulatlan víztükör túlsó partján lévő magas hegyeket néztem, melyek csúcsai az első téli havazások során fehérbe burkolóztak. Amikor a hó beborította sátrainkat és a körülöttük lévő füvet, elérkezett az ideje, hogy a vadászok a hegyekbe induljanak. Minél előbb felnőtté akartam válni, égtem a vágytól, hogy velük együtt őzekre és szarvasokra vadászhassak.
Ennek a hétköznapi örömökkel átszőtt egyszerű világnak mindörökre vége. Minden megváltozott – és rosszabb lett. Néha felébredek éjjel, és arra gondolok, bárcsak ne történt volna meg ez az egész. Ez persze butaság, a világ olyan, amilyen. Minden tekintetben megváltozott. Amit a létezés teljességének hittem, arról bebizonyosodott, hogy a valóságnak csupán egy pici szeglete. A tavam és a hegyeim csupán a legkisebb részei egy nagy földrésznek, amely két hatalmas óceán között terül el. Tudtam a nyugati óceánról, mert vadászaink oda jártak halászni.
Tudtam amazokról is, és megtanultam utálni őket jóval azelőtt, hogy egyáltalán találkoztam volna velük. A mi testünk meleg, az övék hideg. A mi fejünkön haj van, a vadászoknak pedig büszke szakálla, míg az általunk vadászott állatok húsa meleg, és szőrzet vagy haj borítja őket, de mindez nem vonatkozik a jilanekra. Ők hidegek és sima bőrűek és pikkelyesek, karmaik és fogaik vannak, hogy szakíthassanak és téphessenek, nagyok és szörnyűségesek, rettegést keltenek. És utálatot. Tudtam, hogy a déli óceán meleg vizeiben és a meleg déli tájakon élnek. Nem tudták elviselni a hideget, így aztán nem okoztak gondot nekünk.
Mindez megváltozott, de olyan iszonyúan, hogy már semmi sem lesz olyan, amilyen volt. Egyáltalán nem boldogít a tudat, hogy a mi világunk csak egy pici része a jilanek világának. Egy nagy földrész északi részén élünk, amely egy nagy déli szárazföldhöz csatlakozik. És ezen az egész szárazföldön, óceántól óceánig kizárólag jilanek nyüzsögnek.
Pedig van ennél rosszabb is. A nyugati óceánon túl még nagyobb földrészek vannak – és ott egyáltalán nincsenek vadászok. Egy sem. Csak jilanek, kizárólag jilanek. A mi kis részünket leszámítva az egész világ az övék.
Most elmondom, mi a legrosszabb a jilanekkal kapcsolatban. Épp annyira utálnak minket, mint mi őket. Ez nem lenne gond, ha csupán nagy, érzéketlen vadállatok lennének. A hideg északon maradnánk, és így elkerülnénk őket.
Ott vannak viszont azok, amelyek olyan értelmesek és vadak lehetnek, mint a vadászok. Nem tudjuk, hányan vannak, elég annyi, hogy e nagy világ minden szárazföldjén hemzsegnek.
Az itt következő történet nem szép, de el kell mondani, mert megtörtént.
A történet a világunkról és az összes benne élő teremtményről szól, meg arról, hogy mi történt, amikor egy csapat vadász déli irányba kalandozott a part mentén, meg arról, hogy mit találtak ott. Meg arról, hogy mi következett, amikor a jilanek rájöttek, hogy ez a világ nem kizárólag az övék, amint azt addig hitték.

ELSŐ FEJEZET

Iszizzo fa klabra masszik, den sza rinyur meth alpi.
Köpj a télre, úgyis mindig kimúlik tavasszal.

Amahaszt már ébren volt, amikor a közelgő hajnal első fényei megjelentek az óceán fölött. Már csak a legfényesebb csillagok látszottak az égen. Jól ismerte őket, tudta, hogy azok a halott vadászok szellemei, akik minden éjjel az égbe emelkednek. Most azonban még ezek az utolsók is, a legjobb nyomkeresők, a legkitűnőbb vadászok is menekültek a felkelő nap elől. Ádázul sütött a nap itt, a messzi délen, égetőbben az északi napnál, amelyhez hozzászoktak, és amely erőtlenül emelkedett a sápadt égre a behavazott erdők és hegyek fölött. Egészében véve ez akár egy másik nap is lehetett volna. Most azonban, kevéssel napfelkelte előtt majdnem hűvös és kellemes volt itt, a víz közelében. Persze nem sokáig. A nappal beköszöntével megint forróság lesz. Amahaszt megvakarta a karján lévő rovarcsípéseket, és várta a hajnalt.
Fából épült csónakjuk körvonalai lassan bontakoztak ki a sötétségből. A homokon feküdt, ahová kihúzták, jóval a legmagasabb dagály vízszintjét jelző kiszáradt gyomokon és kagylóhéjakon túl. Alig lehetett látni szammadja alvó tagjainak sötét körvonalait a csónak mellett. Négyen kísérték el erre az útra. Önkéntelenül újra és újra eszébe jutott a keserű tény, hogy egyikük, Diken, haldoklik; nemsokára csak hárman maradnak.
Egyikük lassan és fájdalmasan vonszolva magát, lándzsájára támaszkodva odamászott hozzá. Az öreg Ogatyr volt az, akinek karja és lába merev volt és fájt a kortól, a nedvességtől és a hideg téltől. Amahaszt is felállt, az ő kezében is lándzsa volt. A két férfi a víztócsák felé ballagva egymás mellé került.
– Forró napunk lesz, kurro – mondta Ogatyr.
– Itt mindig forróság van, öreg, ezt még egy gyerek is tudja. A napsütés kiszívja majd a fájdalmat a csontjaidból.
Lassan és körültekintően haladtak az erdő fekete tömege felé. A magas fű susogott a hajnali szellőben; az első ébredező madarak csiviteltek a fákon. Valamilyen erdei állat lelegelte az itteni alacsony pálmák felső részét, aztán víz után kutatva lyukakat ásott körülöttük a puha földbe. Előző este a vadászok kimélyítették a lyukakat, melyek mostanra csordultig megteltek tiszta vízzel.
– Idd tele magad – parancsolta Amahaszt, miközben az erdő felé fordult. Ogatyr lihegve ereszkedett a földre mögötte, majd mohón szürcsölni kezdett.
Néhány éjszakai lény még előkerülhetett az erdő sötétségéből, ezért Amahaszt készenlétben tartott lándzsával őrködött, és a nedves levegőt szimatolta, amely megtelt a rothadó növényzet szagával, de amelyet mégis megédesített az éjszaka nyíló virágok alig érezhető illata. Amikor az idősebb férfi végzett, ő vette át az őrséget, míg Amahaszt ivott. Arcát mélyen belemerítette a hűvös vízbe, majd zihálva kiemelkedett, bőségesen fröcskölte a vizet meztelen testére, hogy legalább részben lemossa az előző nap mocskát és verítékét.
– Ma esti táborhelyünk lesz az utolsó. Holnap reggel vissza kell fordulnunk, visszamegyünk ugyanezen az úton – szólt vissza Ogatyr a válla fölött, miközben az előtte elterülő bokrokat és fákat figyelte.
– Igen, már mondtad. De nem hiszem, hogy még néhány nap annyira számítana.
– Ideje visszafordulni. Minden egyes naplementekor csomót kötöttem a zsinegemre. A nappalok rövidebbek, tudom, hogyan lehet ezt megállapítani. A nap mindig korábban megy le, egyre gyengébben süt, nem tud olyan magasra kúszni az égen. A szél is kezd megváltozni, ez biztos neked is feltűnt. Egész nyáron délkeletről fújt, de most már nem. Emlékszel arra a tavaly nyári viharra, amely majdnem elsüllyesztette a csónakot, és egy egész erdőnyi fát kidöntött? Ugyanebben az időszakban történt. Vissza kell fordulnunk. Emlékszem ezekre a dolgokra, csomóval jelöltem őket a zsinegen.
– Tudom, öreg. – Amahaszt ujjaival beletúrt hosszú, nedves hajába, mely válla aljáig ért. Bozontos szőke szakálla nedvesen tapadt a mellére.
– De azt is tudod, hogy csónakunk nem telt meg.
– Sok szárított húsunk van…
– De nincs elég. Ennél többre van szükségünk, hogy kitartson a tél végéig. A vadászat nem volt valami eredményes. Ezért vándoroltunk délebbre, mint eddig bármikor. Kell a hús.
– Még egyetlen nap, aztán vissza kell fordulnunk. Többet nem maradhatunk. Hosszú és nehéz az út a hegyekig.
Amahaszt nem válaszolt. Tisztelte Ogatyrt mindazért, amit az öreg tudott, a jártasságáért, amivel segített nekik jó szerszámokat készíteni és varázsnövényeket találni. Az idős férfi ismerte a vadászat előkészítésének szertartásait és az énekeket is, amikkel elűzhették a halottak szellemét. Egész élete és az azt megelőző emberöltők tudása a birtokában volt, mindaz, amit elmondtak neki, és amire emlékezett, amit napkeltétől napnyugtáig el tudott mondani, és ez még nem minden. Azonban voltak új gondok, amikről az öreg nem tudott, és Amahaszt épp ezek miatt volt nyugtalan, ezekre kellett új megoldásokat találni.
A telek okozták őket, a kemény telek, melyeknek nem akart vége lenni. Már kétszer is volt remény arra, hogy beköszönt a tavasz, ahogy a nappalok hosszabbak lettek, a nap pedig erősebben sütött – de a tavasz mégsem érkezett meg. A nagy hó nem olvadt el, a patakok nem olvadtak ki. Ráadásul éheztek is. Az őzek és szarvasok délre költöztek, távol megszokott völgyeiktől és hegyi legelőiktől, amelyeket most a tél makacs szorítása mozdulatlanságra ítélt. Szammadja az ő vezetésével vándorolt az állatok nyomában, az éhségtől vezérelve, le a hegyekből a mögöttük elterülő tágas síkságokra. A vadászat mégsem volt sikeres, mert a szörnyű tél megtizedelte a csordákat. Persze nem csak ők voltak gondban. Más szammadok is vadásztak arrafelé, nem kizárólag azok, amelyekhez az ő emberei házasság útján kötődtek, hanem olyanok is, amelyekkel soha nem találkoztak még. Olyan férfiak, akik furcsán beszéltek marbak nyelven, vagy egyáltalán nem beszélték a nyelvet, és dühösen fogták rájuk lándzsáikat. Mégis mindegyik szammad tanakokból állt, és a tanakok soha nem harcoltak egymás ellen. Azelőtt sosem tettek ilyet. Most viszont megtörtént, és a lándzsák éles kőhegye tanak vértől vöröslött. Ez ugyanúgy nyugtalanította Amahasztot, mint a végtelen tél. A lándzsa vadászathoz kell, a kés nyúzáshoz, a tűz meg főzéshez. Ez mindig is így volt. A tanakok nem ölték egymást. Azért, hogy ő maga ne essen ebbe a bűnbe, elvezette szammadját a hegyekből, és állandóan a felkelő nap irányába meneteltek, és nem álltak meg addig, amíg el nem érték a nagy tenger sós vizét. Tudta, hogy észak felé járhatatlanok az utak, mert ott a jég egészen az óceánig hatolt, és csak a paramutanok, a bőrcsónakos emberek tudnak megélni azokon a fagyos területeken. Dél felé szabad az út, arrafelé viszont az erdőkben és őserdőkben, ahol sosem havazik, a maragok élnek. És ahol ők vannak, ott van a halál is.
Így aztán maradt a hullámok szabdalta tenger. Az ő szammadja régóta tudta, hogyan kell facsónakokat építeni a nyári halászathoz, de sosem kalandoztak el látótávolságon kívülre a parttól, nem távolodtak el a tábortól a parton. Ezen a nyáron el kell menniük. A szárított tintahal nem lesz elég a tél végéig. Ha a vadászzsákmány olyan kevés lenne, mint múlt télen, egyikük sem érné meg a tavaszt. Tehát irány dél, arrafelé kell menni, és el is indultak abba az irányba. Vadászniuk kell majd a part mentén és a parthoz közeli szigeteken, és állandóan rettegni a maragoktól.
A többiek is felébredtek. A nap a látóhatár fölé emelkedett, és a dzsungel mélyéből kihallatszottak az állatok első rikoltásai. Ideje vízre szállni.
Amahaszt ünnepélyesen bólintott, amikor Kerrick odavitte neki az ekkotazos bőrzsákot, mely tele volt morzsolt makkal és szárított bogyókkal, aztán kivett belőle egy maréknyit. Másik kezével fia fejéhez nyúlt, és felborzolta vastag, csapzott hajtincseit. Elsőszülött fia volt. Hamarosan férfivá érik, és férfinevet kap. Most azonban még fiú, bár egyre nő és erősödik. Amúgy fakó bőre aranylóan napbarnítottá vált, mióta, akárcsak a többi vándor, csupán egy derékban megkötött őzbőrt viselt. Nyakában az Amahasztéhoz hasonló, csak kisebb, égi fémből készült kés függött egy bőrszíjon. Ez a kés nem volt olyan éles, mint a kő, de ritkasága miatt kincset ért. A két kés, a nagy meg a kicsi jelentette a szammad teljes égifém-vagyonát. Kerrick felnézett apjára, és mosolygott. Nyolcéves, és ez az első közös vadászata a férfiakkal. Életének legfontosabb eseménye.
– Teleittad magad? – kérdezte Amahaszt. Kerrick bólintott. Tudta, hogy az éjszaka beköszöntéig nem lesz több vizük. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit egy vadásznak meg kellett tanulnia. Amikor a nőkkel (és a gyerekekkel) maradt, bármikor ihatott, ha szomjas volt, ha pedig éhes volt, rágcsálhatta a bogyókat vagy ehetett a kiásott friss gyökerekből. Ennek vége. Eljött a vadászokkal, azt tette, amit ők, étel és ital nélkül vándorolt hajnaltól késő estig. Büszkén fogta kis lándzsáját, és megpróbált nem megijedni, amikor hatalmas reccsenés hallatszott a háta mögül a dzsungelből.
– Lökjétek a vízre a csónakot! – parancsolta Amahaszt.
A férfiakat nem kellett sürgetni; a maragok morgása egyre hangosabb és fenyegetőbb lett. Kevés dolgot kellett behajigálni a csónakba, csupán a lándzsákat, az íjakat és a nyílvesszők tegezeit, őzbőröket és ekkotazos zsákokat. Vízre lökték a csónakot, és a megtermett Hasztila és Ogatyr teljes erejükből tartották, míg a fiú óvatosan bemászott, kezében egy hatalmas kagylóhéjjal, amiben a tűzből hozott parázs vöröslött.

Mögöttük a parton Diken erőlködve próbált lábra állni, hogy csatlakozhasson a többiekhez, de ma nem volt elég ereje ehhez. Bőre színtelenné vált az erőlködéstől, és nagy verejtékcseppek gyöngyöztek arcán. Amahaszt odament, letérdelt mellé, megfogta az őzbőr egyik sarkát, amin hevert, és megtörölte a sebesült férfi arcát.
– Pihenj csak. Beteszünk a csónakba.
– Ma nem, ha nem tudok magam bemászni, akkor nem. – Diken hangja rekedt volt, zihált az erőlködéstől.
– Egyszerűbb lesz, ha itt várok, amíg visszajöttök. Jobb lesz így nekem.
Bal keze nagyon rossz állapotban volt. Két ujját leharapta egy nagy őserdei lény, egy homályos alak, amikor egyik éjjel véletlenül ráakadt a táborukra; lándzsáikkal megsebesítették, és visszakergették a sötétségbe. Diken sebe kezdetben nem tűnt túl komolynak, a vadászok láttak már rosszabbat is, és mindent megtettek érte, ami lehetséges volt. Tengervízzel mosták ki a sebet, amíg teljesen ki nem tisztult, aztán Ogatyr bekötözte a magashegyi mocsarakban gyűjtött hegyi mohából készített borogatással. Ezúttal viszont ez kevés volt. A hús begyulladt, aztán megfeketedett, végül a feketeség terjedni kezdett Diken karján fölfelé; szörnyű szaga volt. A férfi haldoklott. Amahaszt tekintete a duzzadt karról a háttérben magasló őserdő zöld falára tévedt.
– Amikor jönnek a vadak, nem találják majd itt a tharmom, hogy elfogyaszthassák – mondta Diken, látva, hogy Amahaszt merre néz. Jobb kezét ökölbe szorította; egy pillanatra kinyitotta, hogy megmutassa a kőlemezt, amit benne tartott, majd megint összezárta. Az a fajta vékony, éles kőlemez volt, amit állatok megölésére és megnyúzására használtak. Elég éles volt ahhoz, hogy felvágja egy férfi ereit.
Amahaszt lassan felállt és letörölte a homokot meztelen térdéről.
– Megkereslek majd az égben – mondta, kifejezéstelen hangja annyira halk volt, hogy csak a haldokló hallhatta.
– Mindig is testvéremnek tekintettelek – suttogta Diken. Amikor Amahaszt elment, elfordította fejét, és behunyta szemét, hogy ne lássa, amint a többiek útra kelnek, és még véletlenül se búcsúzhasson el tőle valamelyikük. Mire Amahaszt utolérte őket, a csónak már a vízen volt, és csendesen ringatózott a szelíd hullámzásban. Jó és megbízható jármű volt, amelyet egy hatalmas cédrusfa kivájt törzséből építettek. Kerrick az orrában ült, a kis tüzet élesztgette, amely az ott lévő kődarabokon pislákolt. Pattogott és fellángolt, amikor újabb fadarabokat tett rá. A férfiak már beillesztették evezőiket a villákba, indulásra készen. Amahaszt átlendült a csónak peremén, és a helyére illesztette a kormánylapátot. Látta, hogy a férfiak nem őt, hanem a parton hagyott vadászt nézik, de senki sem szólt semmit. Ez így helyénvaló. Egy vadászon sosem látszik a fájdalom – vagy a szánalom. Mindegyik férfinak joga van eldönteni, mikor engedi szabadon tharmját, hogy az ermanba szállhasson, az éjszakai égbe, hogy ott Ermanpadar, az Egek Atyja, az ottani uralkodó fogadhassa. A vadász tharmja ott csatlakozik a többi tharmhoz a csillagok között. Mindegyik vadásznak joga van ehhez, és senki más nem beszélhet erről, és nem akadályozhatja meg. Ezt még Kerrick is tudta, és a többiekhez hasonlóan csendben maradt.
– Evezzetek! – parancsolta Amahaszt. – A szigethez!
Az alacsony, fűvel borított sziget közel feküdt a parthoz és megvédte azt az óceán hullámainak erejétől. Távolabb, déli irányban a tenger sós permetfelhője fölé emelkedett; ott kezdődött az erdő. A fű és a búvóhelyek jó vadászatot ígértek. Kivéve, ha a maragok is ott vannak.
– Nézzétek, a vízben! – kiáltotta Kerrick, lefelé mutatva. Hardaltok hatalmas tömege húzott el alattuk, nehézkesen vonszolták csápjaikat; páncél védte a megszámlálhatatlanul sok puhatestű lényt. Hasztila megragadta lándzsája vastagabb végét, és a víz fölé hajolt vele. Hatalmas férfi volt, még Amahasztnál is magasabb, mindazonáltal nagyon gyors. Várt egy pillanatig – aztán belevágta a lándzsát a vízbe, egészen mélyre, már karja is a vízben volt; aztán kiemelte a fegyvert.
Lándzsájának hegye telibe talált, bele a puha testbe a páncélon át, aztán a hardaltot kiemelték a vízből, és a csónak fenekére hajították; ott feküdt, csápjai erőtlenül vonaglottak, fekete festék szivárgott átszúrt tömlőjéből. Ezen mindenki nevetett. A név telitalálat volt, Hasztila, a lándzsavető. Ez a lándzsa sosem tévesztett célt.
– Jó étel – mondta Hasztila, miközben rálépett a páncélra, és kihúzta a lándzsát a testből.
Kerrick izgatott volt. Milyen egyszerűnek tűnik! Egyetlen gyors döfés – és máris ott van egy hatalmas hardalt, akkora, hogy mindnyájan jóllakhatnak belőle egy teljes napig. Megragadta saját lándzsája vastagabb végét, ahogy Hasztilától elleste. Csak fele olyan hosszú volt, mint a vadászé, de ugyanolyan hegyes. A hardaltok még mindig ott nyüzsögtek, még nagyobb tömegben, egyikük épp a csónak orra alatt kavarta a vizet.
Kerrick erőteljesen belevágta a lándzsát. Érezte, hogy a hegye húsba fúródik. Mindkét kezével megragadta a nyelet, és húzta. A fanyél megrázkódott és elhasadt a kezénél, de eltökélten tartotta, és teljes erőből húzta.
Veszettül tajtékzott a víz, amikor a nedvesen csillogó fej kibukkant a csónak mellett. Lándzsája kiszakadt a húsból, és Kerrick hátraesett, miközben a lény szája kinyílt, számos fogsor jelent meg a fiú előtt, a lény rikoltása olyan közelről jött, hogy bűzös lehelete valósággal elárasztotta. Éles karmok kaparták a csónakot, darabokat szaggattak ki a fából.
Aztán ott termett Hasztila, lándzsája lesújtott a szörnyű állkapcsok közé, egyszer, kétszer. A marag még hangosabban visított, a kiömlő vér ráfröccsent a fiúra. Aztán az állkapcsok összezárultak, és Kerrick egy pillanatra belenézett az arcába bámuló kerek, merev szemekbe.
A következő pillanatban már hűlt helye volt a lénynek, véres habzuhatagban merült alá.
– Evezzetek a szigethez! – adta ki a parancsot Amahaszt. – Lesz még több ilyen dög, nagyobbak is, melyek a hardalt nyomában jönnek. Megsebesült a fiú?
 Ogatyr vizet loccsantott Kerrick arcára, és tisztára dörzsölte.
– Csak megijedt – vizsgálgatta a megmosott arcot.
– Szerencséje volt – mondta Amahaszt mogorván. – Csak egyszer lehet szerencsés az ember. Soha többé nem hajítja majd el vaktában a lándzsáját.
Soha! Kerrick agyán átfutott a szó, szinte hangosan kiáltotta, miközben a hasadt fadarabot nézte, melybe a lény karmai mélyen belevájódtak. Hallott a maragokról, látta egy nyakláncon függő karmaikat, még meg is érintett egy puha, sokszínű erszényt, mely egyikük bőréből készült. A történetek azonban sosem félemlítették meg igazán; rettentő magasság, lándzsaszerű fogak, kövekhez hasonló szemek, késszerű karmok. Most viszont rettegett. Arccal a part felé fordult, érezte, hogy könnyes a szeme, és nem akarta, hogy a többiek észrevegyék ezt, ajkát harapdálta, miközben lassan közeledtek a szigethez. A csónak hirtelen a szörnyek tengerén úszkáló vékony kagylóhéjjá változott, és kétségbeesetten szeretett volna szilárd talajt érezni a talpa alatt. Éppen hogy hangosan fel nem kiáltott, amikor a csónak orra ráfutott a homokra. Miközben a többiek partra húzták a csónakot, lemosta magáról a marag vérének utolsó maradványait.
Amahaszt halk, sziszegő hangot hallatott, a vadászok jeladása volt, mire mindenki megmerevedett, csendben, mozdulatlanul vártak. Ő maga kicsit feljebb a parttól lehasalt a fűbe, és mereven nézte a dombot. Határozottan intett nekik a kezével, majd jelt adott, hogy csatlakozzanak hozzá. Kerrick mindent úgy tett, ahogy a többiek, nem emelkedett fel a fűből, hanem óvatosan hajtogatta szét a fűszálakat az ujjaival, hogy átnézhessen köztük.
Őzek. Egy csapatnyi kis teremtmény legelészett egy nyíllövésnyi távolságra tőlük. A sziget bő fűtermésével jóllakottan, lassan mozogtak, hosszú fülük meg-megrándult a körülöttük rajzó legyektől. Kerrick kitágult orrcimpával beleszagolt a levegőbe, érezte bőrük édes illatát.
– Csendben menjetek végig a parton – mondta Amahaszt. – A szél felőlük fúj, nem fognak szagot. Közelebb tudunk menni. – Futás közben meghajolt, úgy vezette őket, a többi meg követte, Kerrick zárta a sort.
A helyükre illesztették a nyílvesszőket, miközben még mindig mélyre hajolva a part takarásában rejtőzködtek, majd kifeszítették az íjakat, felálltak és egyszerre nyilaztak.
A nyílzápor telibe talált; két állat elterült, egy harmadik megsebesült. A kis őzbaknak még volt ereje néhány lépést tántorogni nyílvesszővel a testében. Amahaszt fürgén szaladt utána, utolérte. Az szembefordult vele, fenyegetően leszegte apró szarvait, a férfi pedig nevetve odaugrott, megragadta a szarvakat, és csavart egyet rajtuk. Az állat horkantott, megingott, aztán elterült. Amahaszt hátrafeszítette a nyakát, miközben Kerrick felszaladt hozzá.
– Döfd bele a lándzsád, ez az első zsákmányod. Oldalról a torkába – döfd bele mélyen, és csavard meg!
Kerrick úgy tett, ahogy mondták neki, és az őzbak bőgött haláltusájában, miközben vöröslő vére a fiú kezére és karjára fröccsent. Vér, amire büszke lehet. Még jobban belenyomta a lándzsát a sebbe, mígnem az állat megremegett és kimúlt.
– Jól csináltad – mondta Amahaszt büszkén. Az, ahogy ezt mondta, azzal a reménnyel kecsegtette Kerricket, hogy az előbbi eset a maraggal többé nem kerül szóba.
A vadászok elégedetten nevettek, miközben felvágták és kibelezték a tetemeket. Amahaszt déli irányba mutatott, a sziget magasabb része felé.
– Vigyétek a fákhoz, ott felakaszthatjuk őket, hogy kiszáradjanak.
– Vadászunk még? – kérdezte Hasztila. Amahaszt megrázta a fejét.
– Ha holnap vissza kell fordulnunk, akkor nem. Rámegy az egész nap meg az éjszaka, hogy feldaraboljuk és megfüstöljük a zsákmányt.
– Meg arra, hogy együnk – tette hozzá Ogatyr, és hangosan csettintett. – Hogy degeszre együk magunkat. Minél többet eszünk meg, annál kevesebbet kell cipelnünk a hátunkon!
Bár a fák alatt hűvösebb volt, hamarosan csípős legyek nyüzsögtek körülöttük. Jobb híján csapkodtak, és igyekeztek meggyőzni Amahasztot, hogy füsttel próbálja meg távol tartani őket.
– Nyúzzátok meg a tetemeket – adta ki az utasítást, aztán belerúgott egy földön heverő farönkbe, amely darabokra esett.
– Túl nyirkos. Itt, a fák alatt nem lesz tüzelésre jó hasáb, minden nedves. Ogatyr, hozd el a tüzet a csónakból, és rakd meg száraz fűvel, mire visszatérünk. A fiú velem jön, hozunk uszadékfát a partról.
Letette íját és nyilait, fogta lándzsáját, és elindult a ligeten át a sziget partja felé. Kerrick ugyanúgy cselekedett, aztán sietett utána.
A part széles volt, a finomszemű homok majdnem hófehér. A hullámok dörögve törtek meg előtte, a tajtékzó áradat messze kifutott a partra feléjük. Ott, ahová a víz elért, fadarabok és felbomlott szivacsok hevertek, meg különböző színű kagylók végeláthatatlan tömege, lila csigák, hosszú, zöld hínárok, amelyekbe apró rákok kapaszkodtak. A néhány darab szétszórtan heverő uszadékfa túl kicsi volt, semhogy időt pazaroljanak rájuk, tehát továbbmentek a hegyfok felé, melynek folytatásaként sziklás félsziget nyúlt a tengerbe. Amikor felmentek a könnyű emelkedőn, kinézhettek a fák közül, és láthatták, hogy a magaslat kanyarulatban folytatódik, és védett öblöt képez. Távolabbi végén sötét alakok, talán fókák sütkéreztek a homokban.
Ugyanebben a pillanatban észrevették, hogy valaki áll egy közeli fa alatt, és szintén az öblöt kémleli. Talán egy másik vadász. Amahaszt épp kiáltani akart, amikor az alak kilépett a napfényre. Torkán akadt a szó; testének minden izma megfeszült.
Ez az alak aztán nem volt sem vadász, sem férfi. Alakja férfira emlékeztetett, mégis minden ízében visszataszítóan más volt.
A lény szőrtelen és meztelen volt, színes taréj húzódott feje búbján át lefelé a gerincén. Csillogott a napfényben, ocsmányul jellegzetes, pikkelyes, sokszínű bőr borította.
Egy marag. Kisebb, mint a dzsungelben élők, de mégiscsak az. Fajtársaihoz hasonlóan pihenéskor mozdulatlan volt, mint egy kőszobor. Aztán szaggatott mozdulatokkal oldalra fordította fejét, amíg meg nem pillantották kerek, kifejezéstelen szemét és a kiálló nagy állkapcsot. Olyan mozdulatlanul álltak ott, mintha maguk is maragok lennének, szorosan markolva lándzsájukat, észrevétlenül, mert a lény nem fordult meg eléggé ahhoz, hogy észrevegye nesztelen alakjukat a fák között.
Amahaszt megvárta, hogy amaz ismét a tenger felé forduljon, aztán megmozdult. Lándzsáját felemelve hangtalanul surrant előre. Előbb érte el a fákat, mintsem a dög meghallhatta vagy megneszelhette volna közeledését. Ekkor hirtelen feléje fordította fejét, és egyenesen az arcába bámult.
A vadász beledöfte lándzsájának kőből csiszolt végét egyik éber szemébe, mélyen bele a koponyájába. A dög egész testében megremegett, aztán súlyosan a földre zuhant. Kimúlt, még mielőtt földet ért volna. Amahaszt még azelőtt kihúzta belőle a lándzsát, megfordult, és tekintetével végigpásztázta a lejtőt és a mögötte elterülő partot. Nem volt több lény a közelben.
Kerrick csatlakozott apjához, csendben állt mellette, mindketten a tetemet nézték.
Egy emberi alak nyers és undorító utánzata volt. Még mindig vöröslő vér szivárgott a szétzúzott szem üregéből, közben a másik fekete, függőleges szembogár kifejezéstelenül bámult rájuk. Nem volt orra; csupán csapott nyílások ott, ahol orrnak kellett volna lennie. Hatalmas állkapcsa nyitva maradt a hirtelen haláltusában, feltárva a több sornyi éles, hegyes fogat.
– Ez micsoda? – kérdezte Kerrick szinte fojtott hangon.
– Nem tudom. Valamilyen marag. A kisebb fajtából, sosem láttam még ilyet.
– Állt, járkált, mintha ember lenne, a tanakok közül való. Igaz, hogy marag, apám, de olyan keze van, mint a miénk.
– Nem olyan, mint a miénk. Számold csak meg. Egy, kettő, három ujj meg egy hüvelykujj. Nem is, csak két ujja van – meg két hüvelykujja.
Amahaszt vicsorított, miközben a lényre bámult. Annak rövid és görbe lába volt, lábfeje lapos, lábujjai karmokban végződtek. Csonka farka volt. Most ott hevert görnyedt pózban, holtan, egyik karja teste alá fordult. Amahaszt aládugta a lábujját, és felfordította. Újabb rejtély, mert egyik kezében szorongatott valamit, ami leginkább egy bütykös fekete fadarabra emlékeztetett.
– Apám – ott, a parton! – kiáltotta Kerrick.
Elrejtőztek a fák között, és rejtekhelyükről figyelték, amint a lények kimásznak a vízből épp az alatt a hely alatt, ahol álltak.
Három marag volt. Kettő közülük nagyon hasonló az imént legyilkolthoz. A harmadik nagyobb volt, kövér, és lassan mozgott. Félig a vízben feküdt a hátán, csukott szemmel, mozdulatlan végtagokkal. A másik kettő tolta, felfelé görgetve testét a homokon. A testes lény ziháló ajkai közül bugyborékoló hang tört elő, aztán egyik lábának karmaival komótosan és lustán megvakarta a hasát. Az egyik kisebb marag mancsával a levegőbe csapott, és éles, csattogó hangot hallatott.
Amahaszt torkát düh fojtogatta, de annyira, hogy hangosan zihált. Majdnem elvakította a gyűlölet, miközben önkívületi állapotban, előreszegezett lándzsával lezúdult a lejtőn.
Egy szempillantás alatt rávetette magát a lényekre, és a legközelebb lévő felé döfött. Az azonban félreugrott, miközben megfordult, így aztán a kőhegy csupán az oldalát szúrta át, és félrecsúszott a bordáin. A dög kitátotta száját, és hangosan sziszegett, miközben menekülni próbált. Amahaszt következő döfése telibe találta.
Amahaszt kihúzta belőle a lándzsát, és a másik után nézett, amelyik menekülés gyanánt a vízbe vetette magát.
Szétvetett karokkal esett el, amikor a kis lándzsa átsüvített a levegőn, és a hátába fúródott.
– Szép dobás – mondta Amahaszt, megbizonyosodva arról, hogy a lény kimúlt, mielőtt kihúzta belőle a lándzsát, és visszaadta Kerricknek.
Csak a nagy marag maradt. Csukott szemmel hevert, és úgy tűnt, nem nagyon érdekli, mi zajlik körülötte.
Amahaszt lándzsája mélyen az oldalába hatolt, erre majdnem emberi nyögést hallatott. Vastag zsírréteg volt bőre alatt, tehát újabb döfésekre volt szükség, mígnem mozdulatlanná vált. Miután végzett vele, Amahaszt lándzsájára támaszkodott, levegő után kapkodott, és még mindig a gyűlölet hatása alatt utálattal nézte a lemészárolt lényeket.
– Az ilyeneket, mint ezek itt, el kell pusztítani. A maragok nem olyanok, mint mi, nézd csak a bőrüket, a pikkelyeket. Egyiküknek sincs bundája, félnek a hidegtől, ehetetlenek. Amikor rájuk akadunk, el kell pusztítsuk őket. – Fogát vicsorítva beszélt, és Kerrick egyetértően bólogatott ugyanazzal a mély, ösztönös iszonyattal.
– Menj, hívd a többieket – szólt Amahaszt. – Gyorsan. Látod, ott, az öböl másik oldalán még több ilyen van. Meg kell öljük őket mind egy szálig.
Figyelmét valamilyen mozgás vonta magára, és visszahúzta lándzsáját, gondolván, hogy a lény még él. És valóban, mozgatta a farkát.
Mégsem! Maga a farok nem mozgott, viszont valami ocsmányul vonaglott a tövénél a bőr alatt. Volt ott egy rés, valamilyen nyílás. Egy erszény a dög vastag farkának tövénél. Amahaszt szétfeszítette lándzsájának hegyével, aztán alig tudta elfojtani feltörő hányingerét, amikor meglátta a sápadt kis lényeket, amelyek kibukfenceztek a homokra.
A felnőttek ráncos, vaksi, apró utánzatai. Biztos a kölykeik. Dühösen ordítva taposta agyon őket.
– Pusztuljanak, pusztuljon mind! – Újra és újra ezt morogta, Kerrick pedig eliramodott a fák között.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: Édentől nyugatra
Helyet! Helyet!
Fagyos Éden

Rozsdamentes Acélpatkány sorozat :
A Rozsdamentes Acélpatkány
A Rozsdamentes Acélpatkány visszavág

Kapcsolódó írás:Interjú Harry Harrisonnal