Koncert: The Gathering / Autumn – 2010. január 31., Diesel Club

A hazai rajongók nagy szerencséjére a The Gathering (emlékeim szerint) minden egyes turnéjának volt magyar állomása, így a zenekart szeretők elég sűrűn elcsíphették már őket élőben.
Jómagam is minden alkalommal megnéztem őket, amióta csak ismerem az alakulatot, és még sosem kellett csalódnom bennük.

A koncert több okból is különlegesnek számított. Először is elég hosszú idő eltelt a legutóbbi fellépés óta, ami az együttest sújtó tagcsere miatt történhetett, másrészt a 20 éves fennállását ünneplő csapat most lépett fel első ízben az új énekesnővel a magyar közönség előtt.

A The West Pole című tavalyi albumon már bizonyított ő is, akárcsak maga az együttes azzal, hogy még a frontember és az énekhang lecserélésével is sikerült olyan korongot készíteniük, ami méltó korábbi műveikhez.

Az estet a szintén holland illetőségű Autumn műsora nyitotta. Sajnos a koncert elejéről  lekéstem, de az utolsó dalok is épp elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy meggyőzzenek.

Az Autumn előzenekarként való szerepeltetése remek választás volt. A női énekessel is kiálló társulat mintha csak a régi, még jóval metalosabb és fiatalabb The Gatheringet idézte volna.

Persze nem pusztán egy másodvonalbeli másolatról van szó, hiszen azért a csapat nem egy kópiabanda.
Megszólalásuk némileg fémesebb, a manapság népszerű hagyományos gótikus metal műfajhoz áll közel, ám dallamviláguk annál némileg szabadabb és természetesebb, az éneknek és a billentyűs hangszer használatának köszönhetően pedig kellően atmoszférikus, továbbá a női éneket a gitárosnak köszönhetően férfi háttérvokállal is kiegészítik.

A banda ránézésre már sokkal jobban hasonlít világhírűvé vált elődeik egykori önmagára: míg a lelkes fiatal hangszeresek leginkább csak a háttérben zúznak, addig a bájos énekesnő középen mosolyogva énekli angyali dallamait.
Annak ellenére, hogy tényleg csak keveset láttam a műsorból, az Autumn személyemben szerzett magának egy új rajongót.

Rövid átszerelést és terepelőkészítést követően végül színpadra lépett a megújult The Gathering és a „When Trust Becomes a Sound” elnyújtott metalos zajongásával vezették fel a műsorukat.

Szerencsémre sikerült egészen elől helyet foglalnom (a gitáros Renével szemben), ahonnan nem csak hogy mindent tisztán láttam és kiválóan szólt minden, de a mellettem levő ládának hála egész testemben éreztem a groove-ok lüktetését.

A program vázát természetesen az új anyag szolgáltatta, de ahogy arra számítani is lehetett, szép számmal hangzottak el régebbi dalok is.

Előbbiek közül a slágeres és a közönséget jól megmozgató „All You Are” és a varázslatos „The West Pole”, valamint az elszállós „A Constant Run” volt a csúcspont.
Persze nem hiányozhatott a programból a múltidézés sem, így természetesen elhangzott (a teljesség igénye nélkül) az örök klasszikus „Leaves”, a „Great Ocean Road”, az „On Most Surfaces” a mély groove-okkal és metalos zúzdával ellátott „Analog Park”, a furcsa ritmusú és változatos „Even the Spirits are Afraid”, de az igazi lúdbőrözést a „Travel” és a „Saturnine” okozta nálam.

A közönség mindet egyforma lelkesedéssel fogadta és nem is lehetett ok a panaszra, mert a hangulat és az előadás egyaránt végig olyan tökéletes volt, ahogy azt már megszokhattuk a hollandoktól.

Silje Wergeland láthatólag teljesen beilleszkedett a csapatba és bár kissé talán félénken, de abszolút lelkesen, és többnyire hibátlanul énekelte végig a koncertet, és sikerrel adta vissza a dalok érzelemvilágát.

Anneke személyét és varázsát nem könnyű helyettesíteni, de ha valakinek, akkor neki sikerülhet átvenni a helyét, hiszen nemcsak hangjában, vagy megjelenésében, de természetében és előadásmódjában is az ex-énekesnőt idézi.

Hozzá hasonló lelkesedést még a másik lányon, Marjolein-en lehetett felfedezni, aki egész idő alatt széles mosollyal az arcán játszott. A régi tagok ehhez képest csendben és hatalmas átéléssel zenéltek, gyakorlatilag teljesen kizárva a külvilágot.

Ők egyébként tényleg nagyon koncentrálnak, a dobos Hans például olyan elmélyülten játszik, hogy épp csak a nyelvét nem dugja ki közben, John Lennonra hasonlító testvére pedig inkább a kütyüjeivel és gitárjával van elfoglalva, minthogy a publikummal törődjön.
De nincs is ezzel baj, hiszen ők művészek és egyébként is kiválóan hozták témáikat.

Ez a hangulat pedig, ami annyira jellemző rájuk, élőben még annál is sokkal hatásosabb, mint a lemezeken. Nem sok zenekart ismerek, amelyik ilyen mesterien képes adagolni a pszichedeliát és úgy el tud varázsolni, mint ők.

Igazából két apró dolog kapcsán csalódtam egy kissé ezen az estén, de az is inkább csak szőrszálhasogatás. Az egyik, hogy lehetett volna kicsit hosszabb a koncert, mert én még akár reggelig is elhallgattam volna, de szerintem a legtöbben így voltunk ezzel.

Emellett reméltem, hogy a színpad fölött elhelyezett kivetítőket használni is fogják az előadás alatt. A zenéhez illő vetítésekkel, látványelemekkel még kiegészíthették volna a műsort, de sajnos ez elmaradt, bár az élmény így önmagában is óriási volt.

Bár nekem az új lemezük hallatán nem volt kétségem azzal kapcsolatban, hogy a The Gathering sikertörténete akadálytalanul halad tovább, a tegnapi este szerintem a maradék kétkedőt is meggyőzhette erről.