Részlet David Gemmell: Viharlovas című regényéből

Mulgrave, a kardforgató a hóban caplatott, csuklyája eltakarta időnek előtte megfehéredett haját, vastag birkabőr zekéje és szélben lengedező köpenye tartotta távol a hideget karcsú alakjától. A piactéren vágott át éppen. A legtöbb stand üresen árválkodott, de az élelmiszert kínáló néhány árus körül tömegek verődtek össze. Egy pár nyúlért egy chaillinget kértek – négyszeresét a szokott árnak. Az asszony, aki megvette őket, vászonzsákja mélyére rejtette őket, majd szemében félelemmel surrant el onnan. Lehet, hogy volt is rá oka. Mostanában hamar kijöttek az emberek a béketűrésből. Mulgrave eltűnődött azon, hogy vajon minden háború az emberiesség effajta eltűnéséhez vezet-e. Úgy festett, mostanában mindenki gyorsabban gurul dühbe és a város lakói között mindennaposak voltak a verekedések.
Fegyveres őrök posztoltak a pékség előtt, a Marrall utca sarkán, és éhes emberek hosszú sora várta a nyitást. Nem jut majd mindegyiküknek elég kenyér. Ismét hullani kezdett a hó. Feltámadt a hideg és puhatolózó szél is. Fellibbentette Mulgrave szürke köpenyét, melyet a férfi megmarkolt és maga köré csavart. A dermesztő fagytól bal vállán gyógyuló sebe sajogni kezdett.
A téren nyüzsgő tömeg dacára a kisváros baljós csendbe burkolózott: a lépteket eltompította a vastag hótakaró, az elsuttogott szavakat elkapkodta a szél. Félelem honolt mindenfelé. És Mulgrave tudta, nemcsak az éhezés veszélye miatt félnek. A háború egyre közelebb ért és vele a rettegés is. Alig néhány évvel korábban Shelding népe még a kocsmákban és a gyűléstermekben vitázott volna, megvitatva a szövetség jó és rossz tetteit. Egyesek kiálltak volna a király abszolút uralma mellett. Mások a szövetséget támogatták volna, rámutatva, hogy minden egyes varl állampolgárnak egyenlő joggal kellene bírnia a törvény előtt. Időnként ugyan a viták hevessé váltak volna, de zömükben kedélyes mederben csordogáltak volna. Záróra után pedig az emberek elégedetten tértek volna meg otthonaikba.
Négyévnyi háborút követően azonban nem voltak többé baráti viták.
Mindenki ismerte az olyan városok sorsát, mint a déli parton fekvő Barstead. Az egyik csatát követően a szövetség csapatai behatoltak a városba, kiűzve onnan a rojalistákat. Hatvan embert felakasztottak. Három nappal később a szövetség hadserege visszavonult, a rojalisták pedig átvonultak Barsteaden. Háromszáztíz szövetségi szimpatizánst lógattak fel. Majd megérkeztek a Megváltók. Mulgrave megborzongott.
A várost felgyújtották. Senki sem tudta, mi történt a férfiak legyilkolását túlélő nőkkel és gyerekekkel. De Mulgrave találkozott egy felderítővel, aki járt Barstead felperzselt maradványai között, ahol megfeketedett testek hevertek mindenfelé.
Kiverve ezeket a gondolatokat a fejéből, a férfi folytatta útját, átvágva a sikátorokon és a szűk utcákon. Útközben egy, az éhhalál szélén járó kutya mordult rá. Mulgrave ügyet sem vetett rá, mire az állat visszatért egy döglött patkány megfagyott maradványainak cincálásához.
Átkelve az íves hídon, megállt, hogy szemügyre vegye a befagyott patakot. A parton emberek ügyködtek, hogy léket vágjanak a jégbe, majd mellé telepedtek, hogy pokrócokba burkolózva horgásszanak.
Mulgrave továbbindult. Az út jeges volt és síkos, ő pedig meg is csúszott, mikor rátért a kis templomhoz vezető lejtőre. Az épület vénséges volt, megdőlt toronnyal. Évek óta tervezték a torony felújítását, de a férfinak így tetszett igazán. Megállt a hidegben, hogy felpillantson rá. Az északi oldalon a gerendák egy része engedett, amitől az a fele veszedelmes ívben megdőlt. Úgy festett, akár egy varázsló süvege. Sok városlakó jósolta azt, hogy hamarosan lezuhan az egész, de Mulgrave kételkedett benne, bár maga sem tudta, miért. Amikor a görbe toronyra nézett, jobb kedvre derült. Mintha csak gúnyolódott volna az egyenes, hajlíthatatlan varl értékekkel, melyek emlékére emelték.
Nem sokkal a templom mögött állt Ermal Standfast zsúptetős házikója. A hosszúkás kéményből füst gomolygott elő. Mulgrave a bejárati ajtóhoz ballagott és belépett, becsukva az ajtót, kizárva a kint kavargó havat. Az egykor testes pap a tűz mellett üldögélt, vézna vállára fekete-fehér kockás plédet terített, kopasz fejére pedig vastag, piros gyapjúsapkát tett. Felpillantott és elvigyorodott, miközben a kardforgató kibújt köpenyéből és leverte csizmájáról a havat a bejárat melletti, sásból font lábtörlőn.
– Hamarosan melegebb lesz – közölte Ermal. – Közeledik a
tavasz.
– Nem kapkodja el – bújt ki Mulgrave egyik birkabőr zekéjéből. A kardforgató odahúzott magának egy széket és leült, tenyerét a tűz felé nyújtva.
– Hogy van a vállad?
– Már majdnem begyógyult, noha ilyen időben sajog.
– És még fog is. Hány éves is vagy? – kérdezte váratlanul a pap.
Mulgrave-nek el kellett gondolkodnia a válaszon.
– Harmincnégy, majdnem harmincöt.
– Amikor elmúlsz negyven, már egyfolytában sajogni fog.
– Milyen kellemes gondolat!
Ermal Standfast jóízűen kuncogott.
– Ha két hüvelykkel lejjebb megy a neked szánt golyó, soha többé nem sajogna. Ha egy hüvelykkel balra talál, elveszthetted volna a karodat. Adj hálát azért, hogy sajog, Mulgrave! Ha érzed, az azt jelenti, hogy élsz. Készen állsz, hogy ismét csatlakozz az ezrededhez?
– Nem, de egy időre mégis megteszem. Az a szándékom, hogy megkérem Gaise-t, engedjen el a seregből.
Ermal ezen láthatóan meglepődött.
– Úgy értesültem, hogy tehetséges katona vagy. Miért fordítana egy ilyen ember hátat a tehetségének?
– A tehetségem embereket juttat a föld alá.
– Hát igen, szóval erről van szó. A Szürke Kísértet szomorú lesz, hogy elveszít téged. Amikor idehozott, azt mondta, te vagy a legkedvesebb barátja. Két teljes napon át ült a betegágyad mellett.
Mulgrave érezte, hogy belemar a bűntudat.
– Gaise tudja, mit érzek. Túl sok halált láttam már. Sétáltál már csata után egy csatamezőn?
– Szerencsére nem.
– Luden Macks egyszer azt mondta, hogy nincs világon szomorúbb látvány az elvesztett csatánál. A második legszomorúbb látvány pedig a megnyert csata.
– Az az ember az ellenséged, mégis őt idézed.
Mulgrave megcsóválta a fejét.
– Nincsenek ellenségeim. Nem akarok mást, csak eljutni… – Itt elhallgatott.
– Haza? – nógatta kicsit Ermal.
Mulgrave megrázta a fejét.
– Nincs otthonom. Az a hely, ahol születtem, mára elhagyatottá vált.
– Mi van a családoddal?
Mulgrave egy darabig egy szót sem szólt, majd belebámult a tűzbe.
– Shelsansból származom.
Ermal megborzongott magában, és a fa jelét vetette magára.
– Hogy maradtál életben? Nem lehettél több kilenc… talán tízévesnél.
– A dombok között jártam, mikor a lovagok megjöttek. Éppen egy öregemberhez tartottam, aki mézbort készített. Láttuk a mészárlást. Az öreg magával vitt egy hegyi barlangba. – Mulgrave felkapta a megfeketedett piszkavasat, és oda sem figyelve piszkálni kezdte vele a tűzben parázsló széndarabokat. – Ami a legközelebb van ahhoz, amire otthonként gondolok, messze északon fekszik: a Druagh-hegység. Ott szeretek lenni. A levegő tiszta és kedvelem az ottaniakat. Van valami a felföldiekben, ami felmelegít.
Ermal felállt.
– Maradt még egy kis herbateám, meg mézem. Melegedj csak, amíg elkészítem!
Mulgrave hátradőlt ültében és lehunyta a szemét. A bal válla lüktetett és érezte a bizsergést az ujjbegyeiben. A szerencse vele volt azon a rettenetes napon, amikor az a kartács átsüvített a levegőn. A balján levő lovast – Toby Vainert – szétszaggatta, arca vérpermetben tűnt el. A jobbján levők közé egy másik csapódott. Mulgrave-et mégis csak egyetlen golyó érte, és Gaise Macon közelében még csak egy sem járt. Az ifjú generális vágtatott tovább, szürke hátasa átugrotta az első ágyút. A tüzérek szétszóródtak és elrohantak, ahogy a lovasság áttört. Gaise és lovasai kergették őket. Mulgrave is próbálta őket követni, de lova összerogyott és kilehelte lelkét, kivetve a nyeregből. A kardvívó csak ekkor vette észre, hogy a kartács java a jószág testét érte.
A Mulgrave vállán keletkezett seb, bár kicsinek és jelentéktelennek tűnt, csúnyán elfertőződött. A férfi két nappal később öntudatlan állapotba került.
Ebben a házikóban tért teljesen magához. Ermal Standfast szerint Mulgrave-et a tábori felcserhez vitték, aki megrántotta a vállát és azt mondta: „Egy héten belül halott lesz. A sebe elüszkösödött.” Gaise Macon hallani sem akart erről. Miután megtudta, hogy él egy gyógyító Sheldingben, jó harminc mérföldre a csatatértől, lefoglalt egy szekeret.
Mulgrave nem sok mindenre emlékezett a Sheldingbe tett utazásról. Csak az égető kín és a kék égen időnként megpillantott kergetőző felhők rémlettek. Meg az elcsípett, furcsa beszélgetésfoszlányok. „Szerintem haldoklik, nagyuram.” Amire Gaise Macon azt mondja: „Nem fog meghalni. Nem hagyom.”
Emlékezett a kátyús úton zötykölődő kerekek robajára. De az utazás java részét nem tudta felidézni.
Ermal két agyagcsuporral tért vissza. Átnyújtotta az egyiket Mulgrave-nek, és ismét leült a székére.
– Szóval mihez kezdesz majd, barátom?
– Nem tudom.
– Elvesztetted az ügybe vetett hitedet?
Mulgrave vállat vont.
– Milyen ügybe? – Megdörgölte a szemét. Hetek óta nem aludt egy jót. Rémálmok gyötörték, és éjszaka többször felriadt, időnként felordítva haragjában és kétségbeesésében.
– A királyokat a Forrás választja, legalábbis így mondják – közölte Ermal. – Ezért azokat, akik a királyért küzdenek, isten embereinek lehet tekinteni. Ez nem elegendő ügy?
– Aki ezt elhiszi, az nem látta a király Megváltóinak művét.
– Mindig rebesgetnek pletykákat a háborúban esett túlkapásokról.
Mulgrave a másikra nézett és látta a félelmet a szemében.
– Egen, igazad van. Beszéljünk inkább másról! – Mulgrave látta, hogy barátja megkönnyebbül. Ermal hátradőlt székében és herbateáját kortyolgatta. A tűzben egy széndarab kettéhasadt és egy ideig hangosan sercegett. A rácsra parázs hullott.
– Álmodsz még a fehér hajú asszonyról? – tudakolta Ermal.
– Igen.
– Beszél még hozzád?
– Nem. Próbál ugyan, de nem hallom. Szerintem veszélyben van.
– Miből gondolod?
– Az elmúlt néhány álmomban egy hegyoldalban láttam, melyet megpróbál megmászni. Aztán megáll és visszanéz. Vannak… emberek… alatta. Azt hiszem, őt követik. Aztán egyenesen rám néz és mond valamit. De nem hallok semmit.
Ermal egy vaskos hasábot dobott a tűzre.
– Miért tétováztál az imént?
Mulgrave meghökkent.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Mielőtt azt mondtad, hogy „emberek”. Tényleg emberek?
– Mi mások lehetnének? – kérdezett vissza Mulgrave, aki hirtelen feszengeni kezdett.
Ermal széttárta a kezét.
– Ez egy álom, Mulgrave. Bármik lehetnének. Akár halak lóháton.
Mulgrave kuncogott.
– Értem már. Azt gondolod, hogy csak az agyam űz velem valami furcsa játékot? Hogy az asszony nem valóságos?
– Biztosat nem tudok mondani. Egyszer ismertem egy embert… Aran Powdermillnek hívták. Furcsa kis fickó volt. A szájában két arany metszőfog ült. Nem volt egyenes ember, sőt tolvaj volt és csaló, aki mindent megtett volna pénzért. De mégis képes volt látni olyan dolgokat, melyek tőle messze történtek. Nagy érzéke volt elveszett tárgyak felkutatáshoz is. Egyszer rábukkant egy gyerekre, aki beleesett egy már elfeledett kútba. Két chaillinget kért a kislány megleléséért. És ismertem egy asszonyt is, aki tudott beszélgetni a halottakkal. Mindketten igazán jelentős adottságok birtokában voltak. Sőt, egyszer én magam azt álmodtam, hogy csapdába estem egy áfonyapitében egy fehér medvével együtt. Egyáltalán nincs ebben a dologban semmi rejtélyes. Csak túl sokat ettem és egy medvebőr bundán aludtam el. Egyes álmok látomások, mások csupán az emberi elme szeszélyei. Nem emlékszel arra, hogy találkoztál-e már ezzel az asszonnyal?
– Nem.
– Felismered a hegyet?
– Egen, fel. A Druagh-hegység, északon.
– Talán oda kellene utaznod.
– Már gondoltam rá.
– De lehet, hogy jobb lenne megvárnod a tavaszt. A háború számos embert elűzött, és azt mondják, arrafelé mostanában rablóbandák és haramiák járják a vidéket.
– Tavasszal sem lesz jobb a helyzet, barátom. Ez a háború messze van még attól, hogy bárki megnyerje vagy elveszítse.
– Hiányozni fog a társaságod. A plébániámon nagyon kevesen játsszák ilyen ügyesen a samakot.
Mulgrave felnevetett.
– Csak egyszer győztelek le, Standfast mester.
– Igaz, viszont háromszor is döntetlenre mentetted az állást. És az önérzetemnek fáj, ha nem nyerek.
Kellemes csend telepedett rájuk és Mulgrave a széndarabok között táncoló lángnyelveket nézte. Majd felsóhajtott és tekintete visszatért a papra.
– Azok nem emberek. Az arcuk szürke, pikkelyes, és a szemük vérben forog.
Ermal néma csendben ült egy darabig.
– Vas fejpánt ékíti a homlokukat?
– Egen, pontosan – felelte Mulgrave meglepve.
– Várj egy pillanatot! – kelt fel székéből Ermal, és besétált kis dolgozószobájába. Kisvártatva egy vékony ezüstlánccal tért vissza. Azon kis medál függött, szintén ezüstből, melyet karcsú aranykéz fogott körül. A medál egyik oldalára a fa jelét vésték. A másik felére egy háromoldalú kelto rúnát marattak. – Ezeket viselték a fa kultuszának első követői, még Kőváros idejében. Azt mondják, mindegyik érmét a Fátylas Hölgy áldotta meg, utána pedig maga Persis Albitane. – A láncot átbújtatta Mulgrave fején, az ingébe tuszkolva a láncot. – Viseld mindig, édes fiam!
– Köszönöm. Felteszem, többé már nem hiszed, hogy az álmaim az elmém káprázatai?
Ermal széttárta a kezét.
– Nem vagyok benne biztos. A lényekről, melyekről beszéltél, a legrégebbi tekercsek írnak. Dezhem Beknek nevezik őket. Hallottál már róluk?
– Nem.
– Lehet, hogy már hallottál róluk, mikor gyerek voltál Shelsansban, és ez az emlék okozza az álmaidat. Legalábbis remélem.
– Mik ezek?
– Azt gondolom, ez attól függ, honnan nézed a dolgot. Akik minden Harmónia Forrását követik, azoknak a Dezhem Bek azokat az embereket jelenti, akik keblükre ölelték a homályt, átadták magukat a gonosznak, hogy cserébe nagy hatalmat nyerjenek. Egyes tekercsek nekromantáknak hívják őket, mások lélekfalónak. Az ősi nyelven a Dezhem Bek egyszerűen mohó hollót jelent. De léteznek más könyvek is, melyeket azok a filozófusok – mondjuk így – írtak, akik hadilábon álltak a Forrással. Ezekben a Dezhem Bek nem más, mint a hétköznapi emberek alakját és erejét meghaladó tökéletesség. Azt is mondják róluk, hogy hosszú életűek.
Mulgrave felnevetett.
– Az alak tökéletessége? Alig hiszem. Hacsak nem lett divatos mostanában a városokban a pikkelyes bőr.
– Amit álmaidban látsz, az a lelkük formája. Hallottál Kranos gömbjéről?
– Hát hogyne. Egy mitikus váza… vagy valami ilyesmi… az ősi időkből.
– Nem, nem váza. Egyesek azt mondják, kristálygömb, melyen át az ember megláthatja jövőjét. Mások szerint egy nagy kard bűvös markolatgombjának köve. Szólt egy legenda még arról is, hogy egy nekromanta levágott feje. A Dezhem Bekről úgy tartják, hogy ők a gömb őrzői. És az közel halhatatlanná teszi őket.
– Én nem hiszek igazából a mágiában, viszont nem is gúnyolom ki azokat, akik hisznek. Megnyugvást ad nekik és gyakran rávezeti őket arra, hogy segítsenek másokon. De ugyanakkor láttam a Forrás nevében elkövetett szörnyű gaztetteket is. És sosem láttam egyetlen csodát sem. Úgyhogy amíg ez így marad, szkeptikus is maradok.
– Ezzel nem szállhatok vitába – felelte Ermal Standfast. –
És nem is próbálok. Amit mondani akarok, az az, hogy úgy hallottam, a gömböt Shelsansban rejtették el. De az Áldozathozatal lovagjai rátaláltak.
Mulgrave felsóhajtott.
– Apám emlegetett egy nagy titkot, melyet Shelsanban őriznek. De számos más csodás történetet is mesélt, fantasztikus köntösbe öltöztetve. Azt mondta, a legfontosabb az, hogy mind tudjunk szeretni. Azt is mondta, hogy a szeretet az ellenségekből barátokat csinál és gazdagítja a világot. Néha azon töprengek, vajon hitt-e benne még akkor is, mikor megjöttek a lovagok és lemészárolták azokat, akiket szeretett.
Ermal szelíden csak annyit mondott:
– Reméljük, hogy hitt.

A kiadó engedélyével.