Főkép

Maga a történet szakít ez eddigi hagyományokkal, és nem a kelto-varl ellentét egy újabb fejezetét tárja elénk, hanem egy minden eddiginél nagyobb és veszélyesebb ellenséggel vívott heroikus küzdelmet hivatott bemutatni.

Tekintettel arra, hogy David Gemmell talán a legnagyobb heroikus fantasy író, a Viharlovasban papírra vetett történet ízig-vérig magán hordozza egy ilyen mű stílusjegyeit.

Az emberfeletti megpróbáltatásokat zokszó nélkül tűrő, de alapvetően átlagos tulajdonságokkal rendelkező szereplők egy-egy apró mozzanattal is képesek a többi szereplő és az olvasó szemében hőssé, kiemelkedővé válni, pedig ők csak „teszik a dolgukat”.

Gemmelltalán az egyetlen műfajában, aki – a sok pozitív tulajdonság mellett – kivétel nélkül mindegyiket felruházza valamilyen negatívummal. Ez akár adott esetben a szereplő körül kialakult nimbusz lerombolására is alkalmas, vagy döntő befolyással bír a sorsára, végzetére. De legfőképpen emberivé, hihetővé teszi.

Már az előző részben is érezni lehetett némi decentralizációt a főszereplő(k) területén. Az embernek az volt az érzése, hogy három főszereplője is van a könyvnek: Kaelin Ring, a riganték vezérének fia, Meav Ring, Kaelin nagynénje és Jaim Grymauch, Kaelin nevelője és jóbarátja. Gemmella Viharlovasban is megtartja ezt a fajta központosítatlanságot.

Van még egy dolog, ami már a Hollószív esetén is újításként szerepelt a történetben, ez pedig a tűzfegyverek alkalmazása. Többen szentségtörésnek tarthatják, hogy ezek a technikai vívmányok felbukkannak egy ilyen jellegű fantasy műben. Elsőre én is csodálkoztam, de aztán látva, hogy Gemmellhogyan tudja beépíteni ezeket a történetbe anélkül, hogy „elefánt a porcelánboltban” hatást váltana ki, a fenntartásaim elpárologtak.

A Viharlovas az előzmények ismerete nélkül is olvasható. Habár szinte azonnali folytatása a Hollószívnek, minden lényeges elem tisztázódik, a többi utalás csak érintőleges és nincs is különösebb jelentősége annak, hogy rendelkezünk-e előismeretekkel vagy sem.

Részlet a regényből