Részlet Guy Gavriel Kay: Ysabel / Provence varázslatos arca című könyvéből

Egy, csak egy történet létezik
Mi érdemes mesédre
Légy tudós költő, vagy csodagyerek;
Övé minden sor és kisebb sallang
Melyek tündöklése elképeszti
Az oly’ szimpla történeteket,
Amikbe betévednek.
(részlet Robert Graves Juan A téli napfordulón [To Juan at the winter solstice] című verséből)

Prológus

Az erdő a telek széléig ért: a kocsibehajtó sóderéig, az elektronikus kapuig és a zöld drótkerítésig, mely utóbbi távol tartotta a vaddisznókat. A sötét fák egy másik, a lejtő takarásában megbújó házat is körbevettek, s messzire elnyúltak a villától északra, föl a meredek hegyen, egészen addig, amit már valóban vadonnak lehet nevezni.
A vaddisznó – sanglier – mindig a környéken turkált élelemért, különösen télen. Hébe-hóba hallani lehetett a puskalövések zaját, noha a vadászat törvénybe ütközik az ilyen fényűző házakat körülölelő tölgyesekben és tisztásokon. A Chemin d’Olivette menti tehetős tulajdonosok minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megoltalmazzák napjaik és estéik nyugalmát idekint vidéken, magasan a város felett.
Azok miatt a hatalmas, keleti fák miatt az év bármely napján a hajnal lassú, halvány kivilágosodással érkezik, nem pedig a napkoronggal a látóhatár fölött. Ha valaki figyelne a villa egyik ablakából vagy a teraszról, azt látná, hogy a fekete ciprusok lassan megzöldülnek a gyepen és fölülről lefelé alakot öltenek, szinte kibontakozva az árnyakból, melyek éjszaka őrszemnek tűnnek. Télen néha előfordul köd, s a fény úgy oszlatja szét, mint egy álmot.
Akárhogy is bukkan elő, a nap kezdete Provence-ban – szavakban és a művészetekben kétezer éve, sőt, még régebb óta magasztalt – ajándék. Azt mondják, a változás valahol Lyon alatt és Avignontól északra kezdődik: van valami különbség a levegőben a föld fölött, amelyen a férfiak és a nők járnak, ahonnan ők föltekintenek.
Egyetlen másik ég sem egészen olyan, mint ez. Az év akármelyik napján, bármely évszakban: akár egy késő őszi, hideg pirkadatkor, akár egy álmosító nyári nap delén a kabócák között. Vagy akár akkor, amikor a késélességű szél – a misztrál – leszáguld a Rhône-völgyében (ugyanúgy, ahogy a katonák jöttek, oly sokszor), amitől minden egyes olajfa és ciprus, szarka, szőlőskert, levendulabokor, távolba vesző vízvezeték úgy jelenik meg a szél lecsutakolta égbolt háttere előtt, mint a legelső, a tökéletes példány a világban abból, ami.
A város, Aix-en-Provence, a villától nyugatra, egy völgykatlanban terül el. Abban az irányban nincs egyetlen fa sem, hogy eltakarja a kilátást innen a magasból. Az ilyen tavaszi reggeleken a több mint kétezer éves város, amit az ide hódítani érkező – földmérő és föltérképező, a talajt elegyengető és a mocsarakat lecsapoló, a hévizekhez csatornát és nyílegyenes utakat építő – rómaiak alapítottak, határozott körvonalakkal, csaknem természetfeletti tisztasággal rajzolódik ki. Középkori házak meg modernek. Új bérlakások tömbje egy északi meredeken és – bezsúfolva az ódon negyedbe – a katedrális égbetörő harangtornya.
Mind oda fognak menni ezen a reggelen. Egy kicsit később, de nem sokkal (mostanra réges-rég két ébresztőóra is megszólalt a házban, és az egyetlen nő már épp zuhanyozik). Az ember nem akar elpazarolni egyetlen reggelt sem, ha azért jött, amit ők akarnak itt csinálni.
A fotósok ismerik ezt a fényt.
Megpróbálják használni, úgy merítenek belőle, mint ahogyan a szomjazó merít az ősi forrásból – és aztán majd alkonyatkor újra, hogy lássák, mennyire másnak mutatkoznak, hogyan borulnak árnyékba a kapuk és ablakok, amikor a fény nyugatról érkezik, vagy miként vérvörös az ég a napnyugta alulról világított felhőivel, ez egy másik fajta adomány.
Más-más árnyalat ajándékai az itteni reggelek meg esték (a dél túl direkt a fotózáshoz, nincs árnyék). Adományok, melyeket nem mindig érdemelnek meg azok, akik ott laknak – vagy átutaznak – a világ egy túlságosan is gyönyörű részén, ahol oly sok vért ontottak és oly sok holttestet égettek vagy temettek el, vagy hagytak temetetlen az erőszakkal teli évszázadok során.
De ami ezt illeti, ha méltányosak vagyunk, vajon sok olyan hely van, ahol az ott lakókról elmondható, hogy mindig méltók voltak a napvilág áldásaira a hosszú évezredek alatt? Ebben a vonatkozásban Franciaország ezen derűs és irgalmatlan sarka semmiben sem különbözik a világ bármely más részétől.
Azonban akadnak itt eltérések, legtöbbjük rég feledésbe merült addigra, mire ennek a reggelnek első fénye megjelent az erdő felett és rátalált a virágzó júdásfákra és kökörcsinekre – mindkettő lilás árnyalatú, mindkettő esetében monda szól arról, hogy miért.
A katedrális harangjainak zúgása fölhallatszott a völgyből. Még nem kelt föl a hold. Később lesz az égen, fényes nappal bukkan elő: telő hold, egyik pereme lemetszve.
A virradat páratlan szépségű volt, emlékezetes, csaknem ízlelhető azon a napon, amikor a történet, amelyet régebb óta játszottak el, mint amiről bármilyen feljegyzésnek tudomása van, belekezdett egy ívbe – olyanba, mint amilyen a vadász íjának görbülete vagy a nyílvessző röpte és lehullása –, a felé, ami talán végződés lehet.

I. fejezet

Ned csöppet sem volt oda. Amennyire ki tudta venni a kicsiny, magasan lévő ablakokon át beszűrődő fény derengésében, Aix-en-Provence Saint-Sauveur katedrálisa totál kaotikus: odakint is, ahol az apja csapata egy előzetes felvételsorozathoz készülődik, és idebent is, ahol tökéletesen egyedül van a félhomályban.
Neki most elvileg frankón kellene éreznie magát attól, hogy egyedül van idebenn. Melanie, apja pöttöm és csaknem képtelenül jól szervező titkárnője adott neki egy prospektust a katedrálisról és – szokásos kacsintásával – közölte vele, hogy csak előre, befelé, mielőtt ők elkezdik a digitális próbafelvételeket, amelyek megelőzik a könyvbe szánt valódi fényképeket.
Melanie rendes volt hozzá. Mindig rendes volt hozzá, de Nedet megőrjítette, legalábbis egy kicsit, hogy minden más ellenére, amivel meg kellett birkózzon, Melanie – nyilvánvalóan – mégsem feledkezett meg arról, hogy tennivalókat találjon a nyakukon lógó tizenöt éves fiúnak.
Hogy ne legyen láb alatt, hogy ne okozzon zűrt. Melanie valószínűleg máris tudja, hol vannak Aix-ben a CD-boltok, a kocogók szokásos útvonalai meg a gördeszkapályák. Alighanem már akkor tudta még mielőtt iderepültek a tengerentúlra, megguglizta és kijegyzetelte őket. Bizonyára már vett is egy deszkát meg hozzávaló cuccot az Amazonon, vagy valahol, azért, hogy a megfelelő pillanatban – amikor látszik, hogy Ned halálra unja magát vagy ilyesmi – odaadhassa neki. A nőszemély egész rendes, sőt, baba, de a fiú azt kívánta, bárcsak ne munkaköréhez tartozó dologként bánna vele.
Korábban felmerült benne, hogy bóklászik egyet a régi városnegyedben, de aztán ehelyett elvette Melanie-tól az ismertetőt és belépett a katedrálisba. Ez az első munkanap, az első beállítások a fényképezéshez, később bőven lesz ideje, hogy egyedül fölfedezze a várost. Hat hétre érkeztek Dél-Franciaországba és az apja csaknem egész idő alatt teljes gőzzel fog dolgozni. Ned úgy gondolta, semmivel sem kerül több energiájába a többiek körül őgyelegni ezen a reggelen; még mindig kissé összezavarodottnak érezte magát, távol az otthontól. Na persze, ezt nem kell megemlítenie senkinek.
A polgármesteri hivatalban – odébb az út mentén, a városháza épületében –, csöppet sem meglepően, teljes eksztázisba jöttek az ittlétüktől. Ma reggelre két zavartalan órát ígértek Edward Marrinernek és, ha szüksége lesz rá, további kettőt kap holnapra, azért, hogy megörökítse a katedrálisuk homlokzatát. Ez persze azt jelentette, hogy bárki, aki be szeretett volna menni, hogy halhatatlan lelkéért (vagy valaki máséért) imádkozzon, most kénytelen várakozni addig, amíg egy hírneves fényképész inkább az épületet teszi halhatatlanná.
Miközben Greg és Steve kirámoltak a teherautóból, a melléjük kirendelt városi hivatalnok kezdeményezésére még azt is megvitatták, vajon föl kellene-e küldeni embereket a létrára, hogy leszedjék a kábelt, ami ferdén haladt keresztbe a katedrális előtti utcán az egyetem túloldalt lévő épületéhez. Ned apja úgy döntött, ha kell, ki tudják törölni digitálisan a vezetéket, így végül a hallgatókat nem fogják megfosztani a tantermek világításától.
Milyen rendes tőlünk, gondolta Ned.
Ide-oda járkálva, az apja elkezdett céltudatos döntéseket hozni, ahogy mindig is szokta, amikor végül ott voltak a helyszínen egy feladat hosszas előkészítését követően. Ned már korábban is látta ilyennek.
Barrett Reinhardt – a könyv kiadójának művészeti igazgatója – két hónappal ezelőtt már itt járt Provence-ban, készített egy listát a lehetséges fényképekről, jpegeket e-mailezett Edward Marrinernek haza Montrealba, de Ned édesapja mindig is jobb szeretett arra reagálni, amit látott, amikor odaért arra a helyre, amit majd le fog fotózni.
Most épp rámutatott egy erkélyre az egyetem második emeletén, pont a tér fölött, szemben a homlokzattal, és úgy határozott, hogy a digitális fényképezőgéppel a térről készítenek felvételeket, azokból összerakva a számítógépen egy panorámaképet, de a nagy formátumú géppel való exponáláshoz föl akar menni arra az erkélyre.
Melanie, aki mindenhová követte őt a mappájával, különféle színű tintával jegyzeteket firkált.
Ned tudta, hogy az apja majd később fogja kiválasztani a fényképeket, amikor látja, mijük van. Az fog nehézséget okozni, hogy egyetlen képbe hozza össze a magas harangtornyot ott balra és az épület teljes szélességét.
Steve közben elment a polgármesteri hivatalból érkezett fickóval az egyetemre, hogy elintézze a bejutást az erkélyre.
Egész tömeg verődött össze, hogy nézzék az előkészületeket. Greg elfogadható franciasággal meg egy mosollyal elérte, hogy a bámészkodók a tér peremén, a felvételeken kívül maradtak. Érkezett egy zsandár is segíteni. Ned kedvetlenül figyelte. Az ő franciatudása jobb volt a többiekénél, de semmi kedve nem volt segédkezet nyújtani. Ez volt az a pillanat, amikor lelépett és bement a katedrálisba.
Tényleg nem tudta, miért van ilyen pocsék hangulatban. Első pillantásra igazán frankón kellene érezze magát: csaknem két hónappal korábban véget ért számára a suli, megússza a vizsgákat (jó, meg kell írnia három házi dolgozatot, melyeket majd be kell adjon, ha hazamentek júliusban), egy villában lebzselhet, aminek van úszómedencéje, miközben az apja meg a többiek végzik a munkájukat…
A sötét, magas csúcsívekkel teli katedrálisban hirtelen kikapta az iPod fülhallgatóját és megnyomta a Ki gombot. Idebent meghallgatni A szentség házai-t mégsem volt olyan jó ötlet, mint hitte. Hülyén érezné magát és kissé ideges is lenne egy szál maga egy ilyen csupa árnyék, óriási helyen, ha semmit sem lenne képes meghallani. Elképzelte a szalagcímeket: Kanadai diákot szúrt le a Led Zeppelin-gyűlölő pap!
A gondolat mulattató volt, egy kicsit. Majd később bele fogja foglalni egyik emiljébe haza a srácoknak. Félúton az átjáróhoz leült egy padba, kinyújtóztatta a lábát, és rápillantott Melanie prospektusára. A címlapon lévő fotót egy kerengőből fényképezték. Egy bolthajtás az előtérben, egy napsütötte fa, mögötte a harangtorony, egy csakugyan kéklő ég háttere előtt. Képeslapra illően szép. Valószínűleg lett is belőle képeslap.
Az apja sosem készítene ilyen képet, egymillió év alatt sem. Erről a katedrálisról nem. Edward Marriner tegnap beszélt erről, miközben az első naplementéjüket csodálták a teraszról.
Ned kinyitotta az ismertetőt. Az elején volt egy alaprajz. A megvilágítás ugyan tompa volt, de a fiú látása annál élesebb, s ki tudta venni. Amennyire meg tudta állapítani a szembelévő oldalon lévő jelmagyarázatok alapján, ezt a helyet tucatnyi szakaszban építette, túlságosan sok évszázad során túlságosan sok ember, akik nem törődtek azzal, mit hoztak létre mások az ő érkezésük előtt. Totál káosz.
Pont ez a lényeg, magyarázta az apja. A homlokzatot, aminek lefotózására épp folytak az előkészületek, körülzárják Aix utcái és terei. Azok része, belegabalyodva a város életébe, nincs szépen elkülönítve, hogy jobban megcsodálható legyen, ahogy ez a katedrálisoknál általában szokásos. Az elején háromféle stílus és kő keveredik, amelyek színe még csak a közelében sem jár annak, hogy passzoljanak egymáshoz.
Az apja azt mondta, pont ez tetszik neki benne.
Ne feledjétek, miért készítjük ezt a felvételt, emlékeztette Edward Marriner a többieket, amikor kitódultak a teherautóból és megkezdték a kirakodást. A tökéletes katedrálishomlokzatokat, amilyen a párizsi vagy a chartres-i Notre Dame-é, minden egyes turista lekapja, aki csak rájuk pillant. Ez azonban más, ez kihívás – először is, nem lehet túlságosan elhátrálni, mert akkor beesnének egy ablakon keresztül az egyik egyetemi tanterembe és megzavarnák az előadást Franciaország örökkévaló nagyságáról.
Greg elnevette magát. Nyalizó, gondolta akkor Ned, és a fülhallgatójáért nyúlt.
Ez volt az a pillanat, amikor Melanie előkotorta a prospektust a vállán lógó fekete cekkerből. A táska csaknem akkora volt, mint ő maga. A stáb folyton azon viccelődött, hogy a világ eltűnt tárgyainak fele Melanie szatyrában köt ki, és a lánynak arról is van sejtése, hogy hol található a másik felük.
Egyedül odabent, Ned megint tanulmányozta az alaprajzot, aztán fölnézett. Ahol most ül, azt főhajónak hívják, nem átjárónak. Ezt én tudtam, gondolta Ned, magában utánozva Ken Lowery fizikaórákon szokásos harsány handabandázását. Amennyire ki tudta deríteni a füzetkéből, a főhajót 1513-ben fejezték be, de a pont mögötte levő rész négyszáz évvel régebbi, és az oltár az orra előtt „gótikus”, akármit is jelentsen az. És az amögötti kis kápolna nagyjából ugyanabban az időben épült, mint az a hely, ahol ücsörög. Ha balra vagy jobbra néz, a dátumok még jobban összekutyulódnak.
Felállt és még egy kicsit járkált. Tulajdonképpen kissé hátborzongató egyedül lenni idebent. Léptei, Nike-ba bújtatott lábbal, nesztelenek voltak. Egy oldalajtóhoz ért, rajta két, régi, súlyos, vasból készült zár, meg egy új, rézből. Egy felirat tájékoztatott arról, hogy a kerengőre nyílik és fölsorolta az időpontokat, amikor megtekinthető. A fekete vaskallantyúk már csak dísznek voltak jók, de az új be volt zárva. Naná. Nem lehet kijutni. Egész frankó lett volna üldögélni a kerengőben és zenét hallgatni. Hál’ Istennek, nincs semmilyen vallásos zenéje az iPodon, de a U2 is megtette volna.
A kerengő – tudatta vele Melanie térképe – tényleg régi, az 1100-as évekből. Mint ahogy az oldalhajó is, ahol most áll. De a végében az a kápolna tizennyolcadik századi, ami itt a legújabb dolognak számít. Az embernek ettől majdhogynem röhögnie kell. Betehetnének valahova egy Starbucks kávézót, és épp annyira ideillene, mint a többi. Szent Jáva kápolnája.
A kései kápolna felé indult az oltárhoz vezető lépcső mellett. Itt nincs sok látnivaló. Néhány vastag, fehér, csonkig égett gyertya, most egy sem világol. Ma reggel nem engedtek be senkit: Edward Marriner dolgozik odakint elöl.
Ned átvágott az oltár előtt és a másik oldalon haladt visszafelé. Ez az oldalhajó 1695-ből ered, tájékoztatta az alaprajz. Megtorpant, hogy kiismerje magát: ez lesz az északi oldal, a kerengő délen van, az apja a nyugati homlokzatot fotózza. Minden különösebb ok nélkül jobban érezte magát attól, hogy ezt kisakkozta.
Ez rövidebb oldalhajó volt, a teljes táv tört részénél falba ütközött. Ned, fölnézve egy színes üvegablakra, megint a legfőbb részben találta magát. Rábukkant egy másik padra a harangtorony melletti utolsó oldalkápolna közelében.
Szent Kataliné, világosította föl az ismertető; ez volt az egyetemi kápolna.
Ned elképzelte, ahogy ötszáz évvel korábban a hallgatók idesiettek gyónni, s aztán át az úton, vissza az előadásokra. Milyen ruhát hordtak a suliban akkoriban? Újra bedugta a fülhallgatóját, és az érintőtárcsával Pearl Jamet töltött be.
Dél-Franciaországban van. Nos, bocsássák meg neki, amiért nem hány cigánykereket! Az apja mostantól, június közepéig fényképezni fog, saját szavai szerint, mint egy őrült. A fotók a következő karácsonyra szánt impozáns könyvhöz készülnek. Edward Marriner: Provence képei, a kísérőszöveget Oliver Lee írja. Oliver Lee Londonban született, de idelent töltötte az utóbbi harminc évet, megírva (mindezt Melanie mesélte neki) hat regényt, köztük néhány díjat is nyert. Klasszis angol író, klasszis kanadai fotós, klasszis francia táj. Imponáló könyv.
Ned anyja meg Szudánban van.
A híradások megint komoly harcokról tudósítottak Dárfúrtól északra. Az anyja szinte biztosan ott van, gondolta, s hátradőlt a padban, behunyta a szemét, hagyta, hogy a zene beburkolja. Dühös zene. Grunge .
Pearl Jam vége. A véletlenszerű keverés következőnek Alanis Morisette-et hozta elő. Az volt a megállapodás, hogy az anyja minden második este telefonál nekik. Ez, gondolta keserűen Ned, majd biztosan mindentől meg fogja óvni az anyját.
Az Orvosok Határok Nélkül elvileg mindenhol megbecsült és elismert szervezet, de nem mindig az, többé már nem. A világ megváltozott. Az olyan helyek, mint Irak, ezt bebizonyították, és Szudán tényleg piszkosul messze van attól, hogy most éppen a világ legintelligensebb dolga legyen ott tartózkodni.
Megint kihúzta a fülhallgatót a hallójáratából. Úgy döntött, Alanis túl sokat panaszkodik ahhoz képest, hogy olyan ottawai lány, aki vitathatatlanul befutott.
– Gregorián énekek? – kérdezte valaki.
Ned oldalra rándult a padon, gyorsan odafordítva a fejét.
– Mi a…
– Bocs! Megijesztettelek?
– A fenébe is, igen! – csattant fel a fiú. – Mit hittél?
Fölállt. Látta, hogy egy lány hozta rá a frászt.
Aki egy pillanatig bűntudatosnak tűnt, aztán elvigyorodott. Összekulcsolta a kezét maga előtt.
– Mi félnivalód van ezen a szent helyen, gyermekem? Miféle bűnök nyomják a szíved?
– Majd kigondolok valamit – felelte Ned.
A lány nevetett.
Nagyjából egykorúnak tűnt a fiúval, fekete pólót, kék farmert, Doc Martens bakancsot hordott, meg egy kis, zöld hátizsákot. Magas, vékony, szeplős, amerikai kiejtés. Vállig érő, világosbarna haj.
– Gyilkosság? T. S. Eliot írt egy drámát erről – vetette fel.
Ned grimaszolt. Fúj. A csaj egy olyan koponya.
– Tudom, Gyilkosság a székesegyházban. Elvileg jövőre fogjuk venni.
A lány megint vigyorgott.
– Ilyesmikben pedálgép vagyok. Mit mondhatok? Hát nem elképesztő ez a hely?
– Úgy gondolod? Szerintem kész dzsumbuj.
– De pont attól frankó! Tégy meg húsz lépést és ötszáz évet haladtál! Láttad már a keresztelőkápolnát? Ebből a helyből csak úgy csöpög a történelem!
Ned előretartotta fölfordított tenyerét és felnézett, mintha ellenőrizné, csöpög-e a víz.
– Te egy stréber vagy, igaz?
– Nem cikizhetsz ezért, ha már beismertem! Sportszerűtlen.
A lány egész csinos, afféle girhes táncosnő módjára.
Ned vállat vont.
– Melyik az a keresztelőkápolna?
– Az a kerek rész a főkapunál.
Valami fölmerült a fiúban.
– Várj csak! Hogy jutottál be ide? A hely két teljes órára zárva van.
– Láttam. Valaki fényképez odakinn. Nyilván egy prospektust.
– Nem. – A fiú habozott. – Az apám az. Egy könyvhöz lesz.
– Tényleg? És ki ő?
– Nyilván nem ismered a nevét. Edward Marriner.
A lány a szó szoros értelmében eltátotta a száját. Nedet elöntötte az öröm és az elfogódottság szokásos keveréke.
– Te szórakozol velem? – pihegte a lány. – A Hegyek és istenek szerzője? Azt a könyvet ismerem! Az a könyv megvan nekünk!
– Hát, frankó. És én mit kapok érte?
A lány hirtelen szégyellős pillantást vetett rá. Ned nem is tudta, miért mondta ezt. Ez nem volt jellemző rá. Ken meg Barry szoktak így beszélni a lányokkal, de ő nem, általában nem. Megköszörülte a torkát.
– Kapsz érte egy előadást a keresztelőkápolnáról – felelte a lány. – Ha kibírod. Egyébként Kate vagyok. Nem Katie, nem Kathy.
A fiú biccentett.
– Ned. Nem Seymour, nem Abdul.
A lány tétovázott, aztán újra elnevette magát.
– Rendben, jogos, megérdemeltem. De utálom a beceneveket.
– Pedig a Kate becézés.
– Aha, de én választottam. Az más.
– Gondolom. Viszont nem feleltél arra… hogy’ jutottál be?
– Az oldalajtón. – A lány arrafelé mutatott. – Senki sem figyeli a teret azon az oldalon. A kerengőn át. Azt már láttad?
Ned pislogott. De később nem állíthatta, hogy ekkor bármiféle előérzete támadt. Mindössze zavart érzett, nem többet.
– A kerengőre vezető ajtó zárva van. Negyedórája voltam ott.
– Hát nem. Nyitva van. A távolabbi, ami az utcára visz, meg a másik, ami ide nyílik. Most jöttem át rajtuk. Gyere, nézd meg! A kerengő tényleg szép.
Ekkor kezdődött, mert nem jutottak ki a kerengőre. Akkor még nem.
Átvágva a hajón, zajt hallottak: fémet a fémen. Egy csattanás, egy éles csikordulás, újabb csattanás.
– Mi a fene? – mormolta Ned, megtorpanva. Nem tudta, miért, de lehalkította a hangját.
Kate ugyanezt tette.
– Az a keresztelőkápolna – suttogta. – Arra, ott. – Mutatta. – Valószínűleg az egyik pap, esetleg egy gondnok.
Újabb csikorgó hang.
Ned Marriner így szólt:
– Nem hinném.
Okosabb lett volna, minden szempontból, ha figyelmen kívül hagyja azt a zajt, megy megnézni a szépséges kerengőt, utána pedig arra sétál ki Aix délelőtti utcáira. Vesz valahol egy rongyoskiflit meg egy kólát ennek a Kate nevezetű leányzónak a társaságában.
Azonban az édesanyja Szudánban volt, már megint messzire repült tőlük, el egy őrülten veszélyes hely kellős közepébe. Ned bátorságból eredt és még valami másból, noha azt a részt akkor még nem tudta.
Csöndesen a keresztelőkápolnához surrant és lekukucskált a három lépcsőn, melyek levezettek a kerek, halványan megvilágított helyre. Ráébredt, hogy egyenesen elment mellette, amikor bejött. Nyolc nyúlánk oszlopot látott, amelyek egy kisebb kört alkottak benne, rajtuk fönt a magasban kupola, lényegesen több fényt beeresztve, mint bárhol másutt a templomban.
– Ez itt a legrégebbi rész – susogta mellette a lány. – Méghozzá sokkal, úgymint Krisztus előtt 500.
A fiú azon volt, hogy megkérdi, honnan tud ilyen sok hülye tényt, amikor észrevette, hogy egy rácsot fölemeltek a kőpadlóban lévő nyílásról.
Aztán egy férfi fejét és vállát látta megjelenni abból a gödörből, amit korábban a rács takart.
És Ned rádöbbent, hogy ez nem egy pap, egy gondnok vagy bárki, aki idetartozik, kizárt, hogy az legyen.
A férfi háttal állt nekik. Ned szótlanul fölemelte a kezét és odamutatott. Kate hangosan kapkodott levegő után. A férfi a gödörben nem mozdult, aztán hirtelen mégis.
A teljes valószerűtlenség érzésével, mintha az, amibe belebotlott, videojáték lenne, nem pedig olyasmi, amit való életnek lehetne nevezni, Ned nézte, ahogy a férfi benyúl a bőrdzsekijébe és előhúz egy kést. A papok nem járnak bőrcuccban és nem hordanak magukkal kést.
A férfi letette maga mellé a kőpadlóra – a kés hegye feléjük mutatott.
De még ekkor sem fordult meg. Nem láthatták az arcát. Ned hosszú – nagyon hosszú – ujjakat észlelt. A férfi vagy kopasz volt, vagy borotválta a fejét. Lehetetlen volt megállapítani a korát.
Csönd honolt; senki sem mozdult. Ez a jó pillanat a játék elmentésére, gondolta Ned. Aztán kezdeni elölről, ha a karakteremet megölik.
– Nincs itt – jegyezte meg halkan a férfi. – Pedig biztos voltam benne…, de már megint szórakozik velem. Olyan fickó, aki ezt élvezi.
Ned Marriner soha életében nem hallott még ilyen hanghordozást. Jéggé dermesztette, ahogy az árnyékban állt, a keresztelőkápolna lágy fénye felé tekintve.
A férfi franciául szólalt meg. Ned franciatudása kiváló volt köszönhetően a kilenc éve tartó intenzív nyelvtanulásnak odahaza Montrealban. Kíváncsi volt Kate-re, de aztán ráeszmélt, hogy a lány is megértette, mert, abszurd módon, mintha udvarias társalgást folytatnának – miközben egy kés hever a kőpadlón! – ugyanazon a nyelven kérdezte meg:
– Ki nincs itt? Csak egy római utca van az alatt, nem igaz? Legalábbis ez áll a falon.
A férfi teljesen figyelmen kívül hagyta, mintha a lány nem adott volna ki olyan hangot, aminek bármilyen formában jelentősége lenne. Nednek az volt a benyomása, hogy a férfi alacsony, de nehéz volt biztosat mondani, mert nem tudta, milyen mély a verem. A férfi még mindig nem fordult meg, hogy rájuk nézzen. Egyértelműen eljött a menekülés ideje. Ez nem számítógépes játék. A fiú mégsem mozdult.
– Menjetek el! – mondta a férfi, mintha megérezte volna Ned gondolatát. – Már öltem gyereket. Most azonban nem vágyom erre különösebben. Menjetek és üldögéljetek valahol másutt! Hamarosan én is távozom.
Gyereket? De hiszen ők nem gyerkőcök!
Ostobán, Ned így szólt:
– Láttuk magát. Elmondhatjuk másoknak…
Hangjában árnyalatnyi derültséggel, a férfi szárazon firtatta:
– Elmondhattok mit? Hogy valaki fölemelt egy rácsot és megnézett egy római útburkolatot? Hélas! Ez az eset fogja lázba hozni Franciaország összes zsandárát!
Ned bizonyos szempontból túl gyors észjárású családban nőtt fel.
– Nem azt. Elmondhatjuk, hogy valaki késsel fenyegetett.
A férfi megfordult a padlónyílásban.
Frissen borotvált, szikár képű pasas volt. Sötét, erőteljes szemöldök, hosszú, egyenes orr, keskeny ajak. A kopasz fej még kiállóbbnak mutatta a pofacsontját. Ned sebhelyet pillantott meg az egyik orcán, ami egész a fül mögé kanyarodott. A férfi, mielőtt újra megszólalt, egy pillanatig szemügyre vette kettejüket, ahogy ott álltak a három lépcsőfok tetején. Olyan mélyen ült a szeme, hogy lehetetlen volt megállapítani a színét.
– Elismerem, ez érdekelne néhány zsandárt. – Megrázta a fejét. – De már megyek is. Nem látok okot arra, hogy megöljelek titeket. Vissza fogom tenni a rácsot. Nem esett kár. Semmiben. Menjetek innen! – És akkor, ahogy még mindig ott álltak, inkább a döbbenet, mint bármi más miatt, a férfi fogta a kést és eltüntette szem elől.
Ned nagyot nyelt.
– Gyerünk! – suttogta a Kate nevezetű leányzó. Megrántotta a fiú karját, aki odafordult felé, hogy elmenjenek. Aztán Ned visszanézett.
– Megpróbált valamit elrabolni odalentről? – kérdezte.
Ami azt illeti, az édesanyja is megfordult volna és megkérdezte volna ugyanezt, puszta csökönyösségből, nem tűrve, hogy csak úgy elhessegessék, bár Ned ezt valójában nem tudta.
A férfi a keresztelőkápolnában újra fölpillantott, és egy másodperccel később halkan azt válaszolta:
– Nem. Azt nem. Azt hittem, hogy most… elég korán érkeztem ide. Tévedtem. Azt hiszem, hamarabb ér véget a világ, minthogy idejében őrá bukkanjak. Vagy hamarabb szakad le az ég, ahogy az a fickó mondaná.
Ned úgy rázta meg a fejét, ahogy a kutya rázza le magáról a vizet, amikor bejön az esőről. Ennek a kijelentésnek annyira nem volt értelme, hogy az már nem is mulatságos. Kate ismét megrángatta, ezúttal erőteljesebben.
A fiú megfordult és visszament a lánnyal vissza oda, ahol korábban jártak. Szent Katalin kápolnája mellé.
Leültek ugyanabba a padba. Egyikük sem szólalt meg. A sötét katedrális visszhangzó, üres terében csörömpölést és csikorgást hallottak, aztán megint egy csattanást. Majd semmit. A férfi most távozik.
Ned lenézett az övén lógó iPodra. Ami akkor épp az elképzelhető legkülönösebb tárgynak tűnt. Egy kis négyszög, amely zenét sugároz. Bármilyen zenét, amit csak akarsz. Sok száz órányit belőle. Kis, fehér fülhallgatóval, amit a hallójáratodba dughatsz és kizárhatod vele a világ minden zaját.
Hamarabb ér véget a világ, minthogy idejében őrá bukkanjak.
Ránézett a lányra, aki az alsó ajkát harapdálta, és egyenesen maga elé meredt. Ned megköszörülte a torkát. Ami egész hangosnak tűnt.
– Nos, ha a Kate a Katherine-t helyettesíti – jegyezte meg szellemesen –, akkor a megfelelő helyen vagyunk. Már kezdheted is az imádkozást.
– Mi a…? – A lány rátekintett.
A fiú megmutatta neki az alaprajzot, rábökve a kápolna nevére. Nem túl jó vicc, de a sajátja.
– Nem vagyok katolikus – hárított a lány.
A fiú vállat vont.
– Kétlem, hogy az számít.
– Mit… mit gondolsz, mit csinált az a pasas? – A lány meglehetősen magabiztosnak, rámenősnek tűnt, amikor először odajött hozzá. Most azonban már nem úgy nézett ki. Ijedtnek látszott, ami indokolt is.
Ned káromkodott. Nem szokott olyan sokat káromkodni, mint amennyit a srácok közül egyik-másik, de ez a konkrét pillanat olyannak érződött, ami szinte megkövetelte ezt.
– Gőzöm sincs. Mi van ott lent?
– Azt hiszem, azok csak rácsok, amik lehetővé teszik, hogy lenézz és megtekintsd a régi római utcát. A falon a szósz a turistáknak azt is állítja, hogy van ott egy hatodik századbeli sír is. De ez olyasmi, amit én…  – A lány elhallgatott.
A fiú rámeredt.
– Mi?
Kate sóhajtott.
– Ez megint stréberkedésnek hangzik, de én egyszerűen szeretem az ilyesmit, rendben? Nem fogsz kinevetni?
– Kicsit sincs kedvem nevetni.
– Akkoriban nem temettek el senkit a városfalakon belül – magyarázta a lány. – Az tilos volt. Ezért vannak a katakombák meg a temetők Rómában meg Párizsban meg Arles-ban meg más helyeken mind a falakon túl. A holtakat kívül temették el.
– Mit akarsz mondani?
– Hát, az oda kiragasztott infó egy sírt mutat a hatodik századból. Egy kissé odébb attól, ahol… ő volt. Szóval, hogy lehet… hát, hogy’ temethettek el valakit idebent? Akkor régen?
– Ásókkal? – vetette föl Ned, leginkább reflexből.
A lány nem mosolygott.
– Gondolod, hogy ezért volt itt az a pasas? Hogy sírrabló? – érdeklődött a fiú.
– Nem gondolok semmit. Tényleg. Azt mondta, hogy nem az. De azt is mondta… – A lány megrázta a fejét. – Nem mehetnénk ki?
Ned bólintott.
– De nem elöl, mert pont belesétálhatunk egy felvételbe és akkor apám előbb magát öli meg, aztán engem. Eléggé belemélyed, amikor dolgozik.
– Kimehetünk ott, ahol bejöttem, a kerengőn keresztül.
Nednek leesett a húsz fillér.
– Aha! Fogadok, hogy ő ott jött be! Aközött, hogy láttam bezárva meg aközött, amikor te nyitva találtad mindkét ajtót.
– Gondolod, hogy ő is arra ment ki?
– Mostanra már rég elment. – A fiú tétovázott. – Először inkább mutasd meg nekem a keresztelőkápolnát!
– Megőrültél?
– Kate, a pasas már elment.
– De miért akarod…?
Ned a lányra pillantott.
– Egy történelemlecke? Megígérted!
A lány nem mosolygott.
– Miért játszol detektívesdit?
A fiúnak erre nem volt jó válasza.
– Ez egy kissé túl fura. Meg akarom érteni.
– Ned, a pasas azt mondta, hogy ölt már gyereket.
A fiú a fejét csóválta.
– Nem hiszem…, hogy ez azt jelenti, amit mi hiszünk.
– Ez meg úgy hangzik, mint valami szöveg egy pocsék filmből!
– Lehet. De gyere!
– Ez az a rész, ahol elkezdődik a vészjósló zene?
– Gyere már, Kate!
A fiú fölállt és a lány követte. Kate elmehetett volna egyedül is, gondolta később Ned a villa teraszán üldögélve aznap este. Azon a reggelen egyáltalán nem ismerték még egymást. Kimehetett volna ott, ahol bejött, elbúcsúzva vagy búcsú nélkül, ahogy tetszik.
Együtt lépdeltek le a három lépcsőfokon a keresztelőkápolnába és megálltak a rács fölött, az oszlopok belső köre mellett. A fény, ami a középen lévő sekély kút feletti kupola ablakain át áradt be, gyönyörűséges volt a katedrális homálya után.
Ned letérdelt és átkukucskált a rács rúdjai között. Ha ez elvileg megtekintésre szolgál, akkor arra nem valami jó. Odalent túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen, hová vezet a mélyen fekvő folyosó.
– Itt van a rész a sírról – mondta Kate. Ott állt a nyugati falnál, az ott lógó turisztikai tájékoztató – fakeretbe foglalt, kinyomtatott és laminált papírlap – előtt. Ned odament. Alapjában véve csak egy újabb jelmagyarázat volt a belső tér ezen részéhez. Kate rámutatott egy betűre az alaprajzon, aztán a hozzá tartozó szövegre. Ahogy korábban mondta, úgy nézett ki, hogy valakit, „Aix egy polgárát”, igenis eltemettek itt a hatodik században.
– És nézd csak meg ezt! – javasolta a lány.
Egy fülkére mutatott bal oldalt. Ned egy valóban régi falfestményt látott, ami egy bikát vagy egy tehenet ábrázolt, alatta meg egy csaknem teljesen megsemmisült mozaik maradványát. Ki tudott venni rajta egy kismadarat, valami sokkal nagyobb alkotás apró töredékét. A többit elpusztította az idő.
– Ezek még régebbiek – magyarázta Kate.
– Azelőtt mi volt ez a hely? Ahol most vagyunk?
– Itt volt a fórum. A város központja. A római várost nagyjából Krisztus előtt százban vagy akörül alapította egy Sextus nevű fickó, amikor a rómaiak kezdték elhódítani Provence-t a keltáktól. Magáról nevezte el, Aquae Sextiaenek. Aquae, a vizek miatt. Egész a legutóbbi időkig voltak itt hévizek. Ezért van itt olyan sok szökőkút. Láttad már őket?
– Csak most érkeztünk. A katedrálist a fórum fölé építették?
– Ühüm. Van egy vázlat a falon. Ahol most az apád van, az egy fontos csomópont volt a római városban. Ez az oka… ez az oka, amiért még mindig nem értem, anno hogyan temethettek itt el valakit.
– Hát, sok száz évvel később történt, nem igaz? Nem azt írja, hatodik századi?
A lányon látszott a kétkedés.
– Még akkor is tabu volt, ebben szinte biztos vagyok.
– Majd később megnézed a neten, vagy esetleg én.
– Detektívesdi? – Kate úgy hangzott, mint aki cukkolni próbál, pedig tulajdonképpen nincs hozzá kedve. Ned tudott ezzel azonosulni.
Megint megcsóválta a fejét. Még mindig nem volt egészen biztos abban, mit csinál, vagy hogy miért. Újra a falon lévő kifakult bikára pillantott. Ez tuti nem úgy néz ki, mint bármilyen általa ismert egyházi művészet. Ez a hely tényleg vénséges. Megborzongott.
És talán pont emiatt, azért, mert rémült volt, sietve visszament, ismét letérdelt a rács mellé, mindkét kezével megragadta és megrántotta.
Nehezebb volt annál, mint amire számított. Sikerült egy kissé megmozdítania, elérve ugyanazt a csikorduló hangot, amit korábban hallottak. Ned látta, hogy a férfi már eltört valami kapcsot vagy kallantyút. Neki csak meg kell emelnie és elcsúsztatnia, de…
– Segíts, ez az izé dög nehéz!
– Megőrültél?
– Nem…, de összezúzza az ujjaim, ha te nem…
A lány ott termett annál az oldalnál, amit a fiú már megemelt, és térdre rogyva segített neki arrébb csúsztatni a rostélyt. És most itt a nyílás, elég nagy, hogy egy kis termetű férfi vagy egy kamaszfiú bebújjon rajta.
– Nem fogsz lemenni oda! – jelentette ki Kate. – Nem maradok itt, hogy nézzem…
– Rád hagyom az iPodomat – szakította félbe Ned és odaadta a kütyüt a lánynak. Aztán, mielőtt lett volna ideje meggondolni magát és tényleg megrémülni, átlendítette a lábát a verem peremén, elfordult, hogy az oldallal szemközt legyen és lassan ereszkedett lefelé. Ahogy ezt tette, elkezdett az odalenti sötét, ősöreg helyen cikázó kígyókra vagy skorpiókra vagy patkányokra gondolni. Az őrült nem is rossz szó erre, határozta el.
A lába talajt ért, ezért elengedte a gödör peremét. Lenézve még a saját sportcipőjét sem látta.
– Véletlenül nincs nálad…
– Vedd ezt el! – mondta ugyanabban a pillanatban a Kate nevezetű leányzó. Lenyújtott neki egy kis, vörös, fém zseblámpát. – Mindig tartok egyet a hátizsákomban. Az éjszakai sétákhoz.
– Penge vagy! Majd emlékeztess – jegyezte meg Ned –, hogy bemutassalak valakinek, akit Melanie-nak hívnak! – Azzal bekapcsolta.
– Nem veszed a fáradságot és mondod el nekem, hogy mégis miért csinálod ezt? – firtatta a lány odafentről.
– Megmondanám, ha tudnám – válaszolta őszintén a fiú.
A fénysugarat a sötétszürke kövekre irányította, maga mellett és alatt. Letérdelt. A kőkockák nedvesek voltak, hidegek, valóban nagyok, amilyenek egy út burkolatához illenek – mint ahogy a lány szerint azok is.
Jobboldalt, a rács alatt a kőalapzat közel volt. Egyenesen előre, a zseblámpa megvilágította a rövid távolságot a süllyesztett kútig, melyben a víz mostanra már természetesen elapadt. Látta a kopott lépcsőt. A fénysugár kipécézett egy kiálló, rozsdás csövet, ami nem kötött össze semmit semmivel. Pókhálók lógtak róla. Se kígyók, se patkányok. Egyelőre.
Baloldalt a verem egy folyosóra nyílt.
Ami azt illeti, a fiú számított erre. Ez vezet vissza a katedrális főhajója felé, ahol a kiírás szerint a sír található. Ned nagy levegőt vett.
– Ne feledd – mondta –, az iPod a tiéd! De azért ne töröld le a Led Zepet vagy a Coldplay-t!
Kénytelen volt mélyen lehajolni. Nem jutott messzire, talán húsz lépésre. A folyosó nem vezetett tovább. Egy újabb fallal véget ért. Most pont az első oldalhajó alatt vagyok, gondolta a fiú. A mennyezet itt nagyon alacsony volt.
A zseblámpa sugara megvilágította előtte a durva, nedves felületet. A folyosó betömve, elzárva.
Semmi, ami legalább halványan sírra emlékeztetne. Úgy tűnt, csak két folyosó van: egy a rácstól a kútig, meg ez.
– Hol vagy? – tudakolta Kate.
– Jól vagyok! Az út el van zárva. Nincs itt semmi. Ahogy a pasas mondta. Talán ez az egész nyílás csak arra van, hogy megjavíthassák a csöveket. A vízvezetéket. Fogadjunk, hogy vannak további csövek, meg további rácsok a kút másik oldalán is!
– Megyek, megnézem! – kiáltotta le a lány. – Ez azt jelenti, hogy mégsem kapom meg az iPodot?
Ned nevetett és szinte meghökkent, amikor a nevetése visszhangzott.
És ekkor történt, ahogy visszafordult, hogy Kate zseblámpájának fényes, keskeny sugara, végigcikázva a folyosón, megvilágított egy bemélyedést, egy kőfalba vájt fülkét, és Ned megpillantotta, mi nyugszik ott.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.