Avatar (film)

Jól van, mindenki tudja, mert mindenütt elhangzott vagy leírták, hogy 10 éven át és irdatlan összegekből készült ez a film, például azért, mert a technikát is ki kellett hozzá fejleszteni.
 
James Cameron rendező (Terminator, A bolygó neve: halál, Titanic, stb.) új filmje mellett nem is lehet elmenni, akkora csapás, amekkorából jó, ha öt évente, de lehet, hogy csak évtizedenként egy van. Ez az új StarWars, az új Gyűrűk Ura. A fogadtatása és bevételei is rekordokat döntögetnek.
 
Természetesen most is vannak fanyalgók, és ez így van rendjén: még mindig nem vagyunk totál birkák vagy klónok, különbözünk, és a véleményünk is. Épp úgy vannak és lesznek elvakult, szinte vallásos fanatizmusban izzó rajongók, mint pocskondiázók, meg ami még csak ezek között van. Lehet mondani, hogy az Avatar elsősorban a látvány miatt akkora élmény. 3D-ben pláne. Nem is próbálom jellemezni, egyszerűen az ember dzsungelekbe meg hegyekbe vágyik tőle, olyan szépséges ez a digitálisan felépített világ.
 
A másik bolygó őslakói, a na’vik tökéletesen hihetőek (még a tényleg élőnek ható tekintetük is!), pedig hát kék a bőrük, vékonyak és az embernél jóval magasabbak (kicsit mint Anne Rice táltosai), arcuk macskaszerű, amúgy meg olyan vadak, ügyesek és spirituálisak, mint az indiánok, tudjátok, azok a népek, akiktől Cameron ősei elvették a földjüket és kiirtották a zömüket. És most jön a csavar: ez a film mégis egyfajta főhajtás minden ilyen nép előtt. Vagy legalábbis ennél látványosabb verzióban elmesélve ugyanazt a régi sztorit még sosem láthattuk.
 
Mert a történet, mely igen, végtelenül egyszerű és klisés, ennyi: másfélszáz évnyire mostantól a földi ember nekiáll leigázni egy másik bolygót, Pandorát, ahol egy értékes ásványt lehet kibányászni, ami a tönkrevágott Földön nagyon kell, plusz remek üzlet. Az őslakók meg nem kérnek sem az üveggyöngyből, sem a tüzes vízből, ők ugyanis boldogok úgy, ahogy vannak, és ha el akarják venni a földjüket, akkor harcolnak, pont, mint az indiánok: íjjal-nyíllal a puskák ellen. Csak itt a cowboy-ok fegyverzete sokkal durvább.
 
Emberék azért előbb megpróbálkoznak a diplomatikusabb úttal is. Összeklónoznak pár na’vi-jellegű lényt, akikbe emberek tudatát tudják belevinni egy külsőre befekvős szoláriumhoz hasonló gépezet segítségével (minden szerepjátékos álma, nem?). Ám a naiv helyiek nem hallgatnak a szép szóra, hát beindul a gyakás. Azám, csakhogy a földiek közül a tudósokban van még némi emberség, és nem akarják, hogy népirtás legyen, ráadásul ott van főhősünk, a deréktól lefelé lebénult háborús veterán, aki elhunyt ikertestvére helyett veszi magára a kék bőrű testet, és annyira megtetszik neki a pandorai élet, na meg a na’vi törzs főnökének lánya, hogy végül a lokálpatrióták oldalán száll harcba. Igaz, csak miután felettesei kihasználták, hogy kitudja a helyiek titkait...
 
Ha jól belegondolok, így utólag, kicsit lenyugodva a mozi (minden túlzás nélkül óriási) élménye után, meg tudom érteni, ha valakinek ez a sztori hánytatóan nyálas és klisés. Meg sokszor hatásvadász és előre kiszámítható, ki is számították, de azt mesterien. Ezt a látvány nem mentheti meg, az kizárt.
 
Akkor miért volt az, hogy a torkomban dobogott a szívem a harci jeleneteknél, és az még a legkevesebb?! Íme az én magyarázatom, amit ki lehet röhögni, félre lehet érteni, vagy azt is mondhatja bárki, hogy túlkomplikálom, nincs ebben ennyi.
 
De szerintem Cameron sztorija attól működik, hogy annyira ősi. Nem tudom, volt-e valóban történelem előtti Aranykor, de az talán olyan lehetett, mint ahogy a na’vik élnek, csodás harmóniában a természettel, elérhető, megfogható közelségben Eyva-nak nevezett istennőjükkel (igen, istenNŐ).
 
És azóta meséli az ember ugyanezt a történetet, mióta megbomlott az egység, és a különbségek meg a hatalom (főleg az utóbbi) kezdtek számítani, és nem az, hogy mind életből vagyunk, vagy lélekből, ahogy tetszik, de mindenképp Egyből. Mindig voltak népek, akiktől elvették a földjüket, és akik hősiesen harcoltak, és jobbára bele is haltak ebbe, népek, akiknek szent volt a föld, amin éltek, a környezet, ami körülvette őket, és így tovább.
 
És mindig lesznek is, mert ami most van, elmúlik, mint minden más, és újra is kezdődik, mert ez így van, és aki ezt nem látja, annak úgysem tudom elmagyarázni, mi a fene jó ebben a kliséhalmazban, már a látványon kívül.
 
Szóval, az Avatar attól hat annyira, hogy annyira ismerős. Nem csak a StarWars-ból, Gyűrűk Urából, Miyazaki filmjeiből (azok a lebegő hegyek, az a természetvédő üzenet!), Ian Watson Warhammer-éből (azok a pusztító emberi lépegetők, meg az a gonosz főkatona!), a Farkasokkal táncolóból meg a Pocahontasból, és ezer más helyről „lopott” momentumok miatt, mert azok is mind-mind valami még ősibből merítenek.
 
Olvastam valamelyik kritikában, hogy milyen elcsépelt a film üzenete. Tényleg az?! Akkor vajon miért nem azt látom mindenütt, hogy az ember tökéletes harmóniában él a világgal, és annak biztos tudatában, hogy minden mindennel összefügg?! Cameron itt filmre vitte ezt, számomra az egyik kulcsjelenet a főszereplő befogadása a na’vi klánba, mert ott megmutatja a mozivásznon, hogy hogy is van ez.
 
Láthatóvá teszi, számos más jelenetben is, hogy ilyen létezhet, ez nem csak holmi panteista, befüvezett, sámánosdit játszó idióták hülyesége. Persze-persze, tudom-tudom, ez csak egy tündérmese, akként is kell kezelni, blablabla. De az a nagy helyzet, hogy immáron a fizika, a modern tudomány is egyre több bizonyítékot talál ugyanerre. Igen, ez az üzenet, és enélkül nem élhetünk túl.
 
És ha ahhoz egy ilyen látványos film kell, hogy ez sokaknak leessen, akár csak pár percre is, akkor már megérte az a beleölt tíz év és rengeteg millió dollár. Lehet, hogy az lenne ám csak az igazi mese, ha mindettől (vagy akár ha minden ember felfogná is) tényleg megmenthetővé válna a világunk, amiben ebben a szent pillanatban is embereket, állatokat és növényeket ölnek az ilyen-olyan erőforrásokért, de még inkább a pénzért és hatalomért.
 
De ha ezt az egy szem ősi mesét meséljük egymásnak már évezredek óta, akkor talán... Uff, én beszéltem.