FőképMindjárt a könyv elején egy kis problémába ütköztem. Szó szerint az elején. A borítón ugyanis az „ugyanúgy” szó „úgyanúgy” formában szerepel. Meg a belső oldalakon is. Meg a hátsón is. Csúnya hiba ugyan, de mivel ilyen „kicsiségek” – főleg, ha piáról van szó – nem tudnak megakasztani, belevágtam a könyvbe.

Na, a legelső gondolatok egyike ami kapásból beugrik a könyv kapcsán az az, hogy nagyon laza stílusban, de mégis nagyon nívósan van megfogalmazva.

A második meg az, hogy ekkora mázlistát, mint ez a Mr. Baime, rég nem hordott a Föld a hátán. Több éven keresztül piált, és a munkaadói fizették a számlákat. Merthogy a szerző csak annyit mondott, hogy ez kutatómunka. És kész.

De hogy azért teljes legyen a kép, azt tudnunk kell Mr. Baime-ről, hogy nem kis nevű amerikai lapoknak és magazinoknak dolgozott, párnál a gasztronómiai rovat vezetője volt. És nem mellesleg irodalomból diplomázott az egyetemen.
Szóval az írókája is adott ahhoz, hogy jól és stílusosan fogalmazza meg a mondanivalóját.

És tényleg, a Híres piák … és a nagy emberek, akiket úgyanúgy hívtak (fene ebbe a hosszú „ú”-ba, tuti nem fogok tudni elaludni miatta) sodró lendülettel megírt, megfelelően tudományos alaposságú munka, amely a kikapcsolódni vágyó modern ember számára íródott.

Természetesen magán viseli azokat a stílusjegyeket, amelyeket egy ún. „exkluzív” magazin olvasásakor figyelhetünk meg: elegáns és határozott, mégis van benne könnyedség és lazaság.
Az ember érdeklődése egy percre sem lankad, és menten arra gondol, hogy hóna alá csapja a könyvet, és villámgyorsan keres magának egy kellemes bárt, ahol tovább folytathatja az olvasást. Vagy az ivást.

No, mielőtt bárki is elkezdene háborogni, hogy itt az alkoholizmus meglehetősen csúf útjára akarnám terelni az Olvasót, szeretném leszögezni, hogy inni csakis felelősséggel és mértékkel szabad!

Visszatérve a könyvhöz: itt tényleg a legjobb itókák eredettörténete kerül terítékre, azokból is elsősorban a whiskyk, de persze a vodka, a rum, a tequila, a konyak és a pezsgő is szóba kerül egy-egy csúcsgyártmány erejéig.

És tényleg van abban valami, amiért végül is A. J. Baime tollat ragadott: valamilyen szinten azért illenék ismerni a nedűt, ami a poharunkban van, és éppen a gallérunk mögé igyekszünk önteni.

Egyrészről megtiszteljük vele a nagynevű készítőket, másrészről elég gyakori beszédtéma a vendéglátó-ipari egységekben. Az meg csak külön jó, ha az ember ebből is kikupálódott valamennyire.

Kapcsolódó írásaink:Rolf Bichsel: Francia pezsgők
Sör