Főkép

Úgy tűnik, legutóbbi kívánságom meghallgattatott, így ezt a produkciót végre egy hozzá méltó helyszínen láthattam.
Bár a színpadi világítás miatt a zenészek nemigen láthatták a közönséget, így is baráti, családias volt a légkör, ráadásként pedig óriási kényelemben, ülve követhettük az eseményeket, ami a korábbi zsúfolt koncertekhez képest hatalmas előrelépés.

A Turbo zenéjét a már közismert feldolgozástól eltekintve eddig nem ismertem, de sok jót hallottam már róluk, s bár fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán milyen típusú zenére számíthatok tőlük, fél órás rövid műsoruk sokkal meggyőzőbb volt, mint vártam volna.

A billentyűssel kiegészült, és az alkalomhoz illően elegánsan megjelent csapat saját bevallása szerint visszafogottabban játszott önmagához képest, grunge-os, art rockos zenéjükkel remekül igazodtak a sztárfellépők muzsikájához: csendes, mégis erőteljes és érzelmektől sem mentes dalaikra az örömzene és a kellemes melankólia egyaránt jellemző volt, amit olykor kellő mennyiségű pszichedeliával fűszereztek.

A zenekart egy csapásra híressé tevő „Lámpagyár” mellett saját számaik átgondolt verziói és még egy Nine Inch Nails feldolgozás is belefért a programba.
A színpadon elhelyezett hangszerek között ingázó együttes halkan adta a zenei alapokat, amit a vendégbillentyűs olykor elszállós-hangulatos billentyűszólókkal díszített és mindezt Tanka Balázs énekes döbbenetesen tiszta magas énekhangja és ravasz énektémái fejelték meg.

Az eredmény pedig varázslatos volt: kellemesen andalító, atmoszférikus zenei utazás. Azt hiszem, ideje pótolnom e hiányosságomat és több figyelmet fordítani erre az alakulatra.

Az igazi csoda azonban még csak ezután következett: az a csaknem három órán át tartó, igazán bensőséges hangulatú koncert, ami egészen biztosan egy életre szóló élményt nyújtott minden jelenlevőnek.
Korábban nem is hittem volna, hogy egyszer majd egy színpadon láthatom Anneke van Giersbergent és Danny Cavanagh-t, akik külön-külön is zenei géniuszoknak számítanak.

Pedig ez a párosítás már régebben is felvetődhetett volna és nem csupán a képviselt (és egyre inkább közelítő) zenei irányvonal, vagy hatások hasonlósága miatt, hanem mert ők ketten emberileg is nagyon hasonlóak: mindenféle sztárallűrtől mentes, hivatásukat élvezettel és alázattal űző, elragadó egyéniségű és nagy hatású művészek.

Olyanok ők, akik egy óriási üres színpadra mindössze egy szál hangszerrel állnak ki és mégis megtöltik azt élettel, varázslattal.
Olyanok ők, akik annyira profin játszanak a közönség érzelmeivel, hogy míg az egyik pillanatban együtt nevetsz velük önfeledten, a másik pillanatban könnyek szöknek a szemedbe egy-egy dal hallatán.
Olyanok ők, akik hétköznapi természetességgel kommunikálnak a hallgatósággal, ugyanakkor kivételes ünnepi hangulatot képesek előidézni.

A helyszínnek megfelelően az előadás három felvonásból állt: egy-egy önálló és egy közös műsorból.
Danny nagyjából a már jól ismert műsorát adta elő sok-sok Anathema dallal és kedvenc feldolgozásaival, többnyire a megszokott előadásmódjában, bár például a „High Hopes” című Pink Floyd klasszikus most teljesen új formában hangzott el.

Az eredetileg Iron Maidentől származó „Wasted Years” hallatán jutott eszembe, hogy Danny még egy ilyen hamisítatlan metal nótát is képes mesterien a saját szentimentális zenei világába illeszteni.
Tehetsége mellett azért a technika nyújtotta előnyök is segítik őt abban, hogy egyszemélyes előadása igazán teljes legyen, s mindezzel együtt nem hiszem, hogy létezhet számára lehetetlen kihívás akármilyen mű feldolgozásával kapcsolatban.

Anneke láthatóan nem annyira járatos még a hangszerek ilyen szintű kezelésében, így az ő előadása inkább gyönyörű énekhangjára épül és némileg egyszerűbb zenei alapot játszik alá.

A The Gathering egykori énekesnője egyébiránt egy igazán tüneményes és bájos teremtés, s úgy tűnik, nagyon sokat tanult Dannytől, mert mintha most még sokkal felszabadultabb, közvetlenebb, magabiztosabb, jobb előadóművész lenne, mint korábban bármikor.
Úgy tűnik, mintha az idő sem fogna rajta: nem csak hangjában van meg a tiszta gyermeki ártatlanság, de egész lényével azt sugározza.

Ő természetesen énekelt Agua de Annique és The Gathering dalokat is más feldolgozások mellett, hallhattunk új szerzeményeket is, amit főként zongorán/billentyűn, vagy akusztikus gitáron kísért.
Nálam az abszolút csúcspont a „Trail of Grief” volt, ami közben a hideg futkosott a hátamon, de nagyon örültem a „My Electricity”-nek is.

Az est végén aztán Anneke és Danny együtt is színpadra álltak, hogy tovább fokozzák az élményt még több szépséges feldolgozással és saját zenekaraik örökzöld dalaival, s ezzel felülmúlják saját felülmúlhatatlannak tűnő egyéni teljesítményüket.
Kettejük közös programja mintha a zene ünnepe lett volna, sok-sok érzelem a bánattól a vidámságig a muzsika nyelvén előadva.

Korántsem volt minden tökéletes, hiszen például a Massive Attack „Teardrop”-jának többször is neki kellett futniuk, mégis így volt a legjobb, legemberibb és a produkció még a kis bakik ellenére is utolérhetetlen volt.

A show végén megkísérelték bevonni a némán döbbent közönséget egy kis együtténeklésre a „Jolene” című dallal, aminek egy erre jellemző tábortüzes, össznépi vigasság érzete volt, majd a nem csüggedő vastaps után még egy ráadással is kedveskedtek, a „You Learn About it” című The Gathering számmal.

Egyszerűen nem lehet szavakba foglalni, vagy jelzőkkel illetni azt a földöntúli élményt, amit ez a felejthetetlen este nyújtott. Minden túlzás nélkül a lehető legtökéletesebb karácsonyi ajándék volt ez minden igazi zenerajongó számára.