Főkép Bár a kicsi lányom még csak másfél éves, mint felelősségteljes anyuka sokszor töröm azon a fejem, milyen lesz majd, ha nagyobb lesz, mi fogja érdekelni, milyen mesék tetszenek majd neki.
Főképpen pedig, hogy milyen mértékben engedem majd bezárt, védett kis világába a körülöttünk lévő erőszakkal, furcsaságokkal teli, különféle hierarchia által meghatározott zűrzavart és az azt közvetítő tévét, DVD-filmeket, a durvaságokkal tarkított könyveket, újságokat.
 
Aztán egyszer csak kezembe kerül egy vékonyka kötet, amely kisiskolás gyerekek gondolatait tartalmazza mindenféle, az állatok és az emberek kapcsolatáról szóló témákra vonatkozólag. Olvasás közben sokszor elmosolyodom, időnként elszörnyedek, megbotránkozom, aztán újra egy jót nevetek.
 
Majd rájövök arra, hogy milyen abszurdak is a gondolataim.
 
Elvégre hol van már az a zárt világ, ha egyáltalán valaha létezett, amelyről fantáziálok? Gyermekeinket születésük pillanatától fogva szükségleteik és indulataik irányítják, amelyeket idővel a felnőttek nyomására megtanulnak jól-rosszul, de kordában tartani, hogy mindeközben lassan tanúi legyenek annak, nekünk milyen kevéssé sikerül mindez.
 
Marcello D’Orta legújabb vállalkozása, csakúgy, mint az ezt megelőző kötetei, ezúttal is telitalálat.
A Disznóból nem lesz grófkisasszonyban fiatal gyerekek megmosolyogtató, helyenként szívfacsaró módon, megint máshol hihetetlen kegyetlenséggel vallanak az állatokkal kapcsolatos bevett emberi gyakorlatokról: a halászatról, a vadászatról, a bikaviadalról, az állatkertről és az élveboncolásról.
 
Nemcsak, hogy lelepleznek, tetten érnek minket, felnőtteket, de játékos módon figyelmeztetnek is minket arra, hogy bármilyen erősen is próbáljuk korlátozni, gatyába rázni, megóvni, tiltani és elzárni őket az erőszaktól, agressziótól, attól az még a szemük láttára történik, mindennapjaik szerves része.
 
Ennek a nyilvánvaló igazságnak a kezelésében pedig a kisemberek sokkal ügyesebben, természetesebben mozognak, mint mi, mindent százszor átrágó, átgondoló óriások.
 
Nem feltétlenül elfogadóak olyan jelenségekkel kapcsolatban, amit mi természetesnek, sőt, jó dolognak ítélünk meg, pont a gyermekeink szempontjából, példának okáért az állatkertre vonatkozólag meglehetősen negatív a megítélésük.
Ugyanakkor nem kenyerük az alakoskodás sem, hiszen, ha valami finom, mint például a hal, miért ne ehetnénk meg.
 
Igyekeznek olyan dolgok között is kapcsolatot teremteni, amiről mi leginkább hallgatunk, hümmögünk, vagy legszívesebben a „te ezt még nem értheted” frázissal válaszolnánk. Ilyen például az isteni teremtés és az evolúció kapcsolata: hiszen mi sem természetesebb annál, mint hogy a majmoktól való eredetünk nem más, mint Isten büntetése az eredendő bűnért.
 
Mindeközben ők is fel-felcsipegetnek morzsákat a felnőttek által gyakran hangoztatott érvekből. Reakcióikban fellelhető számos diszkriminatív gondolatsor, védekező mechanizmus.
Gyakran ezek is vallási töltetűek, miszerint Isten nem teremtette volna az állatokat olyanokká, amilyennek, ha nem az adott sorsot szánta volna nekik.
 
Marcello D’Orta könyveinek, és köztük e legújabb darabnak pontosan ez a különlegessége: segítenek jobban megérteni gyermekeinket, gondolkodásuk fejlődését, mindamellett hozzájárulnak ahhoz, hogy kicsit mi magunk is nézőpontot válthassunk, távolsággal, és humorral szemlélhessük a közvetlen és tágabb környezetünk visszáságait.