FőképUgyan Edward Elgar mindenekelőtt az Enigma-variációkról, azon belül is a hátborzongatóan gyönyörű „Nimrod” tételről, valamint a Pomp & Circumstance indulókról híres, más, szimfonikus zenekarra komponált művei úgyszintén megmutatják, miért ő a késő romantika egyik, ha nem a legjelentősebb alakja.

Elgar legkiválóbb darabjait ugyanis ugyanaz az életörömmel teli harmóniagazdagság, áradó dallamosság és elbűvölő arányérzék jellemzi, mint a nagy előd, a barokk korban élt és alkotott Henry Purcell műveit.
 
Rögtön a dupla CD-kiadást nyitó In the South első tétele igazolhatja ezt, melyben a balettzenékbe illően üde vonós- és fafúvós-szólamok váltakoznak-keverednek a nagyoperákra emlékeztető rezekkel, a majdhogynem attacca induló második tétel ugyanakkor a hatáskeltés és -fokozás csodálatos példája.
A harmadik tétel néhol hegedűversenyszerű idilljét végül ismét a felszabadultan kibomló szépség váltja fel, a befejezés pedig párját ritkítóan fenséges és lenyűgöző.
 
Az első szimfónia ballagó indítása a nemes egyszerűség és elegáns ünnepélyesség eszményi megvalósítása, melyhez fogható szépséggel még Elgar életművében is legfeljebb az első Pomp & Circumstance induló „Land of Hope and Glory” címen ismertté vált triójában találkozhatunk.
A zárótétel gyönyörű témáinak kidolgozása pedig helyenként már-már a 20. századi formalisták legjobb pillanataival mérhető össze.
 
Az e-moll szerenád méltó párja Csajkovszkij és Dvořak hasonló műveinek mind hangszerelés, mind dallamok tekintetében.
Az allegro hullámzó főmotívuma alatt fodrozódó kíséret valamiképp egy hatalmas folyó képét hívja elő bennem. Ám talán mégis az allegretto tétován induló, s teljesen ki sem bomló, mégis a beteljesedettség érzetét keltő táncritmusai teszik fel a koronát a műre.
 
A második szimfónia első tételét, akárcsak az első szimfóniáét, a nemesség és magasztosság jellemzi, ami nem is csoda, hiszen a művet VII. Edwardnak ajánlotta a komponista. A darab ezen kívül Elgar egyik legszemélyesebb alkotása, melyben saját bevallása szerint a lelkét tárta elénk.

A larghetto himnusszerű temetési induló, amely sok szempontból Purcell Mária királynő halálakor komponált gyászzenéjéhez hasonlítható.
A leginkább szívbemarkoló témát például ebben a műben is a rézfúvósok szólaltatják meg. A szimfónia egésze csúcspontjának azonban érzésem szerint a negyedik tétel ugyancsak himnikus fugatója tekinthető.
 
Azt talán külön említeni sem érdemes, hogy a második világháború után működő brit karmester generáció három legkiválóbb képviselője (Silvestri ugyan románként látta meg a napvilágot, 1961-től azonban Nagy-Britanniában tevékenykedett) hibátlanul interpretálja a műveket, a zenekarok pedig maximális odaadással, virtuozitással és szenvedéllyel valósítják meg a dirigensek elképzeléseit.
Az EMI feljavított minőségű újrakiadása így egyértelműen ellenállhatatlan bevezető Edward Elgar szimfonikus műveinek megragadó világába.
 
Előadók:
Bournemouth Symphony Orchestra (In the South, Serenade)
Constantin Silvestri – karmester (In the South)
Norman Del Mar – karmester (Serenade)
Philharmonia Orchestra (Symphony No. 1)
Hallé Orchestra (Symphony No. 2)
Sir John Barbirolli (Symphonies Nos. 1 & 2)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1-4. In the South (Alassio), Concert Overture Op. 50
5-8. Symphony No. 1 in A flat, Op. 55
 
CD 2
1-3. Serenade in E minor, Op. 20
4-7- Symphony No. 2 in E flat, Op. 63