Főkép Az Alfabéta-díjas szerzőpáros legújabb képregénye az idei Hungarocomixon eladási rekordokat döntögetett. Így lehetne kereskedelmi oldaláról legjobban összefoglalni a Kemenes Iván véréből és Varga Péter verejtékéből született Bábel vermét.
 
A fenti hasonlat csak első olvasásra meghökkentő – a vojtekodon.blogspot.com domainnel ellátott műhelyblogon ugyanis az alkotók heti szintű bejegyzésekben dokumentálták „szenvedésük” történetét.
 
A Stroboscopa kedvező fogadtatásán méltán felbuzdult srácok ifjonti hévvel vetették magukat következő képregényük határidős legyártásába – mivel szerencséjük úgy hozta, hogy ezt már a hazai képregény-piacon egyre jobban megerősödő Roham Kiadó gondozásában jelentethették meg.
 
Nagy a nyomás az emberen, ha első sikeres (sőt: elképesztően sikeres) próbálkozása után a közönség örökké ugyanazt a színvonalat várja tőle.
Szerencsére Kemenesékre ez a nyomás inkább pozitívan hatott, mint negatívan, és nem vette el kedvüket a kísérletezgetéstől – holott nagyon jól tudják, hogy a magyar képregények legtöbbje éppen ettől az amúgy becsülendő törekvéstől válik olvashatatlanná vagy értelmezhetetlenné.
 
Sajnos a Bábel verme talán egy fokkal több kísérletező gesztust hordoz magában, mint amennyit a terjedelméből fakadóan illene neki (egyfelvonásos darabként, lekerekített történetként 32 oldalon belül kéne minden titokzatosságát megmagyaráznia), azonban első olvasásra is érezni: e mögött a képregény mögött kutatómunka, háttértudás, és hatalmas erőbedobás áll.
 
Főleg a rajzok terén: bár nem sokat változtak, mindenképpen dicséretre méltó a szorgalom és az odaadás, ráadásul ez a kiadvány már színesben feszít, ami kifejezetten a javára válik. Akárhogy is, nyilvánvaló, hogy az alkotók nem pusztán lelkesek, de tehetségesek is – most már kijelenthetjük, hogy a Stroboscopa nem csak a szerencsés véletlen szülötte volt.
 
Mert Kemenes és Varga továbbra is piszkosul jól mesél képregényben. A jelenet- és időváltások természetes módon következnek egymásból, a párbeszédek életszagúak, ugyanakkor rengeteg utalással átszőttek, a panelezés logikus és követhető, szöveg és kép kölcsönösen segíti egymást a történet kibontásában.
 
Megint csak a századfordulós Budapesten vagyunk, ám ezúttal a földalatti vasút építése adja a sztori hátterét. A munka és a nagyszabású cél néhány kivételtől eltekintve mindenkit lázba hoz (pont, ahogy az ősmítoszban, Bábel tornyának építésekor), de a földfelszín alatt gonosz erők munkálkodnak…
 
Vagy mégsem? A történet valójában Sulyok Máté, a legjobb barátja (Dániel) helyett önként börtönbe vonuló, robosztus testalkatú építőmunkás körül forog.
 
Dániel csupa szív ember, de rendkívül heves természetű – egy kocsmai verekedés során véletlenül megöl valakit.
Sulyok nem hagyhatja, hogy családapa cimboráját a rács mögé dugják, ezért inkább ő mond le saját életéről és szeretett feleségéről – meghagyva Dánielnek, hogy vigyázzon az ő Klárájára. A sors fintora, hogy Klára röviddel ezután jelenti be: ő is várandós.
 
Máté szabadulásának feltétele a földalatti építésében való részvétel – de milyen szabadság az, amikor az embert örökre megbélyegzik olyan bűnökért, amiket valójában sosem követett el? Sulyoknak rémlátomásai vannak, és mintha egyedül ő érzékelné a föld alatt rejtőző hatalmas energiákat.
 
A bábeli zűrzavar ebből az alaphelyzetből fakad: mindenkit másnak hisznek, mint aki. Az emberek szemében Sulyok gyilkos, Dániel a feleségét más feleségével csaló férfi, Klára mindenre kapható szajha. Ez az a része a képregénynek, ami a legerősebb és gyakorlatilag hibátlanul működik.
 
A probléma ott van, hogy az alkotók nem adnak egyértelmű választ Sulyok tébolyára. Mennyire áll az összefüggésben a különleges lényekkel? Vajon a téboly szüli a rémképeket, vagy fordítva?
A földalatti építése is inkább csak a történelmi hátteret hivatott szolgálni, a történethez (azon kívül, hogy mutatja a szerzők rajongását a régi Magyarországért) jóformán semmit nem tesz hozzá – nyugodt szívvel játszódhatna az egész napjainkban is.
 
Ez a szál se nem elég erős, se nem eléggé kidolgozott. Tehát a baj, mint a magyar képregények esetében legtöbbször, az arányokkal van.
 
Ettől függetlenül nagyon erős mű a Bábel verme, még ha jobban is jellemző rá a lila köd, mint elődjére. Ne higgyük azonban, hogy baj, ha egy képregény többször-olvasós – sőt, éppen ellenkezőleg.
Kemenes Iván és Varga Péter érdeme ugyanis az, hogy elérik: a legnagyobb természetességgel vesszük újra kezünkbe a Bábelt, mert érezzük, hogy az jó.