Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány

Tudatosítanunk kell magunkban, hogy manapság egy evolúcióról szóló könyv nem pusztán tudományos ismeretterjesztés.
Természetesen A legnagyobb mutatvány nagy tudományos műgonddal megírt könyv, amiben az élővilág evolúciós fejlődésének lépten-nyomon előcsalogatott jeleit tárja elénk Richard Dawkins, a neves evolúcióbiológus.

Ugyanakkor (mint sok más, a témában megírt könyv esetében) az ismeretterjesztésnek igen komoly politikai vonatkozásai vannak.
 
Félreértés ne essék, itt most a politikán nem a „nagypolitikát,” a pártok egymással szembeni csatározását értem, hanem egy embercsoport döntéseinek összességét, amelynek révén egy adott közösség megformálja énképét, erőforrásait megosztja és az élet minden részére kiterjedő hatalmi berendezkedését, azaz tetterejét megszervezi.

Ebben természetesen részt vesznek a pártpolitikusok is, de rajtuk kívül számos más játékos is feltűnik az ilyen értelemben vett politika színterén.
A közéleti személyiségeknek is nevezett társadalomformáló szereplőkön túl vállalatok, civil tömörülések, zenei együttesek vagy akár a tudományt népszerűsítő evolúcióbiológusok egyaránt hozzájárulnak az emberiség életének alakításához.
 
Ma az Egyesült Államokban és a fejlettnek hitt Nyugat többi országában is kisebbséget képviselnek azok az emberek, akiknek a világnézete szerint a földi élet kialakulása nem igényelt transzcendens beavatkozást vagy teremtő aktust.

Az emberiség jelentős többsége meg van győződve arról, hogy az emberéhez hasonló komplex életformák egyszerűen nem jöhettek létre a természet fizikai, kémiai, biológiai törvényeinek engedelmeskedve.
Ennek a többségnek a tagjai alakítják a törvénykezést, az igazságszolgáltatást, a költségvetést, vagy akár a biológiaoktatást.

No persze, messze nem egyedül, de ennek ellenére ezek az emberek befolyással bírnak az egész emberiség sorsára, és amíg döntéseiket egy, a ma már ismert és bizonyított evolúció tényével össze nem egyeztethető erkölcsre és érvelésre alapozzák, addig folyamatosan aláássák a legbensőbb emberi mivoltunk, az igazság, a biztonság és a boldogság iránti vágyunk kiteljesedését.

Ezért az evolúció szépségéről írni nem arroganciával teli okoskodás vagy öncélú szépelgés, hanem az emberi lélek mélyéről szóló politikai kiáltvány.
 
Dawkins ötszáz oldalt és évmilliárdokat felölelő munkája végigvezeti olvasóját a fajok kialakulásának történetén, és elmagyarázza, hogy a biológusok milyen módszerek segítségével jutottak az élet mindenre kiterjedő történetének birtokába.

A lapokon olyan, az evolúció tényének bizonyításában felbecsülhetetlen értékű események elevenednek meg, mint Darwin útjai és azok nagy horderejű következményei, a radioaktív kormeghatározás révén elénk táruló, evolúciós léptékkel mért idő, vagy az emberi magzat korábbi formákon való végigfejlődése.

Lenyűgöző a tudat, hogy valaha bennem is garatívek, apró kopoltyúszerű tünemények fejlődtek, illetve meghökkentő tudni azt is, hogy néha a páros ujjú patásoknak kifejlődnek régi-új lábujjcsontjaik is, melyet polidaktíliának hívunk.
Ehhez hasonló megdöbbentő tények sokaságát sorakoztatja fel Dawkins, meggyőzően érvelve az evolúció intuíciónak ellentmondó szépsége mellett.
 
A könyv nyelvezetén világosan érződik az is, hogy (más, kezdetleges eszközeinkhez hasonlóan) az emberi nyelv is evolúciós termék, ami bizonyos feladatok megoldására, jelesül az emberek egymás közti koordinációjára alakult ki, ezért nehezen boldogulunk az ember előtti világ megértésével.

Dawkins is minduntalan arra kényszerül, hogy megszemélyesítéseken és emberi metaforákon keresztül adja át az evolúcióról megszerzett tudásunkat.
Bár nem mindig expliciten teszi, de folyamatosan utal rá, és ezzel is érzékelteti, hogy fogalmi kereteink szűkös mozgásteret engednek a kis emberi közösségeken túlívelő, az emberiség egészére vonatkozó nagy történetek elmesélésére.

Ugyanaz az emberi nyelv, ami a vallás és a politika díszes, költői nyelvében élettel tudta megtölteni a személytelen, felmérhetetlen világegyetemet és történetek sokaságával szőtte át embercsoportok tudatát, összefogásra és közös erőfeszítésekre sarkallva őket, a tudományok szolgálatában feszengve, olykor az emberi fülnek kellemetlen pedantériával próbálja megragadni azokat a folyamatokat, amelyek önnön létrejötténél segédkeztek.
 
Azt nem tudni, hogy milyen célból jöttünk a világra, de a mindannyiunkat eltöltő kíváncsiság és emberfeletti erőfeszítéseink eredménye már az is, ha meg tudjuk mondani, hogy ez a kérdés miért merült fel bennünk.

Aki Dawkins munkáját olvassa, költői nyelvhasználatának kölcsönös szépségére és esetlenségére odafigyelve talán meghallja, hogy a bennünk mindenhol ott lapuló „miért?” kérdése saját különlegességünkből, a nyelvben gondolkodásból fakad.
 
Az evolúció tényének és emberi életre gyakorolt hatásának kutatása az emberi értelem és érzelem közös erőfeszítése, az eredetünk megismerése iránt érzett hajthatatlan vágyunk megnyilvánulása.
Ha nem azokat a válaszokat hozza meg, amit szívünk és nyelvünk legbelsejéből hallunk, akkor nem szabad közös igyekezetünk gyümölcseit, a tudományokat kárhoztatni. Mert hát nem lenne mérhetetlenül unalmas egy olyan élet, amelyben minduntalan csak saját magunk visszhangjait hallanánk fűben-fában?
 
Kétségtelenül igaz, hogy olyan világban élünk, ami rendre provokál, hogy vegyük emberszámba, és olyan emberek közt élünk, kiknek szándékai szinte kifürkészhetetlenül különbözőek sajátjainkétól.
De ha már olyan kíváncsiak vagyunk, hogy szüntelenül faggatjuk a természetet, akkor az a legkevesebb, hogy továbbadjuk a tudományok révén megszerzett, saját véges tudatunk által elzárt titkokat.

Dawkins valóban a földkerekség legnagyobb mutatványának, egy igazi világszámnak az impresszáriója, és ahogy az evolúció bizonyítékait a fáradhatatlan emberi természet legnagyszabásúbb történetévé formálja, az becsületére válna bármelyik színdarabírónak vagy politikusnak.
 
Visszatérve még egyszer ebben a tágabb értelemben vett politikához, Dawkins munkásságának jó részét a teremtés vagy az intelligens tervezés mellett állást foglaló közéleti személyiségekkel szemben írt, nem mindig türelmes vagy empatikus vitairataként is olvashatjuk.

De gondoljunk bele, hogy olyan emberekkel szemben türelmetlen, akik Dawkins szűkebb területén, a biológián belül akarják érvényre juttatni nem feltétlenül tudományos igényű akaratukat.
Olyan, emberi erkölcsöt is érintő kérdésekben foglalnak állást, mint hogy mit tanítsunk a biológiaórán, lehessen-e genetikailag módosított élelmiszereket készíteni, vagy hogy jusson-e közpénz őssejtkutatásokra.
 
Amikor a teremtéstörténetek érvényessége mellett érvelők a biológia (ill. közvetve a törvényhozás, a költségvetés vagy az oktatás) dolgában nyilatkoznak, saját szívükből és nyelvükön szólnak, méghozzá egy igen archaikus nyelvezeten, a szent szövegek költői nyelvén.

Azonban messze nem biztos, hogy az a nyelvezet, mely egykor értelmes egységbe foghatta az emberközpontú világot, képes arra is, hogy a véges emberi elmén túlmutató nagy természeti folyamatokat is a maguk embertelen szépségében tudja majd megfogalmazni.

Dawkins könyve árulkodó bizonyíték arra, hogy milyen nehéz emberi nyelven szólni az evolúciós léptékű változások sorozatáról. Éppen ezért lesz csodálatos az az egyszerre költői, egyszerre tudományos, kicsit botladozó, de végtelenül izgalmas nyelv, amin Dawkins megmutatja, mi az, amit már bírunk, birtokunkban tudhatunk az evolúcióról.