FőképUtálok suliba járni.
Az égadta világon semmit nem utálok így.
És ezzel még keveset mondtam.
Rámegy az életem.

Hároméves koromig, ki merem jelenteni, boldogan telt az életem. Igazából már nem emlékszem, de azt hiszem, jól elvoltam. Játszottam, megnéztem A kis barna maci DVD-met tízszer egymás után, rajzoltam, ezer történetet kitaláltam Haspókról, a plüsskutyámról, akit imádtam. Anyám szokta mesélni, hogy órák hosszat elő se jöttem a szobámból, benn szövegeltem magamnak. Ebből szűröm le, hogy boldog lehettem. Abban a korszakomban mindenkit szerettem, és azt hittem, mindenki szereti egymást. Aztán három és fél éves koromban, bumm, beírattak.

Úgy rémlik, első reggel még nagyon készségesen vonultam el. A szüleim nyilván az agyamat mosták egész nyáron: „Jajdejó, hogy ilyen nagy vagy már, és járhatsz arra a gyönyörű helyre!” „Nézd csak, itt ez a remek hátizsák, ebben hordhatod a holmidat!” Ment a nagy ugyulugugyulu… Rémlik, hogy nem is sírtam. (Kíváncsi természet vagyok. Azt hiszem, látni akartam, milyenek ott a játékok, milyen legójuk van…) Rémlik, hogy el voltam ragadtatva, otthon jól beebédeltem, aztán meg sem álltam a szobámig, hogy elmesélhessem Haspóknak, milyen remekül telt a délelőtt.

Ó, ha a jövőbe látok, kiélveztem volna ezeket az utolsó boldog pillanatokat, mert onnantól jóvátehetetlenül sisiklott az életem.
– Gyerünk – mondta anya.
– Hová?– Hová, hová… Hát be.
– Nem.
– Tessék?
– Nem megyek többet.
– Vagy úgy… Miért?
– Mert már voltam, körülnéztem, ennyi elég belőle. A szobámban meg annyi dolgom van. Megígértem Haspóknak, hogy feltalálok neki egy különleges gépet, hogy kikaparhassa vele az ágyam alól az összes odatemetett csontját, nem érek rá.

Anya letérdelt mellém, én a fejem ráztam.
Anya erősködött, én elkezdtem bőgni.
Anya fölemelt, én elkezdtem üvölteni.
Erre megütött.

Először életemben.
Bizony.
Hát így kezdtem én közösségbe járni.
Elkezdődött a rémálom.

Ezt az ügyet a szüleim kismilliószor előadták már a fülem hallatára. A barátaiknak, a tanítónőknek, a tanároknak, a pszichológusoknak, a logopédusoknak, a nőnek a pályaválasztási tanácsadóban. És minden alkalommal belém nyilallt, hogy örökre adósa maradtam Haspóknak a csontdetektorral.

Most tizenhárom éves vagyok és hatodikba járok. Na ez az. Hoppá. Máris elmagyarázom, fölösleges az ujjatokon kiszámolni. Kétszer buktam: először még az elején, a felsős előkészítőben, másodszor hatodikban.

Képzelhetitek a cirkuszt otthon az iskola miatt… Anyám sír, apám ordít velem, vagy fordítva, anyám ordít, apám hallgat konokul. Kikészülök ezektől a jelenetektől, de mit tehetnék ilyenkor? Mit mondhatnék nekik? Semmit. Semmit, mert ha kinyitom a szám, akkor szabadul csak el igazán a pokol. Rákezdik, mint a papagáj: „Igyekezz!”
„Igyekezz!”
„Igyekezz!” „Igyekezz!” „Igyekezz!” „Igyekezz!”

Jól van, megértettem! Nem vagyok teljesen kretén, álljon meg a menet. Igyekeznék én, csak nem jön össze, ott a gond. Nekem mintha kínaiul papolnának az iskolában. Egyik fülemen be, a másikon ki. Elhurcoltak kismillió orvoshoz, vizsgálják ki a szememet, a fülemet, sőt az agyamat. És iszonyatos időpocsékolás után mit állapítottak meg az okosok? A koncentrálással van problémám. Nekem mondják! Én pontosan tudom, mi a bajom, ha bárki kérdezné. Nekem nincs problémám. Egy szál se. Közöm sincs az egészhez.
Nincs közöm az egészhez. Pont.

Egyetlenegy boldog évem volt az iskolában, a felsős előkészítőben, egy Marie nevű tanítónő osztályában. Őt, amíg élek, nem felejtem el.

Így visszagondolva szerintem Marie azért ment tanítónőnek, hogy ne kelljen abbahagynia, amit a legjobban imád az életben, vagyis csinálgatni, kiötölni, fabrikálni mindenfélét. Meglátnom és megszeretnem egy pillanat műve volt. Első nap első reggel. Maga varrta a ruháját, maga kötötte a pulcsiját, maga gyártotta a bizsuit. Nem volt nap, hogy ne vihettünk volna haza valamit: kartonpapír-sündisznót, cicát tejesüveggel, dióhéjba foglalt egérkét, rajzot, festményt, kollázst… Nála nem csak anyák napja előtt agyagoztunk. Mindig mondta, attól eredményes egy nap, ha a végén fel tudunk mutatni valamit. Így visszagondolva szerintem az összes későbbi keserűségemet ez a boldog év okozta, mert ráébresztett egy pofonegyszerű tényre: a világon mindennél jobban érdekel a kezem, meg az, hogy mi mindent készíthetek vele.

Marie-ra visszatérve, tudom, mit köszönhetek neki. Többé-kevésbé tűrhető előkészítő osztályt. Mert ő megértette, kivel van dolga. Tisztában volt vele, hogy sírhatnékom lesz, ha le kell írnom a nevemet, a fejem olyan, mint a szita, és a hangos összeadástól a hideg futkos a hátamon. Év végén, utolsó nap odamentem hozzá elbúcsúzni. Gombóc volt a torkomban, alig jött ki rajta hang. Átnyújtottam az ajándékomat, szuper írószertartót, külön-külön fókkal a gemkapcsoknak meg a rajzszegeknek; a radírnak is megvolt a helye. Órákba telt, mire megterveztem, szépre csináltam. Láttam Marie-n, hogy mennyire örül, és ugyanúgy meg van illetődve, mint én.
– Én is hoztam neked valamit, Grégoire – mondta.
Egy vastag könyvet.
– Jövőre átkerülsz a nagyokhoz, Daret tanárnő osztályába, ahol nagyon szorgalmasnak kell lenned – folytatta. – Tudod-e, miért?
A fejem ráztam.
– Hát hogy végig tudd olvasni.

Odahaza rögtön kértem anyát, hogy olvassa fel a könyv címét:
– A kis ezermester. Mennyi kacat!

Daret tanárnőt utáltam. Utáltam a hangját, a hülyeségeit, a szemétkedését, hogy kivételez. Az olvasás attól még összejött, mert meg akartam csinálni tojásos dobozból a vízilovat a 124. oldalról.

Az előkészítős bizonyítványomba Marie azt írta:
„A feje fogékony, a keze angyali, a szíve óriási. Nem csekélység!”
Életemben először és utoljára fordult elő, hogy a tanár nem húzta rám a vizes lepedőt.

A kiadó engedélyével.